Kamaszként háborúban harcolt Afrikában, most a BKV-nál dolgozik

Vágólapra másolva!

Arcával teleplakátolták a fővárost, ő játssza ugyanis a főszerepet Vranik Roland Az állampolgár című filmjében. Dr. Cake-Baly Marcelo Bissau-Guineában született, kamaszként részt vett a portugálok elleni függetlenségi háborúban, és a hetvenes években jött Magyarországra tanulni. Azóta itt él és dolgozik, jelenleg forgalomirányító a BKV-nál. Az Origónak adott interjúban mesélt arról, hogyan tanult meg magyarul, milyen feketeként Magyarországon élni, és elárulta azt is, szerinte mi tesz valakit magyarrá. Az állampolgár című filmet a Magyar Nemzeti Filmalap 300 millió forinttal támogatta.

Soós Tamás

Vágólapra másolva!

magyar film Az állampolgár (film)BKV Vranik Roland Dr. Cake-Baly Marcelo

Múlt héten látta először a filmet.

Szerdán volt a premier. A feleségem vitt el rá erőszakkal. (nevet)

Dr. Cake-Baly Marcelo Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Magától nem ment volna?

Nem. Féltem tőle. Az ember nem kíváncsi magára. De jó volt a film, tetszett. Saját magamat mégse kritizálhatom.

Eddig milyen hatással volt az életére Az állampolgár?

Egy fokkal gazdagabb vagyok. Legfőképp tapasztalattal. De ettől még ugyanúgy itt vagyok a BKV-nál, és dolgozom. Ott folytatom, ahol a forgatás előtt abbahagytam.

Tartott tőle, hogy színészi tapasztalat nélkül elvállalja egy film főszerepét?

Nem. Amikor Roland leszólított az utcán, gondolkodás nélkül igent mondtam. Úgy véltem, nincs mit vesztenem. Kétségeim akkor támadtak, amikor már a kamerák előtt álltam. Hatalmas stáb, rengeteg kocsi, nagy fények… Akkor szembesültem vele, hogy ez komoly felelősség. Előtte azt gondoltam, elmegyek, lefilmeznek, és kész. De rájöttem, hogy ez nem így megy. Az első napok nehezek voltak. Mint minden ember, én is fokozatosan jöttem bele a filmezésbe.

Sokat gyakoroltak, Máhr Ágival és az iráni lányt játszó Arghavan Shekarival improvizációs csoportba is jártak. Arghavannal állítólag az első forgatási napon éreztek rá a szerepükre, amikor a búcsújelenetet vették. „Akkor és ott valóban elbúcsúzott két bevándorló egymástól” – mondta Vranik Roland.

Érzelmileg nagyon meghatott az a jelenet. Nem terveztem, de Arghavannal elsírtuk magunkat. Elképzeltem, hogy az akaratom nélkül elhurcolnak egy idegen országba. Ehhez csak empátia kell. Én is jártam sok országban, például Belgiumban, ahol letartóztattak volna a rendőrök, ha nincsenek nálam az irataim. Afrikai emberrel gyakran történik ilyesmi.

Mahr Ági, Arghavan Shekari és dr. Cake-Baly Marcelo Az állampolgár című filmben Forrás: Mozinet

Azért tudott belehelyezkedni Wilson szerepébe, mert maga is átment hasonló dolgokon?

Wilson problémái mindannyiunk számára problémát jelentenek. Nincs olyan fekete ember Európában, aki ne találkozna megkülönböztetéssel, diszkriminációval, lenézéssel. A helyzetet csak súlyosbítják a munkakeresés nehézségei, a hatóságokkal, a bürokráciával való küzdelem.

Fájdalmas volt újraélni ezeket a negatív élményeket forgatás közben?

Azt nem mondanám, hogy fájdalmas volt, de tény, hogy elkeseredettség régóta van bennem. Ezekkel a helyzetekkel mindig találkozom, és visszajöttek az élmények a forgatás alatt, ahogy felidéztem őket a szerephez.

Ma is nap mint nap találkozik diszkriminációval?

Ha nem is nap mint nap, de előfordul, igen. Ha nem lenne munkahelyem, és elkezdenék munkát keresni, mindenhol szembesülnék a megkülönböztetéssel. A helyzet nem változik, mitől is változna? Maximum negatív irányba.

Elég nagy probléma a migránsválság önmagában is, de a politika még rátett egy nagy lapáttal. Az elmúlt két évben nőtt a gyűlölet, és ezt minden fekete ember érzi a bőrén. Ha kimegyek az utcára, nem a magyar állampolgárt látják bennem, hanem „a migránst”. Nem tudják, mióta élek itt. Még ha észre is veszik rajtam a BKV-egyenruhát, akkor is idegennek néznek. Ma már elég a bőrszínem ahhoz, hogy gyűlöljenek. De ez nem magyar probléma, hanem európai.

Hogyan tud ezzel együtt élni? Meg lehet ezt szokni?

Mi mást csinálhatnék? Az ajtót mégse zárhatom magamra. Ha már itt vagyok, élni kell valahogy, és dolgozni.

Hogyan reagál, ha belekötnek, kinevetik?

Legtöbbször sehogy. Inkább továbbmegyek. Nem azért vagyok itt, hogy verekedjek. Akkor mindennap verekednék. Van családom, dolgozom, igyekszem a magyar társadalom rendes tagja lenni. A beszólásokkal nem foglalkozom.

Kollégái a BKV-nál állítólag „csokidoki”-nak hívják. Ez zavarja?

Csak egy ember szólít így. Azért nem foglalkozom vele, mert nagyon tisztelem az illetőt. Sokat segített abban, hogy munkát kapjak a BKV-nál. Részemről ez a megkülönböztetett bánásmód: hagyom, hogy úgy szólítson, ahogy akar. Ha magától nem jön rá, hogy ezt nem illik, akkor nem az én dolgom szólni neki.

Hol a határ rossz és jó ízlésű vicc között?

Ha valakivel ismerjük és tiszteljük egymást, és egyszer poénkodik ilyesmin, azt elfogadom. Oké, hülyéskedtünk, belefér. A baj ott kezdődik, ha a viccelődés tényleg a bőrszínre megy ki. Ha nem ismerek valakit, és már a köszönés után egy ilyen viccel jön, azt nem tolerálom.

Ön szerint egy film tud változtatni az előítéleteken?

Nem. Lehet, hogy pozitívan fogadják a filmet, de hogy megváltoztatni nem fogja a társadalmat, abban biztos vagyok. Aki gyűlöli az idegeneket, arra nem tud hatni. Ha meg is nézi, és elgondolkodik egy percre, utána ugyanúgy beint nekem.

Ennyire szkeptikus? Vranik Roland rendező azt nyilatkozta: ő úgy véli, ha valaki szemtől szembe találkozik a problémával, esetleg belehelyezkedik a filmben egy bevándorló vagy egy menekült helyzetébe, akkor változhatnak az előítéletei.

Lehet, hogy Rolandnak van igaza. Egy ismeretlen embert könnyebb utálni. Engem a BKV-nál már ismernek a kollégák, és máshogy viselkednek velem, mint egy ismeretlen fekete emberrel. Persze itt is van olyan, aki kezet sem akar fogni velem, de engem ez nem érdekel. Azért készítettük a filmet, hogy jelezzük, létezik ez a probléma, és beszéljünk róla, és akkor egyszer talán eljön az a szemléletváltás, amiről Roland beszélt.

Vranik és Szabó Iván forgatókönyvíró azzal a prekoncepcióval kezdtek neki a filmnek, hogy a magyarok elutasítják a menekülteket és a bevándorlókat, de ahogy kutattak a témában, és beszélgettek emberekkel, arra jutottak, hogy ez nem igaz. Ön hogy látja: mennyire befogadó nemzet a magyar?

A menekültkérdésről nem szeretek beszélni. Annyira megosztottak az európai társadalmak ebben a kérdésben, hogy akármit mondok, az nem fog tetszeni valakinek. Csak azt tudom, hogy régen híre volt a magyar vendégszeretetnek. Sajnálom, hogy a politika az idegengyűlöletre hegyezte ki a kérdést. A közvélemény-kutatások is azt mondják, hogy Magyarországon nőtt az idegengyűlölet.

Vranik Roland rendező és dr. Cake-Baly Marcelo Az állampolgár forgatásán Forrás: Mozinet

Ön se látja, mi lehet a megoldás ebben a helyzetben?

Ezzel a kérdéssel nem akarok foglalkozni. Ott vannak a politikusok, az ő dolguk kitalálni a megoldást.

Azon gondolkodott, hogy mit tenne, ha most jönne Magyarországra?

Nem szeretnék ebben a menekülthullámban lenni. Ezt nagyon komolyan mondom. Ha most jöttem volna Európába, valószínűleg én is továbbmentem volna Nyugatra.

Miért?

Amiért a többiek is. Senki sem akar itt maradni, pedig ez egy nagyon szép ország. Budapest is gyönyörű. De van olyan ország, ahol nagyobb a jólét, és olyan állam, amelyik többet tesz a menekültekért.

Bissau-Guineából jött Magyarországra, még a hetvenes években. Milyen volt ott az élet gyerekkorában?

Mint minden gyerek, én is csak arra vágytam, hogy békében éljünk a családommal. Játszottunk, futkároztunk, gondtalan volt az életünk. De ez nem tartott sokáig, kitört a függetlenségi háború. Utána mindig történt valami. Elkezdtünk dolgozni, de ha hallottuk a repülőgépet közeledni, eldobtunk mindent, hogy fedezéket keressünk. Az is előfordult, hogy hallottam a tüzérséget, ahogy a szomszéd falut bombázták. A mi házunkat is lebombázták néhányszor. Nem volt mit tenni, újjáépítettük. Fából készült házak voltak, egy nap alatt végeztünk velük.

Nagy volt a szegénység?

A háború alatt igen. De azért nem haltak éhen az emberek. Mindenki művelte a földet, annak ellenére is, hogy folyamatosan bombázták. Boltok nem voltak, csak azt tudtuk enni, ami megtermett a földön. Az én szüleim is önellátóak voltak. A katonák együtt éltek velünk, azt ették, amit megtermeltünk. A fegyvereket is a civil lakosság hozta nekik a határról.

Ön is csatlakozott a függetlenségi harchoz.

Tizennégy-tizenöt éves lehettem. De nemcsak én, az összes korombeli gyerek csatlakozott a harcokhoz. Jó mókának gondoltuk. Aki nem jött, azt gyávának csúfolták. Kiképeztek minket, fegyvert nyomtak a kezünkbe, és beosztottak egy csapatba. Harcoltam én is, mint mindenki más.

Hőstettnek tartja, hogy a szomszéd kisfiút, akinek egy bomba leszakította a bőrt a fejéről, egészen Szenegálig vitte a hátán, hogy ellássák egy kórházban?

Annak semmi köze nem volt egy hőstetthez. Mi értünk először a helyszínre, úgyhogy felkaptam a srácot, és elcipeltem a táborba. Ott elsősegélyben részesítették, de azt mondták, muszáj továbbvinnem a kórházba, mert nem tudják rendesen ellátni. Rengeteg volt a sérült, és nem volt elég ember, aki kórházba vitte volna őket. Szükségállapot volt, bárki megtette volna, amit én.

Milyen messzire kellett vinnie?

A távolság nem volt fontos, békeidőben talán egy nap alatt legyalogoltuk. A problémát az jelentette, hogy át kellett kelni egy akkora folyón, mint a Duna, aminek a portugálok minden méterét ellenőrizték, mert ezen keresztül csempésztünk fegyvereket Szenegálból. Ha fegyvert hoztunk át a folyón, nem volt szabad harcba keverednünk, mert akkor nem tudtunk átkelni. Előfordult, hogy egy hétig macska-egér játékot űztünk velük, mire átjutottunk, éjszaka, titokban. A kisfiúval két-három nap várakozás után sikerült átkelnünk a folyón. Az egyik éjszaka kihasználtuk az adódó lehetőséget.

Ha ezt nem, akkor mit tart hőstettnek?

Ha valaki egy csatában nagy dolgot tesz, megfordítja a harc kimenetelét, vagy megment egy másik katonát, az hőstett. A saját tetteim közül nem tartok semmit annak.

Pedig ön is megmentette valakinek az életét.

Ez igaz. Örülök, hogy valami hasznosat csináltam. Szeretnék egyébként találkozni ezzel a gyerekkel. Nem láttam azóta, de életben van, úgy hallottam.

A háború emlékét maga mögött tudta hagyni?

Igen. Fiatalember voltam, örültem, hogy túl vagyok rajta. Ma pedig már túl sok idő telt el ahhoz, hogy erről álmodjak. Nem voltak rémálmaim. Egy évig voltam katona, aztán leszereltem.

Miért?

Tanulni akartam. Nem csak a háborúból áll az élet. Jól tanultam, ezért kaptam egy ajánlatot. El kellett döntenem, hogy maradok a hadseregben, vagy továbbtanulok. Én inkább leszereltem. A szomszéd országokban, Szenegálban, Guineában bentlakásos iskolákat hoztak létre, oda küldték a jó tanulókat. Ott már nyugalom volt, nem kellett egyik napról a másikra élni. Az iskolát is jól felszerelték, lámpa is volt. Az oktatás gimnáziumi szinten zajlott, és a legjobbakat továbbküldték Európába. Köztük engem is.

Miért Magyarországra jött?

Ide kaptam ösztöndíjat. A Közgázra. És megtetszett Budapest. Először minden új volt, mindenre rácsodálkoztam. Jártam előkészítőre, tanultam a nyelvet.

A magyart az egyik legnehezebb nyelvnek tartják a világon. Egyetért?

Igen. A mai napig nem tudtam százszázalékosan megtanulni. Gazdag nyelv, sokféleképpen lehet ugyanazt a dolgot kifejezni, de a kiejtést nagyon nehéz megtanulni. Ha időskorában jön ide az ember, nem is tudja teljesen megtanulni. Gyerekként könnyebb. Amikor a barátom ideköltözött, a kisfia másfél éves volt, és ő tökéletesen beszél már magyarul.

Az egyetem után mit csinált?

Próbáltam munkát találni. Dolgoztam pár helyen, de a munkakeresés során sok diszkriminációval találkoztam. A szakmámban nem kaptam munkát. Azt mondták, túlképzett vagyok, ahol pedig a végzettségemnek megfelelő volt a munka, oda egyszerűen nem vettek fel.

A bőrszíne miatt?

Hát persze. De ezek a dolgok nem nyíltan történnek. Nem mondják az arcomba, hogy „tűnj el innen, te fekete vagy!”. Olyan viszont előfordult, hogy behívtak állásinterjúra, és miután kijöttem, hallottam, hogy bent röhögnek. Vagy amint megláttak, azt mondták, hogy „köszönjük szépen, már betöltötték az állást”. Esetleg azt, hogy megfeleltem, minden rendben, majd hívnak. Hát, azóta is hívnak.

Hogyan dolgozta fel a visszautasítást?

Keserűség van bennem a mai napig. Nem kaptam meg a lehetőséget, hogy bizonyítsam: el tudom végezni azt a munkát, amit az egyetemen tanultam. Sokszor megkérdezik, mit keresek itt felsőfokú végzettséggel. Nem vagyok rá büszke, hogy nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban, de meg kell élni valahogy.

Amikor nem kapott munkát, megfordult a fejében, hogy továbbmenjen Nyugatra?

Gondoltam rá, de nem lehet mindig Nyugatra menni, ha baj van. Nehéz fogni a gyerekeket, és szerencsét próbálni egy másik országban. Az egyetem vége felé megismerkedtem egy lánnyal, és megszületett az első gyerekem. Sok guineai, aki itt élt Magyarországon, visszament Afrikába, de én végül maradtam. Itt tartott a család. Most már nem mennék sehova.

Van még honvágya Bissau-Guinea iránt?

Csak arra vágyom, hogy megnézzem, mi van a testvéremmel. Ha van pénzem, meglátogatom. De rajta kívül már nem köt oda senki. Nekem már mindenem itt van, Magyarországon.

A filmben Wilsonnak meggyűlik a baja a bürokráciával, az állampolgárság megszerzésével. Önnek is volt hasonló tapasztalata?

Az én helyzetem más. Velem nem kötözködött senki, mert leadtam minden papírt, amit kellett. Az állampolgársági vizsga is sikerült, mert az egyetemen megtanultuk, amit kellett. Aki nem tanulni jön ide, annak sokkal nehezebb, ahogy ez a filmben is látszik. ’91-ben adtam be a kérelmet, és azt hittem, simán fog menni minden. Itt éltem már régóta, volt családom, lakásom, munkahelyem. Aztán sokáig csend volt. Csak vártam és vártam. Végül három évvel később, ’94-ben kaptam meg a magyar állampolgárságot.

Mióta érzi magyarnak magát?

Régóta. Az emberek feketének látnak, de én magyarnak tartom magam. Magyar a feleségem, magyarok a gyerekeim, és magyar az állampolgárságom is.

Ön szerint mitől lesz valaki magyar?

Azt szokták mondani, hogy nem az az igazi apa, aki megcsinálja a gyereket, hanem az, aki felneveli. Ugyanígy, sokszor nem az az igazi haza, ahol az ember megszületik, hanem ahol boldogul. Előfordul, hogy valaki Amerikában születik, de Németországban épít karriert, ott alapít családot, és felveszi a német állampolgárságot. Akkor német ember lesz belőle.

Én Bissau-Guineából származom, de évtizedek óta itt élek. Nem biztos, hogy valaki jobban átérzi Magyarország sorsát, csak mert fehér a bőre. Én ugyanúgy törődöm a magyarok sorsával, mint bárki más. Nekem se mindegy, mi történik itt, hogy jól élünk-e, és biztonságban, mert én is része vagyok az országnak. Magyarul beszélek, magyarul gondolkodom, és magyarul is álmodom.