Ötvenen túl sem csak a férfiaknak áll a világ

2017.08.09. 14:59

Egy középkorú nővel minden és mindenki azt akarja elhitetni, ideje bedobni a törülközőt: a teste, a környezete, a munkaadója, a társadalom. Keserédes vígjáték vagy humorral oldott dráma: mindegy, minek nevezzük az Ötven tavaszt, az élni akaró francia Aurore szerelmi és családi története kellemes nyári kikapcsolódás azoknak, akik már belefáradtak a sok blockbusterbe. Kicsit felszínes, kicsit limonádé, de tele van apró, életszagú pillanatokkal. Megríkat, megnevettet. Szép film.

Ha filmes klimaxok kerülnek szóba, az első dolog, ami eszembe jut, az a 2003-as Minden végzet nehéz egyik remek poénja: Jack Nicholson épp ágyba készül vinni Diane Keatont, és megkérdi tőle, hogyan védekezzenek. Mire Keaton csak annyit mond: klimaxszal. Az Ötven tavasz a változókorra építi a premisszáját – főhősünket, az ötvenet betöltő Aurore-t (Agnès Jaoui) a hőhullámok sodorják először kapuzárási válságba –, és műfajilag, dramaturgiailag is követi a Nancy Meyers-filmek vezérfonalát, csak ráhúz egy réteg francia életszagúságot.

Agnès Jaoui az Ötven tavasz című filmbenForrás: Cirko Film

Működik, többnyire. Blandine Lenoir író-rendező (aki a forgatókönyv kidolgozásába bevonta többek között Jaoui-t is) módszeresen katalogizálja, majd enyhén csípős humorral tálalja a frusztrációkat, amelyek egyszerre szakadnak Aurore nyakába. Kezdve a külső negatív ingerekkel, amik többnyire bunkó férfiaktól származnak: a hülye új főnök a vendéglőben nem hajlandó a nevén szólítani, azaz, személyként kezelni, az utcán utánaszólnak, a volt osztálytársa a száját húzza, amikor kiderül, hogy nem ahhoz ment hozzá a középiskola után – majd vált el tőle később –, akivel illett volna.

A belső háztartása felborulása tetézi az ostromlott állapotot. A klimax mint írói eszköz, nemcsak a kellemetlen testi-lelki tünetek, a hőhullámok és az érzelmi labilitás komikus kiaknázására szolgál. Szimbóluma egyben a társadalom által életkorokhoz rendelt nemi szerepeknek. A férfi eszerint ötven fölött még ereje teljében élheti az életét, ám a nő a klimaxszal elveszti elsődleges funkcióját, nem tud már szülni, nem kívánatos többé szexuálisan. Nem veszik hasznát, mint Aurore különleges képességének: minden szóról kapásból megmondja, hány betűből áll, ami partijátéknak jó, de többre senki nem tartja.

„Innentől már csak egyre rosszabb lesz” – közli Aurore-ral tapintatlan nőgyógyásza, és a film a főszereplőjével együtt ezeket a tévhiteket kívánja lerombolni. Miért ne élhetné át valaki legvadabb hálószobai élményeit egy idősotthon lakójaként, még ha fizikai nyavalyák gyötrik is egyébként? Miért ne bukkanhatna fel egy régi nagy szerelem, a férfi, akit nem lett volna szabad elengedni? Mindenki leszállóágról beszél, de a bánat, a csüggedés, a megaláztatások mellett az optimizmus dominál. Lehet néha pityeregni a filmen, de sosem csap át tragédiába.

Lou Roy-Lecollinet, Agnès Jaoui, Pascale Arbillot és Sarah Suco az Ötven tavasz című filmbenForrás: Cirko Film

A cselekmény ismerős élethelyzetekből, magánéleti és szakmai dilemmákból – munkanélküliség, szerelmi kalandok, családi krízisek – rakosgat össze egy mozaikot, amely teljes személyiséget ad ki. Aurore nem különleges, de nem is kell annak lennie, hogy érdekes legyen. Csak egy remek színésznő kell hozzá, aki egyaránt magabiztosan mozog a komikum és a dráma mezején, és aki gazdag belső élettel ruházza fel szemlélődő, csendes figuráját. Meg az, hogy sok oldaláról megismerjük: lássuk barátok, rokonok, kollégák, romantikus jelöltek társaságában.

Blandine Lenoir a főszereplő életének valamennyi aspektusát körüljárja, ám istenigazából a családi szálon tündököl. (Közrejátszhat, hogy Thibault de Montalembert sótlanul hozza a férfi partnert.) Aurore legmélyebben megélt kapcsolatai a lányaival vannak: a kölcsönös feszültség az idősebb Marinával (Sarah Suco), aki bejelenti, hogy terhes, és az otthon élő fiatal Lucie-val (Lou Roy-Lecollinet), akivel annyira közös a hullámhossz, hogy egyazon hibákat követik el.

Lou Roy-Lecollinet és Agnès Jaoui az Ötven tavasz című filmbenForrás: Cirko Film

Ezer és egy családi drámából és vígjátékból köszönnek vissza efféle konfliktusok, de Lenoir elegendő apró, életből ellesett mozzanattal fűszerezi őket ahhoz, hogy ne érezzük elcsépelt kliséknek. Ilyen az, amikor Aurore és Marina a nyílt utcán összevesznek, ősrégi sérelmeket sokadszorra felhánytorgatva, majd a könnyekig fajuló szenvedélyes vita hevében azonmód fegyverszünetet is kötnek. Vagy amikor fogmosás közben artikulálatlanul csevegnek Lucie-val, amiből ők mindent értenek, mi viszont egy kukkot sem.

A könnyed hangvétel előny is, hátrány is. Előny, mert az Ötven tavasz üzenetéhez formailag passzol, hogy nem akar túl durván vájkálni, túl mélyre lökni a szereplőit; alacsony tétjeivel, az Agnès Jaoui szája sarkában játszó örökös félmosollyal az a célja, hogy jókedvűen jöjjünk ki a moziból, ne pedig megviselten. Olyan szempontból viszont hátrány, hogy sokszor elveszi a konfliktusok élét, és nem hagy maradandó nyomot a nézőben. Az életszerű nüanszok segítenek, de a fesztelenség egy-két esetlen jelenetben felszínességbe fordul, például amikor egy színes bőrű takarítónő kedélyes kiselőadást tart Aurore-nak az interszekcionalitásról.

Agnès Jaoui az Ötven tavasz című filmbenForrás: Cirko Film

A sablonok és a film felszíne alatt megbúvó giccsfaktor aztán az utolsó harmadban előtérbe tolakodik, Lenoir pedig a logikára és hihetőségre fittyet hányva keblére öleli a klasszikus hollywoodi rom-komok kötelező happy endjének elvárásait. A hősszerelmes nagy futása, a deus ex machina, a magzatvíz elfolyása: menetrendszerűek. Jólesik, persze, csak kicsit össze van csapva. A zárókép ráadásul furcsán ellentmond az addigiaknak, mintha a boldog beteljesülés után a film mégis a fiatalság kezébe helyezné a jövőt, nem pedig hősnője elé.

De az legyen a legnagyobb baj, hogy az utolsó pár falatnál túlteng a cukor, hiszen előtte jó arányban keverték ki a szentimentalizmust a keserűséggel, a társadalomkritikát a komikus túlzásokkal, az elmúlás feletti szomorúságot és a változás üdvözlését. Az Ötven tavasz szerkezete kapcsán Nancy Meyers filmjét emlegettem, ám szellemiségben, szellemességben, érzelmi hitelességben közelebb áll egy másik Jack Nicholsonos románchoz, a Becéző szavak-hoz. Kedves, lélekemelő film, nem forradalmi, de több generáció is magára ismerhet benne.

Shirley MacLaine és Jack Nicholson a Becéző szavak című filmbenForrás: UIP Dunafilm

Apropó, az megvan, hogy hívták ott Shirley MacLaine ötvenes hősnőjét? Aurorának. Úgy tűnik, a név kötelez.