Szólíts a neveden: Oscar-jelölt férfiszerelem

Timothée Chalamet és Armie Hammer
Vágólapra másolva!
A Szólíts a neveden Luca Guadagnino érzékeny filmje a felnőtté válásról, az utolsó nyárról, az első szerelemről. Rendkívül figyelmes alkotás, amiben még akkor is el tudunk merülni, ha nem voltunk 17 éves szerelmes fiúk Olaszországban, az 1980-as években. A Szólíts a neveden olyan megragadóan időz el az apróságoknak tekinthető részleteken, hogy fókuszt talál a fókusztalanságban, és sikerül egy időtlen, megkapóan őszinte vallomássá válnia.
Vágólapra másolva!

Szögezzük le az elején, hogy a négy Oscar-díjra jelölt Szólíts a neveden nem kimondottan melegfilm, pláne nem propaganda jellegű melegfilm. Már csak azért sem, mert mindkét főszereplőjének vannak kalandjai lányokkal, illetve azért sem, mert nincs nyílt szexjelenet a két főhős között, amiért persze sokan képmutatással vádolták az alkotókat, holott a film az érzésekről szól, nem a vágyakról, és azokról sem giccsesen.

Ehhez jó rendezőre volt szükség. André Aciman 2007-es regényét eredetileg a túlcsorduló érzelmek klasszicizáló kismerstere, James Ivory filmesítette volna meg, aki visszalépett a rendezéstől, és csak a forgatókönyvet jegyzi.

A rendezés Luca Guadagninóra maradt, aki nagyon nehéz feladatot vállalt, de filmjében a történet teljes lecsupaszításával eléri, hogy az érzelmekre figyeljünk.

Egy álló filmet alkotott, melyben összefolynak a napok és a történések. A drámának azokban az apró mozdulatokban kell megtörténnie, amelyek alig észrevehetőek, apróságok csupán. Honnan tudjuk például, hogy a másik érdeklődik – biztosak vagyunk benne, hogy így van, de ezzel együtt minden csupán jelentéktelen pillantás, utalás, biztonsági játszma. Guadagnino ezeket a gesztusokat tudja úgy ábrázolni, hogy azok teljes bizonyossággal jelentőségteljesek legyenek, és közben azt érezzük hányszor voltunk mi magunk is ilyen ügyetlenül közeledők.

Timothée Chalamet és Armie Hammer Forrás: Intercom

Elio, a 17 éves kamaszfiú az olasz fülledt unalomban tétlenül sodródik a semmittevés különböző állapotai között. Hogy a lányok érdeklik annyira természetes és magától értetődő. Az első szerelem igazi valós zavarát azonban azzal tudja ez a történet újszerűen és még is annyira őszintén ábrázolni, hogy valódi nagy szerelme még is egy férfi lesz, Oliver, aki doktoranduszként Elio apjának kutatásaiban segít a nyári szünetben.

Ezzel együtt a filmnek sikerül eltávolodnia a sablonoktól és a szerelem felismerését olyan szemszögből ábrázolja, hogy azzal képes újat mondani. A közeledésnek valódi tétje lesz, amit a néző kívülálló szemmel, mégis átérezve tud szemlélni.


Guadagnino olyan történet elmesélésére vállalkozott, amibe már olyan sokaknak beletör a bicskája. A rendezőnek viszont olyan erős atmoszférát sikerül teremtenie, hogy szinte magunkon érezzük a nap melegét, a bicikliút porát, a limonádé izét a szánkban. Ha csak el akart volna mondani egy történetet, nem sikerült volna olyan valóságossá tennie a legapróbb részleteket is, de a Szólíts a neveden magát az állapotot ragadja meg és érzelmeket teremt.


Ehhez az eredményhez persze kellett, hogy a színészek úgy tudják ábrázolni ezeket az érzéseket, hogy valóban elhiggyük. Az Eliót alakító Timothée Chalamet színészi képességét már a Lady Bird-ben is sokan dicsérték, az Oscar-jelölést azonban ezért az alakításért kapta meg. Valóban remek választás volt a rendező részéről, mert Chalamet minden pillanatban visszafogottan erős alakítást nyújt. Mellette Oliver szerepe néhol át-átcsúszik egy tipikusabb szépfiú archetípusba, de el kell ismerni: Armie Hammer tisztességesen teljesít. Párosuk valóban működőképes tud lenni.

Jó színészekre volt szükség (Timothée Chalamet és Armie Hammer) Forrás: Intercom

Mellettük a legtöbb szereplőnek alig jut tér. Felüdülés az Elio apját, Mr. Perlmant játszó Michael Stuhlbarg utolsó nagy monológja. Olyan visszafogott virágnyelven kezdi beszédét, mikor már mindenki mindent ért, még is olyan jól időzített és őszinte feloldása a nyárnak, hogy ember legyen a talpán, aki nem hatódik meg rajta.

A Szólíts a neveden stílusában és mondanivalójában a rendező előző filmjének, a Vakító napfényben folytatásának tekinthető, ugyanakkor merem állítani, hogy érzékenységében már egy magasabb fokra sikerült felkapaszkodnia.