Goldie Hawn várhatott volna jobb filmre a visszatéréssel

Az Ó, anyám! olyan, mint egy papíron jól hangzó nyaralás, amiről a tervezetlenségnek, az amatőr szervezésnek és a fárasztó társaságnak köszönhetően rossz szájízzel jövünk haza. A 2000-es évek Amerikában elismert humoristája, Amy Schumer ezzel a balul elsült vakációs sztorival csábította vissza a nyugdíjból a csodás Goldie Hawnt, ám a banális klisékből összetákolt, nevetésre csak nagy ritkán ingerlő vígjáték mindkettejüket cserben hagyja.

Nem is gondoltam, mennyire hiányzott Goldie Hawn, amíg meg nem néztem ezt a nagy jóindulattal is csak gyenge középszernek nevezhető, felejthető tucatvígjátékot. A most hetvenegy éves színésznő utoljára a 2002-es Örök lányok-ban tűnt fel a vásznon, akkor azért vonult vissza, mert kezdtek elfogyni a neki való szerepek, és úgy érezte, mást is akar csinálni a színészkedésen kívül. Egy évre rá alapította meg a filantróp tevékenységet folytató Hawn Alapítványt, és mostanáig úgy tűnt, jól érzi magát, nem kívánkozik vissza a kamerák elé.

Goldie Hawn az Örök lányok hamburgi premierjén 2003 januárjában Forrás: DPA/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Ulrich Perrey

Pedig azelőtt bő három évtizeden keresztül szinte megszakítás nélkül dolgozott: már 1969-ben Oscar-díjat nyert A kaktusz virága című színmű-adaptációért, amelyben Ingrid Bergmant játszotta le a vászonról. Párszor alkalma nyílt kipróbálni magát drámai szerepekben is, például Steven Spielberg korai filmjében, a Bonnie és Clyde-ra hajazó Sugarlandi hajtóvadászat-ban. De a vígjátékokban tündökölt igazán: sokunk gyerekkorának egyik meghatározó komikusa volt Robin Williams és Jim Carrey mellett, mégis jóval alulértékeltebb e nevettető titánoknál.

Chevy Chase és Goldie Hawn az Óvakodj a törpétől című filmben Forrás: Mokép

Hawn nem tanult színészetet – go-go táncosként kezdte a pályáját –, és magától értetődő, üde természetességgel van jelen a vásznon. Oda való. Szereptípusa az aranyos, hebrencs fruska, de vétek volna butuska, üresfejű szőke nőként aposztrofálni:

tekintetében, mosolyában mindig ott bujkál a melankólia, a folyamatosan lenézettek, alábecsültek rejtett bölcsessége.

Komikus időzítése tökéletes, az Óvakodj a törpétől-ben vagy A vasmacska kölykei-ben egy-egy jól irányzott, váratlan gesztussal, hangsúlyozással is támadást tudott intézni a rekeszizmaink ellen.

Az Ó, anyám! első tíz percében van is mindjárt két szuper pillanata, amelyek szemléltetik, hogy tehetsége, ösztönei tizenöt év kihagyás után sem koptak meg. Emily (Amy Schumer) egy kínos szakítás után látogatja meg anyját, a szintén egyedülálló Lindát (Goldie Hawn), aki előbb egy papíron szellemes egysorost ad elő sokkal viccesebben. („Mikor apád elhagyott, azt hittem, soha többet nem szexelek, és így is lett.”) Majd miután Emily szenvedélyes, inspiráló beszéddel próbálja meggyőzni, menjen el vele a két főre szóló ecuadori nyaralásra, amire eredetileg a pasija kísérte volna el, Hawn remek ütemezéssel csapja le a jelenet csattanóját.

Goldie Hawn és Amy Schumer az Ó, anyám! című filmben Forrás: InterCom

Sajnos Katie Dippold (Szellemirtók) forgatókönyve ezután már nemigen kedvez Hawnnak, aki akkor tudja a legtöbbet kihozni egy vígjátékból, ha feszesen megírt szöveggel dolgozhat. Az Ó, anyám! azonban újgenerációs komédia, a Judd Apatow- és Paul Feig-féle, improvizációra épülő monokultúra terméke, ez pedig inkább a másik főszereplő, Amy Schumer erősségeire van kalibrálva. A filmben így nemcsak két generáció csap össze, hanem két eltérő vígjátéki szemlélet, munkamódszer is, ami esetlen, bicebóca közös jelenetek sokaságát eredményezi.

Végig azt éreztem, hogy Schumernek olyan partnerre lenne szüksége, aki veszi a lapot a rögtönzésekben – mint amilyen az SNL-es Bill Hader volt előző filmjében, a Kész katasztrófá-ban –, Hawnnak pedig jó szövegekre, amikkel a szkeccs-szituációkból összefűzött forgatókönyv ritkán tud szolgálni. Csak tovább tetézi a bajt, hogy az Ó, anyám! blőd, fantáziátlan sablonokat vonultat fel, amelyekkel aztán nem kezd az égvilágon semmit.

Az anya-lánya szögesen eltérő, furcsa párosának elvileg szállítania kéne a jellemkomikumban rejlő poénokat, de hamar egysíkúvá válik, hogy Emily a nárcisztikus, felnőni képtelen liba, aki sekélyes kalandokat keres, és óvodásként viselkedik, Linda meg a szokások rabja, akit ki kell csalogatni a csigaházából. Emily agorafóbiás tesóját, Jeffrey-t (Ike Barinholtz) az anyuka pincéjében élő, lúzer kockaként ismerjük meg – és az is marad végig, csak idegesítőbb lesz.

A film nem fukarkodik az etnikai sztereotípiákkal sem. Az a kiindulópontja, hogy Dél-Amerikában minden külföldit – értsd, USA-belit – elrabolnak a gengszterek, elmaradott, bűnös fertő az egész kontinens. És lőn: Emilyéket valóban túszul ejti egy karikaturisztikus drogdíler, ezzel veszik kezdetüket hányattatásaik.

A baj az, hogy a film nem forgatja ki az előítéleteket.

Egy okos vígjáték kipukkasztaná Emilyék buborékját, de az Ó, anyám! csak a felszínen játszik el azzal, hogy nincs igazuk, valójában minden a félelmeiket támasztja alá.

Amy Schumer és Goldie Hawn az Ó, anyám! című filmben Forrás: InterCom

Kár, hogy az alkotók ilyen lusta megközelítést választották, mert így kizárólag a poénokra hagyatkozhatnak, azok pedig a legkisebb közös többszöröst célozzák meg. A Másnaposok vagy a Koszorúslányok korhatáros, szabadszájú és szabados, nemiszerv- és testnedvközpontú receptjéből most csak hébe-hóba születnek igazán csípős, emlékezetes gegek, bár

egy bélférges közjáték olyan lendülettel csap át groteszkbe, hogy azt nehéz lesz elfelejteni.

A helyzetet egy-két jól eltalált mellékalak – Joan Cusack néma kommandósa, Christopher Meloni kispolgári Indiana Jonesa – menti meg, az a kevés egypoénos figura, akik nem használódnak el.

Még nagyobbat koppan a padlón az Ó, anyám!, amikor az utolsó harmadba kötelező jelleggel igyekszik beleszuszakolni a jellemfejlődést, a nagy összeborulást meg a szentimentalista tanulságokat. Főleg úgy, hogy a főszereplők valójában nem tanulnak semmit azon kívül, hogy együtt bulizni jobb, mint külön, és hogy Délkelet-Ázsia vonzóbb turistaparadicsom, mint Ecuador vagy Kolumbia. Különösen kínos Emily őszintétlen, didaktikus eszmélése a nők elnyomásáról egy idilli falucskában, mert hiányzik az az ötletesség, ahogyan Schumer a saját sorozata legjobban sikerült szkeccseiben pellengérre állítja a nemi szerepfelfogásokat.

Amy Schumer, Goldie Hawn és Christopher Meloni az Ó, anyám! című filmben Forrás: InterCom

Az Ó, anyám! még így sem zsibbasztóan rossz, csupán súlytalan, egynyári szösszenet. Akinek bejön ez a fajta obszcén, pisi-kaki humor, akkor is, ha nincs benne sok eredetiség – a Nagyfater elszabadul hazai sikeréből ítélve sokan vannak így –, az most is elröhögcsélhet másfél órát.

Sokra nem fog pár nap múlva emlékezni belőle.

De hátha elülteti a bogarat, hogy érdemes leporolni és betenni a lejátszóba egy-két Goldie Hawn-klasszikust.