Nicole Kidman nyerte a legnagyobbat Cannes-ban

Nicole Kidman
Vágólapra másolva!
Remek évjárat volt a 2017-es Cannes-ban; a megszokott szociodrámák közé szórakoztató thrillerek és fekete komédiák is bekerültek idén, és ismét büszkék lehettünk a magyar filmesekre is. A vasárnap esti díjkiosztón a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát, a politikai korrektséget kifinomult intelligenciával kifigurázó svéd vígjáték, a The Square kapta. A színészi díjak két hollywoodi sztár, Diane Kruger és Joaquin Phoenix kezében landoltak, a legjobb rendező Sofia Coppola lett a Csábításért, a zsűri nagydíját az AIDS ellen küzdő aktivisták életét bemutató francia filmnek (120 dobbanás percenként) ítélték, Nicole Kidmant egy meglepetésdíjjal jutalmazták. A magyar versenyfilm, Mundruczó Kornél Jupiter holdja című alkotása sajnos díj nélkül maradt.
Vágólapra másolva!

A 70. cannes-i versenyprogram nagyon erősnek ígérkezett, és a sok visszatérő név ellenére is végre beteljesedett a generációváltás. Korszakalkotó remekmű ugyan nem született, de csúfos bukások sem akadtak, így inkább azt érezhettük, hogy van egy egységes magas szint, amelyet szinte minden versenyfilm meg tudott ugrani.

Nicole Kidman és Elle Fanning a How to talk to Girls at Parties cannes-i díszbemutatóján Forrás: AFP/Valery Hache

Voltak persze megosztó filmek, de a leggyakoribb kifogás mégis inkább csak az lehetett, hogy „az előző filmje jobb volt” – ez tényleg igaz volt a Ruben Östlund (The Square, előző filmje: Lavina), Andrej Zvjagincev (Loveless, előző filmje: Leviatán), Todd Haynes (Wonderstruck, előző filmje: Carol) és Lynne Ramsay (You Were Never Really Here, előző filmje: Beszélnünk kell Kevinről) esetében, de Sofia Coppola (Csábítás, Lopom a sztárom), Jorgosz Lantimosz (Egy szent szarvas meggyilkolása, A homár) vagy Mundruczó Kornél felül tudta múlni előző cannes-i filmjét.

Mundruczó Kornél, Jéger Zsombor és Merab Ninidze a Jupiter holdja cannes-i díszbemutatóján Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Ami Mundruczót illeti, idén sem díjazták a versenyben (a Fehér Isten három éve az Un certain regard szekció fődíját hozta el, versenyprogramban eddig egyik filmjét sem díjazták) és vegyes kritikákat kapott a Jupiter holdja. Érdekes módon a Fehér Isten-nel ellentétben most a magyar kritikusok szerették jobban a filmet, a nemzetközi sajtó inkább csak a látványvilágot értékelte, a történetet kevésbé.

Díjak ide vagy oda, az biztos, hogy a 42 éves magyar rendező szintet ugrott a repülő menekült történetével, olyan profi és magabiztos a film rendezése, hogy ezek után rengeteg megkeresést fog kapni Hollywoodból, csakúgy, mint operatőre Rév Marcell.

Will Smith imádta a magyar filmet Cannes-ban

A záróceremónia utáni sajtótájékoztatón kiderült, hogy Mundruczó filmjének egy támogatója biztosan volt a zsűriben: még pedig Will Smith. Olvassa el, mint mondott a Men in Black- és a Bad Boys-filmek sztárja a Jupiter holdjáról!

A jubileumi év miatt egymás sarkát taposták az élő legendák Cannes-ban és még ünnepi osztálykép is készült a ma is aktív arany pálmás rendezőkről. Az viszont feltűnő volt, hogy közülük egyedül Michael Haneke került idén is versenybe (ráadásul a Happy End-nek erősen hattyúdalhangulata volt), Roman Polanski versenyen kívül mutatott be egy teljesen felesleges filmet (D’après une histoire vraie), Jane Campion (A tó tükre) és David Lynch (Twin Peaks) viszont tévés újdonságaikkal arattak óriási sikert.

Híres rendezők és színészek csoportképe a 70. cannes-i filmfesztiválon Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

A tévé kontra mozi vita pedig megkerülhetetlen volt idén a Croisette-en az Amazon és különösen a Netflix streamingszolgáltatók jelenlétének köszönhetően. A Netflix két versenyfilmje (Okja, The Meyerowitz Stories) egyébként szépen teljesített, hiába fütyülték ki a vetítéseken a Netflix-logót, a botrány pedig érdekes színezetet kapott, amikor a fesztivál vége felé bejelentették, hogy az idei zsűri elnöke, Pedro Almodóvar is megállapodott a Netflixszel egy saját sorozat készítéséről.

A zsűrivel kapcsolatban egyébként nagy elvárásai voltak a nemzetközi sajtónak, főleg az után, hogy a tavalyi ítészek (George Miller elnök zsűrijében ott volt Nemes Jeles László, Mads Mikkelsen, Kirsten Dunst és Donald Sutherland) ízlése egyáltalán nem volt szinkronban a kritikusokéval, hiába volt a tavalyi szelekció még az ideinél is erősebb.

Pedro Almodóvarról azt kell tudni, hogy noha filmtörténeti kincs és élő legenda, eddig mindig elkerülte a cannes-i fődíj, csakúgy mint a zsűrijében helyet kapott Park Chan-Wookot (Oldboy, A szobalány) és Paolo Sorrentinót (Ifjúság, A nagy szépség) is.

Park Chan-wook, Maren Ade, Agnes Jaoui, Will Smith, Fan Bingbing és Pedro Almodovar zsűritagok a cannes-i záróceremónián Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Ráadásul zsűritag volt a tavalyi legnagyobb kritikusi kedvenc, a Toni Erdmann német rendezőnője is, Maren Ade, akinek a filmjét Nemes Jelesék teljesen mellőzték az egy évvel ezelőtti díjkiosztón. Szóval pont azok tehettek most igazságot, akiket a korábbi cannes-i zsűrik pofára ejtettek. Harcos feminista és minőség-sznob lévén Jessica Chastain ízlésében is bíztunk, a hollywoodi gigasztár, Will Smith jelenléte pedig mindig jó volt arra, hogy a legelvadultabb művészfilmek végén azon röhögjünk, hogy „Vajon mit gondolhatott erről Will Smith?”.

Ruben Ostlund az Arany Pálma-díjjal a zárógálán Forrás: AFP/Valery Hache

Az idei nyertesek névsorával elégedett is lehet a sajtó, közel nincs akkora felháborodás, mint tavaly. Az Arany Pálmát Ruben Östlund ambiciózus remekműve, a The Square nyerte, ami modern és menő választás. Östlund mindössze 43 éves és a The Square még csak az ötödik filmje, a hasonlóan briliáns Lavina és a Play – Gyerekjáték után.

Saját farkába harap a politikai korrektség

Ruben Östlund ravasz és kifinomult intelligenciával figurázza ki a politikai korrektséget. A The Square bámulatosan bizarr, de közben metszően aktuális. Olvassa el kritikánkat az Arany Pálma-díjas filmről!

A második legfontosabb elismerést, a Grand Prix-t (a zsűri nagydíja) sem egy veterán nyerte, hanem Robin Campillo, aki korábban inkább forgatókönyvíróként tevékenykedett (ő írta többek között az Arany Pálmát nyert Az osztály-t). Érdekes, hogy sokan arra számítottak, hogy komolyabb témája (AIDS elleni küzdelem) miatt a 120 dobbanás percenként nyeri majd a Pálmát, de a Grand Prix is nagyon szép eredmény.

Robin Campillo a cannes-i záróceremónián Forrás: AFP/Valery Hache

Nicole Kidmant kezdettől fogva a legnagyobb esélyesként tartották számon a legjobb színésznői díjra, az, hogy végül a 70. évfordulós különdíjat kapta meg, nem tűnik vigaszdíjnak, hanem épp hogy egy jelentősebb, kiemelt tisztelgésnek bámulatos karrierje előtt. Mindkét versenyfilmjének a rendezője is kapott díjat, Sofia Coppola (Csábítás) a legjobb rendezőnek, Jorgosz Lantimosz (Egy szent szarvas meggyilkolása) pedig a legjobb forgatókönyvnek járót.

Nicole Kidman videoüzenetben köszönte meg a díját Forrás: AFP/Alberto Pizzoli

Lantimosz egyébként megosztva kapta a legjobb forgatókönyv díját Lynne Ramsay-vel, pedig impresszionista thrillere, a You Were Never Really Here kicsit úgy hatott, mintha nem is lett volna forgatókönyve, így felettébb meglepő az elismerés. Egy fokkal érthetőbb Joaquin Phoenix legjobb színészi trófeája ugyanezért a filmért, bár ha minden áron sztárt akartak jutalmazni, akkor Robert Pattinson (Good Time) vagy Adam Sandler (The Meyerowitz Stories) talán szerencsésebb választás lett volna.

Joaquin Phoenix és Jessica Chastain a cannes-i záróceremónia színpadán Forrás: AFP/Valery Hache

Diane Krüger is csak a második legjobb megoldásnak tűnt Nicole Kidman helyett, bár Fatih Akin erősen indító, de gyorsan hiteltelenné váló In the Fade-jében valóban ő a legjobb dolog, és eddigi karrierje során sosem láthattunk tőle ennyire összetett alakítást.

Diane Kruger (középen) a legjobb színésznő díjával Forrás: AFP/Valery Hache

Az orosz Andrej Zvjagincev másodszorra volt nagy Pálma-esélyes, de a Leviatán-hoz hasonlóan most is be kell érnie egy kisebb díjjal, a Loveless a zsűri díját kapta, ami nagyjából a negyedik helyezéssel ér fel.

Almodóvar zsűrije nem volt fogékony sem a Netflixre, sem az ázsiai filmekre és a hardcore művészfilmek is hidegen hagyták őket. Azt sajnáljuk, hogy idén sem bővült a női Arany Pálma-díjasok sora (bár Sofia Coppola is csak a második nő, aki rendezői elismerést kapott), csakúgy, mint azt is, hogy a L’amant double-nak és a Good Time-nak nem juttattak semmit, de összességében vállalható és bátor döntésekkel álltak elő.

A 70. cannes-i filmfesztivál összes díjazottja

Arany Pálma-díj
The Square (Ruben Östlund) - Svédország

A zsűri nagydíja
120 dobbanás percenként (Robin Campillo) - Franciaország

A zsűri díja
Loveless (Andrej Zvjagincev) - Oroszország

Legjobb rendező
Sofia Coppola (Csábítás - USA)

Legjobb színésznő
Diane Kruger (In the Fade) - Németország

Legjobb színész
Joaquin Phoenix (You Were Never Really Here) - USA

Legjobb forgatókönyv (megosztott)
Egy szent szarvas meggyilkolása (Jorgosz Lantimosz és Efthymis Filippou) és You Were Never Really Here (Lynne Ramsey)

Arany Kamera-díj (legjobb elsőfilm)
Jeune femme (Léonor Serraille) - Franciaország

Legjobb rövidfilm
A Gentle Night (Qui Yang) - Kína

A 70. cannes-i filmfesztivál különdíja:
Nicole Kidman

A továbbiakban bemutatunk az idei felhozatalból egy tucat csodálatos filmet, amelynek érdemes izgatottan várni a magyarországi mozibemutatóját.

Kedvenc filmjeink az idén Cannes-ban

Nicole Kidman minden egyes feltűnése

Ha külön számolnánk a fesztivál legjobb filmjei között Nicole Kidman minden idei csodálatos alakítását, akkor átnevezhetnék Kidman-fesztiválra az egész hacacárét. 49 évesen, amikor a legtöbb hollywoodi színésznő a korengedményes nyugdíjas éveit kezdi, Kidman karrierje a legizgalmasabb szakaszába lépett.

Nicole Kidman A tó tükrében és a Csábításban Forrás: Cannes Film Festival

Mindkét versenyfilmje (Csábítás, Egy szent szarvas meggyilkolása) fantasztikusan sikerült; Sofia Coppolával érzéki bosszúfilmet, Jorgos Lantimosszal pedig hidegrázós pszicho-thrillert tettek le az asztalra. De ha még ez sem lett volna elég, John Cameron Mitchell totál kattant komédiájában (How to Talk to Girls at Parties) punk-királynőként volt elképesztően szórakoztató, Jane Campion második A tó tükre minisorozatában pedig egyszerre meglepő és szívszorító.

120 dobbanás percenként

Kilenc éve Az osztály című zseniális, dokumentarista jellegű dráma nyerte az Arany Pálmát, idén pedig a film rendezője és írója is új filmmel jelentkezett. Laurent Cantet-t meglepő módon lefokozták az Un certain regard szekcióba az érdekes, de egyenetlen L’atelier-vel, forgatókönyvírója, Robin Campillo viszont előlépett a legendák ligájába.

120 dobbanás percenként (120 battements par minute) Forrás: Cannes Film Festival

A kora kilencvenes évek Franciaországába kalauzoló, az AIDS ellen küzdő aktivisták életét bemutató 120 dobbanás percenként láttán ez nem is csoda; lebilincselő, érdekfeszítő és megható film, amely ráadásul napjainkban is releváns, amikor más, hasonlóan káros jelenségek ellen vívott, vesztesnek tűnő harcokban értékelődik fel az aktivizmus jelentősége.

Dupla szerető

Jérémie Renier és Marine Vacth a Dupla szerető című filmben Forrás: Cannes Film Festival

Cannes-ból nem hiányozhatnak a pikáns, tabudöntögető filmek sem, idén ugyan nem volt pornófilmbe illő sokkolás, de ez nem is baj, hiszen a versenyprogram legszexibb filmje játékos történettel és klasszikus film noiros utalásokkal lopta be magát a szívünkbe. Francois Ozon rekordgyorsasággal dolgozik (előző, szintén briliáns filmje, a Frantz pont most érte el a magyar mozikat), de a Dupla szerető-vel (L’amant double) ezúttal karriercsúcsot döntött. (Kritikánk a filmről: Ez volt Cannes legszexibb filmje)

The Square

The Square Forrás: Cannes Film Festival

Három éve a Lavina volt az egyik kedvenc filmünk a cannes-i filmfesztiválon, ezért iszonyatosan vártuk, miféle polgárpukkasztással áll elő Ruben Östlund, svéd rendező. A stockholmi kultúrpolitika világában játszódó film nem okozott csalódást; őrült meglepetések és kínos komikus csúcspontok követik egymást, a hab a tortán pedig minden idők legjobb szex utáni jelenete a fenomenális Claes Bang és Elisabeth Moss részvételével. (Kritikánk a filmről: Megvan Cannes első idei polgárpukkasztó szenzációja!)

The Meyerowitz Stories

A tintahal és a bálna után tizenkét évvel Noah Baumbach rendező ismét arról mesél, hogy mennyire meg tudja nyomorítani a gyerekei életét egy narcisztikus, folyamatosan a saját sikertelensége miatt elégedetlenkendő művész apa (Dustin Hoffman). A főhősök itt átlagosan harminc évvel idősebbek, mint a korábbi filmben, így az okozott kár is egyértelműbb.

Grace Van Patten, Elizabeth Marvel, Ben Stiller, Adam Sandler a The Meyerowitz Stories című filmben Forrás: Netflix

A The Meyerowitz Stories tele van nagyszerűen megírt és eljátszott dialógjelenetekkel, a Hoffman mellett Emma Thompsont, Ben Stillert, Elizabeth Marvelt és Grace Van Pattent felsorakoztató színészgárda remekel, a legerősebb alakítást azonban a jóravaló, de egy kilátástalan élethelyzetben megrekedt idősebb fiúgyereket alakító Adam Sandler nyújtja. (Kritikánk a filmről: Adam Sandler színészi zsenialitásán ámuldozik mindenki)

Good Time

Ha néhány héttel ezelőtt valaki azt mondja, hogy az idei cannes-i filmfesztivál két legkiemelkedőbb színészi alakítását Adam Sandler is Robert Pattinson szállítja majd, minimum megmosolyogjuk. Pedig pontosan ez történt. Az Alkonyat-sorozat fapofával szenvedő vámpírjaként világsztárrá vált Pattinson a széria végeztével izgalmas rendezőkkel dolgozott együtt (például David Michôddal, Werner Herzoggal, Anton Corbijn és David Cronenberggel kétszer is), de a nagy áttörés egészen mostanáig váratott magára.

Robert Pattinson a Good Time című filmben Forrás: Cannes Film Festival

A Safdie testvérek intenzíven pörgő, kőkemény és meghökkentő akciófilmjében azonban Pattinson játéka az igazi reveláció. A Londonban született, a húszas évei közepén már multimilliomos színész kifogástalan New York-i akcentussal és tökéletes hitelességgel hozza a karizmatikus, piti bűnöző főhőst, akinek egy balul elsült bankrablást követően csak néhány órája van, hogy megszerezze a szellemi fogyatékos öccse (és tettestársa) kiszabadításához szükséges összeget. Pattinson energikus alakításában minden pillanatban érdekfeszítő nézni ezt a gyors észjárású, manipulatív figurát, aki egy elszabadult tornádóhoz hasonlóan teszi tönkre az összes ember életét, akivel csak kapcsolatba kerül.

Jupiter holdja

Mi leesett állal néztük még a fesztivál elején Mundruczó Kornél észbontóan látványos alkotását, amiben egy szuperhősös hollywoodi akciófilm lendületességével dolgozta fel ezt az európai menekültválság idején játszódó megváltástörténetet. Kitörő lelkesedésünket sajnos sem a külföldi kritikusok (A Screen International kritikai szemléjén a harmadik legalacsonyabb pontszámot kapta), sem pedig a zsűri tagjai nem osztották, de ha a Jupiter holdja nem is fog egy Saul fiá-hoz hasonló szenzációs nemzetközi kört befutni, szégyenkezni miatta semmi okunk.

Merab Ninidze és Jéger Zsombor a Jupiter holdja című filmben Forrás: InterCom

Szédületesen ambiciózus, szertelenül túlburjánzó film ez, amelyben minden kevésbé eltalált momentumra jut tíz másik emlékezetes pillanat. Mundruczó egy picit sem tartotta kordában a fantáziáját, a stábja pedig emberfeletti teljesítményt nyújtott (Rév Marcell operatőr lélegzetelállító felvételeit külön ki kell emelni), ünnepeljük inkább a merészségüket. (Kritikánk a filmről: Olyat mutattak a magyarok Cannes-ban, amitől megdöbben a világ)

The Florida Project

Az iPhone-nal forgatott, két éve nagy szenzációt kiváltó Tangerine rendezőjének új filmje egy lepukkant floridai motelben játszódik, amelynek lakói nem turisták, hanem olyan családok, amiket egy hajszál választ el a hajléktalanságtól. A szénné tetovált testű, húsz év körüli Halley (Bria Vinaite) a napok nagy részében látszólag egy gondtalan tinédzser életét éli: pizsamában szörfözget a neten, bámulja a tévét, szívja a füvet és döglik a medence partján. De közben van egy hatéves lánya, és amikor vészesen közelíteni kezd a heti lakbér befizetésének határideje, az alkalmi prostitúciótól sem riad vissza, hogy beszerezze a szükséges pénzt.

Willem Dafoe a The Florida Project című filmben Forrás: Quinzaine des réalisateurs

Adná magát, hogy Sean Baker rendező egy mélységesen lehangoló szociodrámában mutassa be ezeknek a teljes lecsúszás határán táncoló figuráknak az életét, de azzal, hogy ő egy relatíve könnyed hangvétel mellett döntött (ebben sokat segít a motel mindenesét játszó Willem Dafoe szimpatikus alakítása), még jobban megérinti a nézőt a sorsuk.

A Ciambra

Nehéz megfogalmazni, mi fűthette Jonas Carpignano rendezőt (a tavalyi fesztiválon bemutatott Mediterranea című menekültdráma alkotóját), mert a bátorság vagy a merészség nem fejezi ki eléggé azt, ami ezt az iszonyú hatásos filmet kiemeli a hiperrealista mezőnyből. Az A Ciambra egy pár lepukkant házból álló romatelep Calabriában, ahol népes családok élnek a társadalom peremére szorulva, sőt, inkább azon teljesen kívül. Carpignano a dokumentarista filmkészítést tökéletesre fejlesztve éveken át élt együtt az egyik családdal, a kész film pedig a valóság pontos mása. Egy olyan valóságé, amelyet ilyen őszintén és kendőzetlenül nemigen mutattak még be.

A Ciambra Forrás: Cannes Film Festival

A film azért megrázó, mert semmit nem szépít meg és semmit nem titkol el, senkit nem vádol és nem is ment fel. A minden értelemben a senki földjén létező családok vállalják, miből élnek (bűnözésből), hogyan tengetik napjaikat (tragikus érzelmi sivárságban), mi az életük egyetlen irányítója (a sehova nem vezető szolidaritás a klánnal). A főszereplő, a kiskamasz Pio néhány hónapját követjük, amely alatt gyerekből felnőtté válik, felnövése azonban nem felemelő. A romatelep szabályai közé beszorulva nincs lehetősége kitörni, és amikor a férfivá válás szimbolikus lépéseként éppen az emberségét kell megtagadnia, csak elkeseredetten és tehetetlenül ülünk a moziban.

Loveless

A brutálisan nyomasztó Leviatán után az orosz rendezőtől, Andrej Zvjagincevtől nem vártunk jópofa lazáskodást, de a válófélben lévő, egymást kiengesztelhetetlenül gyűlölő szülei elől világgá menő kisfiú története minden várakozást felülmúlóan szomorúra sikerült. A szülők nem elég, hogy egymást nem szeretik már, de a gyereküket sem. Ezt így leírni is iszonyú, hát még két órán át nézni: a kis Aljosa nyomtalan eltűnése nem fájdalomtól tátongó űrt okoz, hanem egyszerűen csak ürességet.

Loveless Forrás: Cannes Film Festival

Minimális eszközökkel dolgozik a film, bámuljuk a jellegtelen szobabelsőket, a kopár tájat, az ellenszenves főszereplőket, akiket csak utálni, de legfeljebb szánni tudunk, nincs izgalom, se feloldozás, csak az a kongó érzés, hogy milyen szörnyű lehet szeretet nélkül élni, és mennyi ember élhet mégis így.

Okja

Az idei versenyprogram egyik furcsa hibridje, amiről nehéz megállapítani, vajon kinek készült, hiszen gyerekeknek picit bonyolult, társadalomkritikája (a húsipar horrorisztikus bugyrainak bemutatása) sem könnyed téma, alapsztorija azonban mégiscsak ifjúsági filmes hangulatú. Egy élelmiszergyártó cég kissé pszichopata vezérigazgatójának (a szerepben Tilda Swinton ripacskodik rettentő szórakoztatóan) ötlete nyomán kitenyésztett, rinocérosz méretű, de ártalmatlan szuperdisznó idilli környezetben bolondozik kis gazdájával, egy koreai kislánnyal, mielőtt a vágóhídi megbízottak érte nem jönnek, hogy felvonultassák a disznóparádén, a bátor gazdi azonban szembeszáll velük.

Okja Forrás: Cannes Film Festival

Tényleg bizarr elegy, de az tagadhatatlan, hogy a bamba szuperdisznó kalandjai egy percre sem unalmasak: ámulunk a tökéletesnél tökéletesebben kivitelezett trükkökön, ahogy a lomha jószág a húsipari cég dolgozóitól menekülve végigszáguld Szöulon, végül láncra verve a vágóhídra kerül, és az utolsó percig izgulunk, jóra fordul-e sorsa.