Szex, hazugság, technodisco

120 battements par minute 2017 Real Robin Campillo. Collection Christophel © Les Films de Pierre / France 3 Cinema

Bárki, bármikor lehet áldozat. Akkor a melegek voltak. Ma éppen párizsi nőket dobnak ki belvárosi éttermekből.

Isa, por és homu vogymuk. Íme, por és hamu vagyunk.

A legrégebbi (12. század végi), teljesen magyar nyelvű szövegemlék részlete. Kit ne kísértene a középiskolai évek messzeségéből. Bár pszichológusok szerint 10 éves korukra a gyerekek már éppen úgy értik a halál fogalmát, mint a felnőttek, vagyis elkerülhetetlennek és visszafordíthatatlannak tudják, 14-15 évesen, vagyis amikor ezt a szöveget tanulják, a tinédzserek szerintem általában még nem tudják átérezni, hogy mit jelent porrá válni. A személyes halál még nagyon messze, valahol az élet horizontján túl rejtőzik. Vár.

Szinte még tinédzserek, fiatal felnőttek Robin Campillo filmjének szereplői is. És mindjárt az egyik első jelenet színhelye, ha nem is osztályterem, bizonyosan egyetemi előadó. Itt tartja hetente gyűlését az Act Up Paris, a legharcosabb aktivista csoport, majdnem azt írtam, AIDS-ellenes aktivisták, persze szinte valamennyiüknek az AIDS a végső ellensége, ugyanis HIV - fertőzöttek, sőt betegek – mindjárt a gyűlés elején bejelentik az egyik alapító halálát, nagyjából a film felénél meghal egy csoporttag, a film végén pedig az egyik főszereplő; vagyis Campillo egyre közelebb viszi a halált a nézőkhöz. A csoport tagjai harcukat azonban két fronton vívják – egyrészt a metaforikus harcot a betegség ellen, a fájdalom ellen, még egy évért vagy napért ¬- másrészt a konkrét harcot politikusok, orvoscsoportok és szervezetek ellen, amelyek nem akarnak segíteni nekik az első, a betegség elleni harcban.

Forrás: Imdb

Ők ugyanis a kilencvenes évek elejének társadalmi számkivetettjei. Homoszexuálisok, drogosok, prostituáltak vannak köztük, de képviselik a börtönben megfertőzötteket is – vagyis mindazok, akiknek a létezéséről az átlagember ugyan tud, de közösséget semmilyen módon nem akar velük vállalni. Ezért nem vették komolyan sokáig az AIDS – járványt sem az USA-ban, sem Franciaországban. Addig nem, amíg elbújhattak a gondolat mögé, hogy a 20. század pestise csak a páriákat sújtja. Amerikában az AIDS első, mondhatni népies elnevezése az volt, hogy melegpestis. Amiről nehezen lehet leválasztani a középkori meggyőződést, hogy istenítélet: a világ - a melegek, a drogosok, a prostituáltak - bűneiért.

Az elutasítás oka legalább kétféle. A politikusokat riasztotta a tudat, hogy mennyi pénzbe kerül egy rapid módon terjedő és mindenkit fenyegető, új és halálos nemibetegség-járvány megfékezése és a betegek kezelése. Könnyű volt a Mitterrand–kormánynak támogatni elismerő mondatokkal a Ne bántsd a barátomat! nevű kampányt, amellyel azt mondták, hogy a bevándorlók ugyanolyan értékű állampolgárok, mint a franciák. Ez ugyanis egy fillérbe sem került. Nem úgy a méregdrága és lassú gyógyszerkísérletek, meg persze a teljes körű vérszűrés. Öt hónapot késlekedtek a kórházi transzfúziós vérek kötelező szűrésének bevezetésével, ez alatt majdnem ezer ember fertőződött meg – egyikük, egy vérzékenységben szenvedő 16 éves fiú és az anyja tagja is az Act Up-nak. Az ok persze a pénz volt, meg akarták a szűréssel várni, amíg a francia Pasteur-intézet kifejleszti a saját HIV-tesztjét, és addig akadályozták a rivális amerikai teszt használatát. Az aktivisták Mitterrand elnököt és Laurent Fabius miniszterelnököt hibáztatták. A felvonuláson skandált jelmondatot - Vér tapad a kezetekhez – kiáltotta az egyik fertőzött vértől meghalt gyerek anyja a tárgyaláson, amikor Fabiust és az akkori szociális minisztert felmentették, és bár a volt egészségügyi minisztert bűnösnek találták, de csak a vértranszfúziós intézet vezetőjének kellett börtönbe mennie. Miniszterelnököt sem azelőtt, sem azóta nem állítottak bíróság elé Franciaországban. (egyébként az AIDS-esekkel a szocialista köztársasági elnök szocialista kormánya volt ennyire érzéketlen Franciaországban)

Őszintén szólva nekem kicsit hiányzott is a filmből a politikusok jelenléte, megidézése – mint nevek szerepeltek csupán a tüntetők transzparensein. Kizárólag az AIDS ellenszerét fejlesztő laboratórium orvosai a látható ellenségek, akiket a kutatási eredmények visszatartásával, időhúzással vádoltak az aktivista csoport tagjai. Őket támadták meg egy kongresszuson, illetve egy akció során a laboratóriumban, amikor mindent összefröcskölnek művérrel. A vér persze fontos szimbólum a filmben – a vér, amely által és amelyben a halálos vírus terjed. A harcosabb aktivisták ötlete, hogy fessék vérvörösre a Szajnát – amit aztán a haldokló Sean álmában lát is. A vér vöröse, mint kétségbeesett próbálkozás, hogy a kirekesztettek láthatóvá váljanak.

Mert a másik elutasítás, a társadalomé, sokkal mélyebben gyökerezik, mint a politikusok haszonelvű, cinikus érdektelensége. Az alapvető társadalmi előítéleteket az AIDS halálozási statisztikája mérhetetlenül felerősítette. A saját halál lehetősége elleni védekezés olyan ellenállást indított el az emberekben, amelynek teljesen logikus következménye volt a bűnbakképzés, és a bűnbakok elítélése (a bűnbakokat hagyományosan megsemmisítik, a hozzájuk társított bűnökkel együtt, de hát a 20. században ez már nyilván nem volt megengedett, meg aztán a megsemmisítésükről maga az AIDS gondoskodott). És a halálos járvány közügyből máris a társadalom peremére szorult csoportok magánügye lett. Értsd: rendes ember nem halhat meg AIDS-ben.

Forrás: IMdb

Ezért is fontos film a 120 dobbanás percenként: mert az AIDS kapcsán valójában mégiscsak az előítéletekről szól, és azokról, akiket az előítélet nemhogy sújt, hanem a konkrét esetben halálra ítél. Ha összehasonlítom a két, az AIDS témájába talán legnépszerűbb amerikai filmmel, a Philadelphiá-val és a Mielőtt meghaltam-mal, ez a legfontosabb különbség: hogy kik a főszereplők. Utóbbi egy heteroszexuális AIDS-es férfi történetét meséli el, a Philadelphia főszereplője pedig okos, sikeres ügyvéd, a felső tízezer osztályának tagja – legalábbis amíg ki nem derül a homoszexualitása. Mindkét történetnek megkérdőjelezhetetlen a létjogosultsága – de Campillo filmjének főszereplői valóban a társadalom szélére – aljára szorult, illetve szorított, legnyomorultabb emberek. Ők a láthatatlanok – ha Indiában játszódna a történet, ők lennének az érinthetetlenek – egyébként ugye éppen ez volt a Philadelphia alcíme. Akikre, ahogy az egyik Act Up-os megjegyzi, a letartóztatáskor a rendőr csak gumikesztyűben rakja fel a bilincset. (amikor a 120 dobbanás játszódik, akkor egyébként két jó francia filmet is forgattak erről a problémáról: aVad éjszakák és a Köszi, megvagyunk! címűt)

Csakhogy a 90-es évek előítéletei váratlan fénytörésbe kerülnek 2017-ben: a tömeges migráció nyomán valósággá vált a tapasztalat Európában, hogy a kirekesztés bárkivel, bármelyik európai emberrel megtörténhet. Ez ma már nem elvi lehetőség vagy elvont spekuláció, hanem sokak valósága: hogy mennyire könnyen válhat kitaszítottá az is, akinek álmában sem jutott volna eszébe. Vajon gondolta-e tíz éve egy átlagos párizsi nő, hogy eljön a nap, amikor kidobják egy belvárosi kávéházból – csak mert nő? Vagy, hogy a nyílt utcán megverik, leköpik, lekurvázzák, mert miniszoknyában van? Gondolta volna a francia RATP (az ottani BKV) bármelyik buszvezetőnője, hogy muszlim vallású, esetleg nem is első generációs migráns kollégái nemhogy köszönni nem fognak neki, de nem hajlandóak megfogni olyan busz kormányát, amelyet előző nap (n)ő vezetett? Mintha már a közvetett érintésük is fertőzne. Akár egy pestises.

Persze, ha nagyon cinikus akarnék lenni, mondhatnám, hogy a nőknek van hová visszasüllyedni. A nőket van hová visszasüllyeszteni. Jövőre, amikor a nyugati világ az első világháború végének századik évfordulójára emlékezik majd, mellesleg száz éve lesz, hogy Magyarországon megadták a 24 évesnél idősebb nőknek a választójogot, elismerve, hogy talán nem másodrendű állampolgárok, és megilleti őket, hogy beleszólhassanak az életükről döntő politikai ügyekbe. Ráadásul Magyarország abszolút élen járt a női egyenjogúság elismerésében. Szinte hihetetlen, de a nőknek Franciaországban 1944-ig, Svájcban 1971-ig (!) kellett várniuk a szavazati jogra.

És ha még cinikusabb akarnék lenni, azt mondanám, sokkal komolyabban venné Európa, benne Brüsszellel, az erőszakos idegen kultúra egyre fenyegetőbb jelenlétét, ha, mondjuk, a La Chapelle (Párizs abszolút belvárosi negyede, ott áll a világhírű rendező–színházreformer Peter Brook színháza, a Théatre des Bouffes du Nord) kávéházaiból kihajítanák, tegyük fel, azokat a férfiakat, akik nem viselnek turbánt vagy keffiyah-t (utóbbi az arab férfi fejkendő)? Mintha a nyugati társadalmak uralkodó csoportjai nem akarnák elhinni, hogy velük is megtörténhet. Nem akarnak szembenézni a ténnyel, hogy jöhet olyan történelmi, demográfiai vagy politikai változás, amelynek hatására nekik kell majd - meglehet, már évtizedek múlva - elszenvedni a hátrányos megkülönböztetést. Ahogy a kilencvenes évek elején azzal nem akartak szembenézni, hogy megfertőzheti őket a "melegpestis". Megpróbáltak félrenézni, tudomást sem venni a fertőzöttekről. Ennek egyik módja az volt, hogy a sajtó, a médiumok sem akartak foglalkozni velük.

Éppen ezért, az Act Up egyre elkeseredettebben és erőszakosabban próbált láthatóvá válni. Meg akarták mutatni magukat kendőzetlenül: a véres sebeket, a pompomlánynak öltözött fiúkat, felálló péniszt egy férfi feneke előtt (ez utóbbit csak plakáton!) - mindent, ami taszította a bourgeoisie-t. És ezt akarta megmutatni Campillo is, nem akart esztétizálni, megszépíteni és ezzel elfogadhatóbbá tenni a szereplőit. Nem a szexjelentekre gondolok – először is, ezek nem pornográfok, az egyetlen péniszt a filmben az említett plakáton látni. Másodsorban pedig ma már nem okoz megbotránkozást két szeretkező férfi látványa a filmvásznon. Inkább arra gondolok, hogy nem idealizálta a szereplőit, sem külsőleg, sem emberileg. Választhatott volna Gaspard Ulliel- és Marion Cotillard-szépségű fiatal színészeket, de nem akart, mert az átlagembereket akarta megmutatni. Nahuel Pérez Biscayart külsejét úgy alakították, hogy a melegekkel kapcsolatos összes külső sztereotípiát megtestesítse, a másik főszereplő, Arnaud Valois szinte brutálisan erős vonású arca sokszor teljesen kifejezéstelen – velük kell azonosulni, az ő tragédiájukat átérezni, nem egy Barbie vagy egy Ken babáét.

És megmutatta azt is, milyen sérülékeny volt ez a forradalmi csoport, és korántsem mindig rokonszenvesek. Minjárt az elején az osztályteremben mintha egy kicsit idétlen diákegylet gyűlésén járnánk – klasszikus dramaturgiai fogás, hogy új tagok érkeznek, nekik mutatja be a csoportot az egyik vezető – és mellesleg a nézőknek is. Aztán az egyik új tag, Nathan lassan az egyik főszereplő lesz, de ezt akkor még nem tudjuk. Hallgatjuk a kicsit abszurd, kicsit nevetséges szabályokat, a végtelenül bonyolult házirendet – kik, milyen sorrendben, miről és meddig beszélhetnek, hogy nem szabad tapsolni, mert az zavaró, ehelyett a tagok az ujjukkal csettintgetnek (sokkal idegesítőbb), ha meg valami nem tetszik, sziszegnek, mint a kígyók. Az embernek szinte átfut az agyán, vajon ki rágja itt a gittet.
És persze viták is vannak, hogy mennyire szabad erőszakosnak és provokatívnak lenni, és látjuk, ahogy a csoport tagjai még egymással sem tudnak az alapvető célokban, elvekben egyetérteni (például szabad-e azt követelni, hogy a halálukat okozó, korrupt politikusokat börtönbe zárják, vagy sem, hiszen ők ellenzik a börtönt), és néha egymás ellen fordulnak. Van itt fúrás, veszekedés, és bizony az akciókat is néha elügyetlenkedik. Aztán lassan az általános felől a történet az egyénire kezd fókuszálni, néhány emberről megtudjuk, hogy mi a foglalkozása, agysebész vagy vállalatvezető nincs köztük, van viszont kórházi portás – és már ez is valami, a legtöbb fiatalnak a fertőzés úgy vágta el már induláskor az életútját, hogy sem tanulni, sem dolgozni nem tudnak. Ahogy Sean mondja Nathannak, ő egy fertőzött. Ez az élete (és a halála).

Megtanultak viszont szinte mindent a betegségükről, a gyógymódokról és a gyógyszerekről. És ezzel a tudással mennek neki az orvosoknak, ami szintén nem feltétlenül szimpatikus: azokra támadni, akik végső soron a megmentésükért dolgoznak. Ott állnak ijedten a jól öltözött, okos arcú, diplomás kutatóorvosok, velük szemben a dühös, agresszív, beteg fiatalok, akik művérrel kennek be mindent és legyilkosozzák őket. Orvosi kérdésekről vitatkozni – velük? Hogy miért tart még akárhány hónapig, mire nyilvánosságra hozzák az új gyógyszer adatait, és hogy miért nem lehet végstádiumos betegeken tesztelni? Értelmetlen vita lenne.

Valóban az. Mert ezekkel az emberekkel szemben senkinek sincs igaza. A legokosabb orvos, a legtürelmesebb szakértő minden érve szánalmas magyarázkodás. Mert haldokolnak. Nemhogy hónapjaik, heteik sincsenek várni. A halállal szemben nincs ellenérv, a haldoklót nincs miről meggyőzni. A haldoklónak nincs mit mondani.

Forrás: AFP/Collection Christophel/© Les Films de Pierre / France 3 Cinema

Félek, rettenetesen félek, zokogja Sean a kórházi ágyon, és Nathan, a szerelme, nem tud mit mondani. Odamegy hozzá, szájon csókolja, aztán a takaró alá nyúl és kézzel kielégíti.

Szerintem ez a legőszintébb jelenet a filmben. Addig inkább dokumentarista szempontból találtam érdekesnek, de nem éreztem, hogy bármi újat vagy megdöbbentőt mondott volna azzal kapcsolatban, ahogyan ezek a fiatalok átélték a halálos betegséget, a diszkriminációt vagy akár a reményt. De ennek a pillanatnak az őszintesége lenyűgöző. Elfogytak a szavak, egyetlen gesztus maradt csupán, amivel a szerelmét ki tudja rántani a halálfélelem szakadékából, egyetlen dolog, amivel egy haldoklóhoz fordulhat: a gyönyör, amit a franciák egyébként „kis halálnak" neveznek (la petite mort), és amivel Nathan még egy kis időre vissza tudja hozni Seant az életbe. (Hogy aztán a legvégén halálba segítse a végstádiumban vergődő fiút, egyébként nem tudom, örülök-e, hogy egy újabb megoldhatatlan erkölcsi és társadalmi probléma, az euthanázia is rárakódik az amúgy is súlyos témára.)

A mindent megsemmisítő erejű halálfélelemből csak egy hasonló intenzitású élmény ereje képes kimozdítani a rettegő embert, éppen azért, mert hasonlóak. Automatikusan írtam azt, hogy kimozdítani – a szexuális elragadtatás egyik szinonímája a görög eredetű „extázis", amely eredetileg azt jelenti, valami a helyén (sztaszisz) kívül (ek-) van, vagy oda kerül. A nyelvi kifejezések árulkodóbbak mindennél, hiszen már az „elragadtatás" is arra utal, valakit máshová ragadnak, és ő ezt az elragadtatottságot elszenvedi – de hová kerül, akit elragad egy élmény, amikor extázisba esik (megint egy passzív ige, esni nem lehet szándékosan...)? „Magán kívül"? Az életen kívül, a halálba? De árulkodó az is, hogy egyes leírások a kis halált az életenergia kiáradásaként írják le. Ez lenne a halál? A túl sok élet?

Aki átélte már a halálfélelmet, megtapasztalta azt a fizikai rosszullétet, amely egyszerre remegés, szédülés és hányinger, a nyomor és a belek őrült mozgása, mintha a test ki akarna törni magából, magán kívül akar kerülni, az agy pedig ilyenkor már képtelen gondolkozásra, mert azt kellene elgondolnia, hogy nem létezik – ha ez nem okoz rövidzárlatot, eszméletvesztést, akkor semmi. Az extázissal rokon kifejezés, a „kis halál", eredetileg nem is csak az orgazmusra vonatkozott, hanem olyan, ájulásszerű lelki élményekre, amikor az azt elszenvedő magán kívül kerül.

Ekkor dobban 120-at a szív percenként – és talán akkor is, amikor a film szereplői techno zenére tácolnak. A különbségek, amelyek mélyén azonosság lapul: a Philadelphiá-ban Andrew Beckett (Tom Hanks) az André Chénier egyik áriáját hallgatja, a zenétől elragadtatott arccal fordítja le a szöveget az ügyvédjének, én vagyok az élet, mondja, és csorognak az arcán a könnyek, én vagyok a szerelem. Készen áll, mondja az ügyvéd, a tárgyalásról beszélnek, de a halálra gondolnak.

A house zene alapja is a 120-as metronóm, ez már egy másik generáció, bár alig fiatalabbak Andrew Beckettnél, egy másik korba tartoznak, őket ez a zene ragadja el. Nem kevésbé esztétizáló és szimbolikus ez a néhány táncjelenet, mint az ária-hallgatás: haláltánc, persze. Aztán ahogy a kamera a fénycsóvákban szálló porra fókuszál, a porszemcsék egyre nagyobbak lesznek, mintha elemi részecskék lennének, amivé aztán Sean teste szétesik a hamvasztáskor. Az utolsó képek nagyon hasonlítanak a diszkó-jelenetekre, mintha táncolnának az Act Up tagjai, amint egy fényes fogadásra betörve szétszórják a hamvakat a csodálatos svédasztalokra, a pezsgőző, estélyi ruhás vendégekre. Ha ez a hasonlóság nem lenne, üres politikai akcióvá degradálná a film a halált. Így azonban a korábban a fényben táncoló porszemcsék kapnak más értelmet. Porrá leszünk.