Kicsi az ország, ettől a hülyeség nagyobbnak tűnik

Vágólapra másolva!

Úgy ad energiát és sugároz életörömöt, hogy közben nem hallgat a sötét traumákról. Bereczki Csaba most egy ilyen filmmel jelentkezik, ami sok zenén és egy letűnt kultúrán keresztül a mai kor identitásválságát kutatja. A Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült Soul Exodust csütörtök óta játsszák a magyar mozik, ennek kapcsán beszélgettünk a rendezővel a forgatás előtti pánikról, a filmezéssel együtt járó balhékról, az antiszemitizmusról, és persze arról is, amiről a film tulajdonképpen szól: hogy miért fontos megtalálni a helyünk a világban.

Gyárfás Dóra

Vágólapra másolva!

magyar film Bereczki Csaba Soul Exodus Életek éneke The Brothers Nazaroff dokumentumfilm

Előző dokumentumfilmje, az Életek éneke után rögtön tudta, hogy ezt a műfajt folytatni szeretné?

Tudtam, hogy fekszik nekem ez a műfaj, ha olyan témát találok, ami érdekel. A műfaj alatt azt értem, hogy olyan film, amiben a zene nem kísérő vagy aláfestő elem, hanem dramaturgiai funkciót tölt be. Ez játék- és dokumentumfilm is lehet, mert a lényeg, hogy a zene narrációként is működjön bennük.

Bereczki Csaba Fotó: Polyak Attila - Origo

Az Életek éneke után már tudatosan kerestem olyan témát, amin keresztül még annál is többről beszélhetek, mint abban, így találtam rá a klezmerre, ami egy tradicionális kelet-európai zene volt, amíg a huszadik századi pogromok hatására el nem tűnt ebből a térségből. Az újbóli virágzása a hetvenes évekre esett az Egyesült Államokban, onnan szivárgott vissza később hozzánk. A klezmer története ragadott meg, és inspirálta a produkciót, de nem akartam ismeretterjesztő filmet készíteni róla, hanem inkább egy identitástörténetet akartam megmutatni általa.

De miért épp a klezmer?

Nagyon édekelne a flamenco vagy a szúfi (perzsa) zene is, de az nem a miénk. A klezmer viszont a régió kultúrájának része. Azt én is csak fokozatosan fedeztem fel, hogy a zsidó identitáson keresztül általános értelemben beszélhetünk az identitásról, még ha azt kezdettől éreztem is, hogy ez több lesz, mint egy zenés film.

De azáltal, hogy mégiscsak zsidók beszélgetnek az identitásukról, nem szűkíti ez be a témát és a film közönségét?

Épp ellenkezőleg, kitágítja, ehhez ugyanis mindannyiunknak köze van a zsidó-keresztény kultúrában. A zsidóság múltja-jelene-jövője a kultúránk része, ezért foglalkoznak vele még az antiszemiták is. Éppen attól olyan erős és tragikus ez a kérdés a mai napig, mert mindig is az életünk része volt, és ma is az. Nyilván az antiszemitákat nem fogja megszólítani a film, de azért nem, mert az antiszemitáknak valójában zsidók sem kellenek – ahogy a mondás tartja. Pedig ha egy picit nyitottabbak lennének – ami persze paradoxon, mert aki nyitott, az nem lehet antiszemita –, akkor észrevennék, hogy itt mindannyiunkról szó van, és mindnyájan magunkra ismerhetünk benne.

De mindegy is, nem nekik készítettem a filmet, hanem azoknak, akik pozitívan és nyitottan tekintenek a saját életükre. Akik tudják, hogy az embernek előbb saját magával kell tisztába jönnie, csak aztán gondolkodhat a világról, mert aki önmagát nem ismeri, vagy önmagával harcban áll, az a környezetének is árt, és a közösséget is veszélyezteti – ahogy ma több helyen is láthatjuk a világban.

Ez mára sajnos általános probléma lett. Ha a világot egy bölcsességfoghoz hasonlítanánk, amit gyökerek tartanak, akkor az egyik legfontosabb gyökér az identitás lenne. És ha ez a gyökér beteg, akkor az egész fog gennyesedni kezd. A legtöbb konfliktus manapság abból fakad, hogy az emberek nem tudják elhelyezni magukat a világban.

Hogyan választotta ki a film szereplőit?

Leírtam egy szinopszisban, mit akarok forgatni – egy Amerikából Kelet-Európába tartó road-movie-t amerikai klezmerzenészekkel –, és ehhez magától értetődő volt az első lépés: meg kellett keresnem a Budapesten élő Bob Cohent, aki tulajdonképpen önmagában megtestesítette a koncepciót. Előadtam neki az ötletet, hogy visszamennénk a klezmer forrásához, és rögtön a The Brothers Nazaroffot javasolta, akikkel épp akkor állt össze egy projekt erejéig.

De csak akkor éreztem meg, hogy valóban ők a szereplőim, amikor a Berlinben élő Daniel Kahnnal is találkoztam. Ő egy titokzatosabb figura, nemcsak zenész, hanem író, szövegíró és színész is, és rögtön odaadta nekem öt-hat lemezét, amiken többnyire kevert műfajú számok szerepeltek (a klezmer és az amerikai folk elemeiből), és ráébredtem, hogy ezek a dalok továbbírják a forgatókönyvemet. Akkor vált biztossá, hogy amit kitaláltam, azt meg is lehet csinálni.

Daniel Kahn a Soul Exodus díszbemutatója után a budapesti Puskin moziban Fotó: Polyák Attila - Origo

Innentől pedig minden ment flottul?

Természetesen a forgatás előtt egy héttel hirtelen mindenkit megrohant a kétely. Muszáj ezt csinálni? Muszáj egészen Moldáviáig elmenni? Muszáj hajóra szállni? Miért csináljuk ezt? Aki alkotással foglalkozik, az jól ismeri ezt a szorongást. Évekig készülsz valamire – én például erre a filmre két évig készültem –, és amikor minden összeáll, és konkrétan ki van tűzve a kezdés napja, akkor összecsinálod magad. Én is, amikor be kell mennem egy stábértekezletre, mert tudom, hogy jövő hétfőtől forgatunk, akkor aznap borotválkozás közben fejben egy hatalmas mondvacsinált balhét rendezek, hogy „ez nincs meg, az nincs meg, miféle stáb ez, le kell fújnunk az egészet”.

Sándor Pál – aki a Soul Exodus producere – tanított a Filmművészeti Főiskolán, és azt mondta nekünk: azt nem tudja megtanítani, hogyan kell filmet rendezni, de az egyik legfontosabb tanácsa, hogy egy forgatáson mindig meg kell találni, ki a hibás. Úgyhogy a szorongást átérzem, és tudtam, hogy a zenészeim még sosem forgattak ilyen nagy lélegzetű filmet, amiben főszereplők voltak, és amiben meg kellett nyílniuk, ezért természetes volt az ijedtségük. Ők is csak hibást kerestek, és erre engem találtak meg, amire én azt tudtam mondani: „Ez a ti sztoritok, benne van a zenétekben! Fogjátok fel ezt az egészet úgy, mint egy turnét, és adjátok magatokat.” De ez csak az elején volt, utána egymásra találtunk.

És valóban voltak leszervezett koncertjeik? Vagy miért épp Kanadából indult az utazás?

Mert ott van minden évben egy nagy klezmertábor, aminek Frank London, az egyik szereplőnk a művészeti vezetője, és ahol profi zenészek tanítgatják a kezdőket és amatőröket, majd közösen koncerteznek. Az a nagyjából egy hét, amit ott töltöttünk, jó volt arra, hogy összerázódjon a csapat, és ők is megérezzék, hogy mi nem akarunk velük erőszakoskodni, nem akarjuk őket rávenni semmire, hagyunk nekik időt, és közösen alakítjuk a filmet. Utána Montréalba mentünk egy zsidó fesztiválra, majd Torontóba, New Yorkot pedig mindenképp érinteni akartam, bár ott nem volt koncert, de az mindnyájuknak fontos helyszín az életében.

A dokumentumfilmezésnek sok ága létezik. Van, aki egyáltalán nem avatkozik be a történésekbe, csak leköveti őket, van, aki egész helyzeteket kreál, és van, aki csak interjúkat készít. Önnek mi volt a koncepciója erről?

Az nem működött volna, ha előre kitalálok helyzeteket, és abba belerángatom a szereplőket, mert ellenálltak volna, nem sült volna el jól a dolog. Így is egy darabig azért kellett küzdenem, hogy kialakuljon az a bizalmi helyzet, amiben azt érzik: nem verem át őket, és nem manipulálok.

A Soul Exodus főhősei a Manhattan című Woody Allen-filmben látott híres padon Forrás: Mozinet

De volt például egy dolog, amit mindenképp meg akartam csinálni: hogy New Yorkban ugyanazon a padon beszélgessenek, amelyik Woody Allen Manhattan című filmjében szerepelt. Mondtam nekik: nem érdekel, mit mondtok, de ott fogunk forgatni. Ők erre lesajnálóan rám néztek, hogy „szegény magyar! Örül, hogy New Yorkban lehet”. De végül mit mondott el Dan Kahn később Coney Islanden? Hogy neki New York Woody Allen filmjeit és Jack Kerouacot jelenti. Az interjúhelyzeteket nem szeretem, ilyenből legfeljebb a film elején látni párat, amíg bemutatjuk a szereplőket, mert nem hiszek benne, az nem dokumentumfilm.

Sőt, külön riportert sem vett fel a stábba.

Nem, mert tudtam, hogy a film akkor fog működni, ha nekem jó a kapcsolatom velük. Ha még egy embert bevettem volna közénk, az elrontott volna mindent. Az Életek éneké-ben még tettem erre egy kísérletet, mert azt gondoltam, nem értek eléggé a zenéhez. Felvettem egy zenei szakértőt, aki remek beszélgetéseket folytatott a szereplőkkel a szakmáról, csak ezeket végül egy az egyben ki kellett hagynom. Hiába mondogatta nekem az illető, hogy „de hát ez fontos”, én azt feleltem: „Lehet, de nem ebben a filmben.”

Akkor rájöttem, hogy nekem nem a zenéhez kell értenem, én emberekről készítek filmet. Persze a Soul Exodus szereplői is el akartak menni mindenféle jiddisszakértőhöz, és mondtam is nekik: „Gyerekek, időnk van, de úgysem lesz benne a filmben”, ők mégis erősködtek. Felvettük, és aztán szépen kihagytam belőle.

Voltak konfliktusok önök között?

Természetesen voltak nehézségek, mint minden forgatáson, mert minden forgatás harc. De tudni kell, hogy mindez azért van, hogy ami a vászonra kerül, az jó legyen. Az embernek az összes büszkeségét és hiúságát félre kell tennie, mert csak a végeredmény számít. Mindig jönnek válságos pillanatok, de tudni kell folytatni utána, mintha mi sem történt volna, mert másnap felkelünk, és újra kimegyünk forgatni.

Akinek nincs rutinja ebben, az könnyen elbizonytalanodhat, de én már többször átéltem, és tudom, hogy ha legyőzzük ezeket a kríziseket, abból még új energiát is meríthetünk. Engem úgy tanítottak hatévesen úszni, hogy amikor már valamennyire ment a dolog, bevittek a folyóba, és megmutatták, mi az az örvény. Azt mondta az úszómester, ha bekerülünk egy ilyenbe, egy dolgunk van: kiegyenesedni és hagyni, hogy lehúzzon a mélyére, mert ott majd kivet magából. Kapálózni tilos, mert akkor megfulladsz.

Ugyanez vonatkozik a forgatásra is. És ha az embernek tapasztalt stábja van, azok olyanok, mint a deszantosok: tudják, mi a háború. A tapasztalt színész is látott már ordibálást, ajtócsapkodást, balhét, és már fel sem veszi, oda se néz. Engem is néha csak békén kellett hagyni, addig rágyújtottam, és átgondoltam a dolgokat. De mély válságom nem volt, mert végig úgy éreztem: ezt a filmet csak én ronthatom el. Ez pedig csak a vágásnál kezdett nyomasztóvá válni.

Mennyi felvett anyagból vágta össze a filmet?

Száz óra, amiből mondjuk harminc óra zene. De a hetven óra tartalomnak csak egy kis része volt használhatatlan.

Szándékosan kerülték a holokauszt témáját?

Nem, én a film elején még úgy gondoltam, ha a holokauszt nem hangzik el a filmben, az azért furcsa lenne... Persze ha viszont túl sokat beszéltek volna róla, akkor rám sütik, hogy „na ja, már megint…”. Szóval azt gondoltam: sem gátolni, sem forszírozni nem fogom. Tapasztalatból tudtam, hogy ha az ember zsidó társaságba kerül, akkor a beszélgetés hatodik mondatánál elő fog jönni ez a téma, akár futballról volt szó előtte, akár zenéről, és nem azért, mert muszáj, hanem mert minden család érintett.

Amikor bizonyos emberek holokamuznak, meg holokauszttagadó nézeteket hangoztatnak, az azért annyira durva, mert itt majdnem minden zsidó családban szülők, nagyszülők vagy dédszülők haltak meg ott. De a filmben van olyan szereplő, aki már ötödik generációs amerikai, és olyan is, aki harmad- vagy másodgenerációs, tehát nekik nincsenek személyes élményeik erről. Viszont az egyikük Kisinyovban elmesélte, hogy a nagyszülei a pogrom elől menekültek Amerikába, és nekik ez volt a nagy traumájuk. Mindenkinek megvan a maga drámája, vagy ha úgy tetszik, a saját holokausztja.

Azt eldöntötte előre, mennyire akar látszani a filmben?

Nem, de a forgatáson egyszer csak nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet természetesebb, ha a szereplők nem kifelé beszélnek a képből, hanem a kérdező beül közéjük. És a zenészek is jobban megnyíltak, amikor látták, hogy képben vagyok. Innentől hol beültem a képbe, hol nem, de nem foglalkoztunk vele különösebben.

Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez nekem is egy nagyon személyes film, kicsit az én történetem is benne van. Erdélyből jöttem az elnyomásból, és amikor végre átköltöztem Magyarországra, akkor meg lerománoztak, hosszú ideig idegenként kezeltek, aztán jött az az ominózus népszavazás, amit persze aljas politikai játszmából írtak ki, de ha már megtartották, nem esett jól, hogy a végén a nemek győztek.

Később évekig Franciaországban dolgoztam, és ott éltem meg először, hogy végre senkit nem érdekel, ki vagyok, honnan jöttem, csak az, hogy mit csinálok. Ott fogadtak el a legtermészetesebben – azzal a feltétellel, hogy én is elfogadom az ő kultúrájukat.

És mikor lett magyar állampolgár?

Úgy hét évvel az ideköltözésem után, ’95-ben. De aztán francia állampolgár is lettem, amit sokkal könnyebb volt megszerezni. Most már a magyart is könnyű, de a franciáknál elég volt, ha tudtad a nyelvet, adót fizettél, és nem éltél segélyen vagy elszigetelten.

Miért nem maradt kint?

Mert ma már mindegy, hol élsz, lehet ingázni. Ezt mondják a szereplőim is a filmben: aki egyszer New York-i volt, az az is marad, bárhol él éppen. Teljesen mindegy, hány állampolgársága van az embernek, hol él, és hány kultúrát ismer, ha az identitása stabil. Vannak, akik szerint az az ember, aki mindig utazik, gyökértelen, „zsidógyanús”, kozmopolita, vagy csak nem igazi hazafi. De én pontosan tudom, hogy nem attól lesz valaki patrióta, mert sosem hagyja el a hazáját. Aki elmegy, az csak jobban fogja érteni az otthonát, és toleránsabb lesz még a frusztrációval szemben is. Én már tudom, hogy máshol is hasonló hülyeségek történnek.

A mi bajunk inkább az, hogy kevesen vagyunk, kicsi az ország, és ettől a hülyeség nagyobbnak tűnik – Franciaországban vagy Amerikában mindez eloszlik. De persze Amerika sem az ígéret földje többé, hiszen a Nazaroff Brothers tagjai is eljöttek onnan valamiért. Az a folyamat, aminek Donald Trump elnökké választása lett az eredménye, már korábban elkezdődött.

Annak, hogy ezt a filmet épp velük forgattuk, lett egy váratlan hozadéka: bár ez a társaság eredetileg csak egy projekt erejéig állt össze, most úgy tűnik, együtt maradnak, és dolgoznak tovább. Én pedig a végén egy olyan cédét kaptam tőlük ajándékba, amire azt írták: a hatodik Nazaroff testvérnek.

Ettől a filmtől visszatér az életkedve

Lélekemelő élményben lesz része annak, aki beül Bereczki Csaba útifilmjére, a Soul Exodusra, ami egy amerikai klezmeregyüttes fordított vándorlását követi nyomon a tengerentúlról Kelet-Európába. A The Brothers Nazaroff tagjai nemcsak végigzenélik, de végig is dumálják az utazást Montréaltól New Yorkon, Berlinen és Párizson át Budapest érintésével Moldováig, de mindkettőt olyan felszabadultan és magas fokon művelik, hogy éppolyan öröm hallgatni a dallamaikat, mint a sztorikat és a filozofálgatást. Egy gondolatokkal felturbózott energiabomba ez a film.