A világ egyik legnagyobb akciósztárja már 75 éves

Hetvenöt éves az egyik legnagyobb élő akciósztár, Franco Nero. Most biztosan sok olvasó megrökönyödött, mivel az olasz színész a rossz emlékű Honfoglalással forrt össze a fejükben. A valóság azonban az, hogy Nero egy kincsekkel teli életművet tudhat magáénak, leghíresebb spagettiwesternjében a maga után húzott koporsóból rántotta elő a géppuskát, és az olasz zsarufilmekben is hasonló őrültségekre vetemedett. Quentin Tarantino is a rajongói közé tartozik, és ennek szép tanúbizonyságát is adta, amikor meghívta az eredeti Djangót a Django elszabadul című westernjébe. Születésnapja alkalmából bemutatjuk a tíz kedvenc filmünket Franco Nerótól.

10. Márió, a varázsló (2008)

Franco Nero nem csupán történelmi filmeket forgatott Magyarországon: a Márió, a varázsló-t ugyan csak kevesen látták a mozikban, azóta teljesen eltűnt, de érdemes még egy esélyt adni ennek a néha meseszerű, máskor meg húsba vágóan valószerű drámának. Összességében hiteles és továbbgondolásra alkalmas képét festi meg a rendszerváltozás utáni éveknek. Egy olasz üzletember cipőgyárat nyit egy álmos zempléni faluban, és ezzel alaposan felbolygatja az ottaniak életét.

Franco Nero és Nyakó Júlia a Márió, a varázsló című filmben Forrás: Origo

Az addig házimunkára kárhoztatott, szabadideje nagy részét álmodozással töltő Vera (Nyakó Júlia) valósággal kivirágzik. A cipőgyári munka visszaadja az önbecsülését, ismét elhiszi, hogy akár még jobbra is fordulhat az élete. A baj akkor kezdődik, amikor megjelenik a cipőgyár tulajdonosát alakító és még hatvan felett is sármos Franco Nero. Verát rögtön elbűvöli a külföldi férfi, aztán egy folyóparti, közös nyelv híján nehézkes beszélgetés után már abban is biztos, hogy szerelmes az üzletemberbe.

Legjobb lenne, ha szépen elfelejtenénk a rossz emlékű Honfoglalás-t. Igazságtalan lenne Neróval szemben, ha emiatt a balul elsült magyarországi kaland miatt a színész egész kései karrierjét leírnánk. Elég megnézni a Márió, a varázsló-t, hogy lássuk, az olasz ikon öregkorára sem felejtette el a mesterségét. Ahogy a westernjeiben, itt is elsősorban az erős jelenlétével éri el a kívánt hatást: a délibábos Nyugatot jelképezi nehezen megfogható karaktere, akibe mindenki mást lát bele, elnyomót, kitörési lehetőséget, vagy éppen szerelmet.

9. Egy kincskereső Mexikóban (Vamos a matar, companeros, 1970)

Ez a film tulajdonképpen Sergio Corbucci rendező eggyel korábbi zapata westernjének, A zsoldos-nak (erről később bővebben is megemlékezek) a bohókás kistestvére. A két film története nagyjából megegyezik, míg azonban A zsoldos csak néhányszor tévedt a humor mezejére, addig az Egy kincskereső Mexikóban már mindenből viccet csinál. A forradalmat fegyverek mellett már burleszkszerű és gyakran egészen idióta vagy éppen bizarr viccekkel vívják ebben a filmben.

Franco Nero az Egy kincskereső Mexikóban című filmben Forrás: Origo

Ez egy szórakoztató westernvígjáték, amiben még az olyan viccek is működnek, amelyeket, ha mi találnánk ki, még a legjobb barátainknak sem mernénk elmesélni. Az elrabolt Xantos professzor például a dédelgetett teknőseiből hagy el mindig egy példányt, hogy a svéd fegyverkereskedő (Franco Nero) és El Vasco (Tomas Milian) a nyomában tudjon maradni.

Szentségtörésnek hangozhat, de Nero és Milian párosa majdnem olyan jó, mint Bud Spencer és Terence Hill. A kék szemű olasz színész nem fogta vissza magát, és láthatólag nagy élvezettel merült el a cinikus és arrogáns fegyverkereskedő szerepében. A gúnyos mosoly mindig ott bujkál a szája szögletében, jelezve, hogy számára nem kihívás túljárni önjelölt tábornokok és forradalmárok eszén.

8. Street Law (Il cittadino si ribella, 1974)

A hatvanas és hetvenes évek zűrzavaros időszaka volt az olasz történelemnek. Mindent átszövő korrupció, nagyarányú bűnözés, gyakori emberrablások, és ha ez nem lenne elég, szélsőbal-, illetve szélsőjobboldali terroristacsoportok többek között pokolgépes merényletekkel próbáltak érvényt szerezni akaratuknak. A poliziesco műfajt ez a miliő hívta életre.

Képocka a Street Law című filmből Forrás: Blue Underground

Sikeressége abban is rejlett, hogy ha máshol nem, legalább a moziban megoldást találhatott az ember az őt személyesen is érintő problémákra. Ez a megoldás persze jellemzően arcpirítóan populista volt. A Street Law-ban például egy többszörösen megalázott kisember (Franco Nero) elégeli meg, hogy a rendőrség tehetetlen az ügyében. A saját szakállára elkezd nyomozni, és a végén, mint egy westernhős, telepumpálja ólommal a bűnözőket.

Nero olyan széles grimaszokkal szenved, mintha az egész emberiség fájdalmát akarta volna megjeleníteni. Máshol ez inkább nevetséges lett volna, mint meggyőző, a film túlpörgetett jellegéhez, kimerevített képekkel, lassításokkal megbolondított akciójeleneteihez viszont tökéletesen illik az olasz színész játéka, aki tényleg minden alkalmat megragad arra, hogy siránkozzon, vagy éppen szemét kidüllesztve toporzékoljon.

7. A kék szemű bandita (Il bandito dagli occhi azzurri, 1980)

Emlékszik A szajré című filmre? Edward Norton egy feltörekvő tolvajt játszik benne, aki mozgásproblémákkal küzdő értelmi fogyatékosnak álcázza magát, hogy ellophasson egy műkincset a vámhivatal raktárából. A kék szemű bandita története is hasonló. Franco Nero parókát és barna kontaktlencsét visel, illetve ugyanúgy sántikál, mint Edward Norton. A trükk mindkét esetben ugyanaz: hiába dolgoznak a rablás helyszínén, senki sem fog gyanakodni egy nyomorékra.

Franco Nero A kék szemű bandita című filmben Forrás: Mokép

Sokkal nagyobb ismertséget érdemelne ez a rendkívül ügyesen felépített szajréfilm, amely a rablás előkészületei és véghezvitele után sem laposodik el. Épp ellenkezőleg, csak még feszültebbé válik, mivel nincs olyan aprólékosan kidolgozott terv, amelynek a végrehajtásába ne csúszna be hiba, ezért Franco Nerónak is egyre több előre nem sejtett konfliktust kell elsimítania. Mivel nem hollywoodi, hanem olasz filmről van szó, még a vége is tartogat több meglepetést.

Nagyon valószínű, hogy már a forgatókönyvet is Franco Neróra írták, mivel a főszereplő szemének színe központi jelentőséggel bír a történetben. A színészek imádják az átváltozós szerepeket, hiszen így egy filmen belül mutathatják meg, hogy nekik milyen sokrétű a repertoárjuk. Franco Nero is ennek tudatában tehette oda magát, mivel nagy átéléssel, hiba nélkül alakítja a visszahúzódó könyvelőt és az elszánt mestertolvajt is.

6. Egy nyugodt vidéki helyecske (Un tranquillo posto di campagna, 1969)

Bomlott elméjű művész fantáziájában létezik csupán a régi ház szelleme, vagy tényleg ott kísért? - legyen ez bármennyire izgalmas kérdés is, ilyet azért már sokszor láttunk. Az egyedi kivitelezésért azonban mindenképp érdemes felkutatni ezt az avantgárd horrort. Morricone által szerzett zajzene, kizökkentő hatású vágások, nyugtalanító álomszekvenciák mind kiváló eszközöknek bizonyulnak ahhoz, hogy kicsit ránk is átragadjon a festőművész fejében elhatalmasodó téboly.

Vanessa Redgrave és Franco Nero az Egy nyugodt vidéki helyecske című filmben Forrás: Mokép

Franco Nerónak mindig is jól álltak a robbanékony karakterek, és már ebben a korai szerepében is bizonyította, hogy nem csupán egy fotogén arc birtokosa, hanem tehetséges színész is. Csúszik-mászik a festékben, de emellett képes apró rezdülésekkel is érzékeltetni a főszereplő labilis lelkiállapotát.

Redgrave és Nero nemcsak a filmben, hanem az életben is egy párt alkottak. Ennek tudatában még pikánsabbak a közös jeleneteik, hiszen a festőnek az a rögeszméje, hogy szabadulnia kell ettől a nőtől, és egy idő után már a gyilkosság gondolatától sem riad vissza. Nero egy gránát eldobását imitálja, aztán mégis egy virágcsokor hullik Redgrave lábai elé. Ilyen filmet rendezett volna Michelangelo Antonioni, ha olyan elborult fantáziája lett volna, mint David Lynchnek.

5. Keoma (1976)

A hetvenes évek közepére a spagettiwestern kimúlt, Enzo G Castellari azonban úgy érezte, hogy ő képes lesz feltámasztani a zsánert. Számítása bevált, a Keoma lett karrierjének legsikeresebb filmje. Hangulati elemként kihasználta, hogy a Róma közelében felépített westernfalu már igencsak leromlott állapotban volt: a spagettiwestern mindig is mocskos volt, de ebben a kései darabban már tényleg csupán egy düledező nyomortanyának tűnik a Vadnyugat.

Franco Nero a Keoma című filmben Forrás: Mokép

A sztori, amennyire egyszerű, annyira hatásos. Mintha egy ószövetségi történet feldolgozása lenne: Keoma hazatér gyerekkora színhelyére, hogy bosszút álljon az őt megalázó féltestvérein. Közben pedig egyre sokasodnak a szimbólumok, és egy várandós nő képében maga az Élet is tiszteletét teszi a filmben. Elégikus gyilkolásfolyam, újszülöttet ringató megszeppent Halál, annyi minden komolynak számító dolog bele van sűrítve ebbe a filmbe, hogy kisebbfajta csoda, hogy nem roskad össze a cipelt súly alatt.

Egyik interjújában Franco Nero úgy nyilatkozott, hogy nagyon nehéz egy színésznek megneveznie a kedvenc alakítását, hiszen ez olyan, mintha egy anyától kérdeznénk, hogy melyik gyerekét szereti a legjobban. Ő mégis ki meri jelenteni, hogy a Keoma karrierjének egyik kedvenc filmje. Fel-felröppen a hír, hogy Castellarival még egyszer utoljára kilovagolnak, és csinálnak még egy közös westernt. Jó lenne, ha ez tényleg megtörténne.

4. Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (Confessione di un commissario di polizia al procuratore della repubblica, 1971)

Damiano Damiani rendező az egész életművét annak a célnak szentelte, hogy az olasz közállapotok tarthatatlanságával szembesítse a közönséget. Filmjeiben (A vizsgálat lezárult, felejtse el!, Térdre kényszerítve) és a nálunk máig nagy népszerűségnek örvendő A polip című tévésorozatban kíméletlen, sokszor letaglózóan pesszimista képét festette meg az olasz államnak. Vastagon politikai színezetű bűnügyi drámáival nem csupán hazájában, de nemzetközi szinten is nagy sikereket ért el.

Franco Nero az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek című filmben Forrás: Mokép

Pedig Damiani sosem vizezte fel az alkotásait a könnyebb befogadhatóság érdekében. Az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek is legalább olyan szövevényes történetvezetésű film, mint amilyennek a címe alapján gondolnánk. Annyit és gyakran olyan elánnal beszélnek benne, mint egy kaotikussá vált lakógyűlésen, viszont egy percig sem unalmas, hiszen a lassanként kibomló bűnszövetkezeti háló gyanúsan ismerős a mai magyar híradásokból is. Fontos, kortalan, ráadásul érzelmileg is megrázó film.

A rendőrfelügyelő (Martin Balsam), látva, hogy az ingatlancézár a törvény felett áll, hatáskörét messze túllépve elintézi, hogy a korrupt üzletember egyik bosszúszomjas ellenlábasát kiengedjék az elmegyógyintézetből. A frissen kinevezett államügyész (Franco Nero) azonban még hisz a törvény erejében, és szigorúan a törvényesség keretein belül maradva küzd a bűnözés ellen. Többek között kettejük gyakran szikrákat vető szellemi párbaja teszi izgalmassá a filmet.

3. A zsoldos (Il mercenario, 1968)

Sokat elmond A zsoldos fergeteges hangulatáról az a visszatérő pimasz tréfa, hogy a lengyel fegyverkereskedőt alakító Franco Nero mindig a legváratlanabb helyeken végighúzva lobbantja lángra a gyufáját. Legyen az egy dühödt férfi arca, vagy éppen egy meglepett nő dekoltázsa.

Franco Nero és Tony Musante A zsoldos című filmben Forrás: AFP

Nem kevésbé szórakoztató az a jelenet, amikor egy alvó nőről lehúzza a takarót, és a meztelen testét szemléltető eszközként használva magyarázza el Paco Romannak (Tony Musante), a bányamunkásból lett mexikói forradalmárnak a mozgalma hiábavalóságát. A Polák egy tipikus spagettiwesternhős, végletekig cinikus, az öltözködése kifogástalan, és csak a pénz érdekli. A mexikói forradalomban is csupán a gyors meggazdagodás esélyét látja.

A zsoldos az egyedi hangulata, Franco Nero csúcsra járatott cinizmusa mellett a csúcsjelenete miatt válhatott műfaja kiemelkedő darabjává. A Polák, a bohócnak öltözött Paco, és Jack Palance egy amfiteátrumban áll egymással szemben. A Polák kongatja a harangot, közben szól Morricone Tarantino által is felhasznált, lassan építkező, katartikus zenéje, és mire tüzelésre kerülne a sor, már nincs olyan kameraszög, amiből ne láthattuk volna a párbaj mozdulatlanná dermedt szereplőit. Az ilyen mágikus erővel bíró jeleneteket látva esik az ember szerelembe az egész műfajjal.

2. High Crime (La polizia incrimina la legge assolve, 1973)

Ahogy az Egy maréknyi dollárért, úgy a High Crime is egy egész műfaj létéért felelős. Nem ez volt ugyan az első olasz zsarufilm (poliziesco), de az óriási siker láttán hirtelen mindenki rendőrök és bűnözők csatározásairól szóló krimiket kezdett el csinálni Olaszországban. Enzo G. Castellari a legjobb forrásból merített: filmje tulajdonképpen variáció A francia kapcsolat-ra.

Franco Nero a High Crime című filmben Forrás: Mokép

A High Crime-ban nincsenek órákon át tartó megfigyelések, a kordában tartott, fortyogó düh helyett a mediterrán temperamentum jellemzi: szórakoztató veszekedések és esztelen tempójú akciójelenetek töltik ki a film túlnyomó részét. Ha kicsit is ismertebb lenne, a genovai kikötő környékén felvett hajsza például biztos, hogy visszatérő szereplőjévé válna a legjobb autósüldözéseket összegyűjtő listáknak.

Nero őrülten intenzív alakítása a film egyik legnagyobb fénypontja. Mint egy bomba, amelyik bármelyik pillanatban felrobbanhat, úgy rohanja, kiabálja és lövöldözi végig a teljes játékidőt. Elég egy apró megjegyzés - máris lendül a keze. Ha a High Crime mostanság készült volna, Commissario Belli ideje nagy részét nem a bűnözők kergetésével, hanem egy pszichológus díványán töltötte volna.

1. Django (1966)

Sár, mocsok, katolikus ikonográfia, kapzsiság, halál - ismerjük jól a spagettiwestern jellegzetességeit. Sergio Corbucci ezeket az összetevőket túlozta el a végtelenségig a Djangó-ban. A hős immáron nem lovon lépdel be a képbe, Franco Nero zavaros vizű pocsolyákon átgyalogolva koporsót húz maga után.

Franco Nero a Django című filmben Forrás: AFP

Leone bepiszkolta ugyan a szereplőit és a környezetüket, de filmjeiben azért megmaradt valamelyest a vadnyugat mitikus emelkedettsége. Corbucci ellenben nem csupán földközelivé tette a westernt, hanem egyenesen belenyomta a sárba, arccal lefelé, egy szadista rémálom helyszínére aljasította a vadnyugatot. A Djangó-ban Loredana Nusciakon kívül már nincs senki és semmi, amire azt lehetne mondani, hogy szép.

Ez a film csinált sztárt Franco Neróból. Elmondása szerint a mai napig ezzel a szerepével azonosítják a leginkább. Hogy miért? Elég csak megnézni, milyen nagy élvezettel géppuskázza le a piros Ku-Klux-Klan-maszkban közelítő embereket - pontosan így viselkedik egy vérbeli spagettiwesternhős.

Vagy azt a jelenetet is meg kell említeni, amikor a kocsmaasztalnál ül, és az arca helyett sokáig csak a fekete kalap karimáját látjuk. Aztán lassan felnéz, közben a kamera ráközelít, és láthatóvá válik nagy kék szeme. Nem a színészet csúcsa, rendben van, de egy emlékezetes pisztolyhős megformálásához elengedhetetlen az átható, szúrós tekintet. Ez Nerónak megvolt, és tudta is használni.

Ez a cikk a A kék szemű bandita - Franco Nero legjobb filmjei című összeállításunk némileg módosított változata, amelybe a legjobb spagettiwesternekről szóló toplistánkból is átvettünk részeket.