Nem dúskál a lehetőségekben az a szülő, aki nem szívesen tömi vizuális gumicukorral - vagyis amerikai tucatfilmekkel - a gyereke fejét. Aki nemcsak érdeklődését, érzékenységét és világlátását, de az ízlését is megpróbálná finoman formálni. Európai animációs film csak elvétve érkezik a mozikba, európai szemléletű még kevesebb.
Pedig a nagy stúdiófilmekkel nemcsak az a baj, hogy olyan ízlésvilágot tükröznek, amely erőszakosan beszippantja őket (hogy aztán még hónapokig könyörögjenek a kapcsolt árukért), hanem a történetmesélés módja is. A cukiskodás, erőltetett viccelődés, a villanó képek, a gyakori vágások, az intenzív effektek, az egész felfokozott, felturbózott, csilli-villi világ, aminek az utolsó utáni percben kanyarintanak tanulságot, hogy az előtte zajló szemfényvesztés értékesnek tűnjön.
Ezek a filmek persze nem is gyerekfilmként hirdetik magukat, hanem családi moziként, ami azzal a további kényszerrel terheli az alkotókat, hogy a szülőket is szórakoztassák. Ezért olyan a szerkezetük, mint egy akciófilmé, ezért hemzsegnek bennük agresszív jelenetek, és tűzdelik tele őket felnőtteknek szóló utalásokkal vagy viccesnek szánt kiszólásokkal, amiket a gyerekek nem is értenek. Ráadásul a kicsiket mindez olyan tempóra szoktatja, amiben percenként új ingerek érkeznek, és sosem kell hosszan koncentrálni, az elmélyülésre pedig lehetőség sincs - aminek később a tanulásban, olvasásban súlyos következményei lehetnek.
Szóval aki háromszor is meggondolja, hogy egy esős hétvégi délutánon mozival üsse-e el az időt, az nincs könnyű helyzetben. Szökőévente érkezik olyan film a moziba, mint A tenger dala. Egy európai koprodukcióban létrejött ír alkotás, ami a régi ír mitológiából merít ihletet, vizuális megjelenésében pedig kifinomult, művészi látványvilágot ígér. Szigorúan hat éven felülieknek. Bár a korhatár-besorolás láthatóan sok szülő számára nem jelent iránytűt, most jobban teszik, ha komolyan veszik. A régi történetek – legyenek azok az eredeti Grimm-mesék, Andersen történetei vagy az északi népek legendái és mítoszai - nem azt a habos-babos, cukormázas világot tárják elénk, amit a Disney-filmek. A tenger dala ékes példája ennek.
A történet két testvér küzdelmeit követi nyomon, amíg visszaszerzik az otthonukat, és megközdenek a családi békéért. Az idősebbik, Ben akkor veszíti el az édesanyját, amikor megszületik a kishúga, Saoirsa. Édesapjuk, aki parti őrként dolgozik egy elhagyatott világítótoronyban, beleroppan a fájdalomba. A gyerekek így magányosan, de szabadon cseperednek az óceán partján. Saoirsa különös kislány: hatévesen nem beszél még, helyette zenével kommunikál, amit abból a kagylóból csalogat elő, amit édesanyja hagyott hátra. Egy nap a gyerekek nagymamája úgy dönt, ez így nem mehet tovább. Felnyalábolja az unokákat, és magával viszi őket a városba, hogy rendes nevelést kapjanak.
Így veszi kezdetét a gyerekek odüsszeiája, mert rögtön az első nap elhatározzák, hogy visszaszöknek a tengerpartra, az otthonukba. Útközben különös lényekkel találkoznak, akik felvilágosítják őket arról, hogy Saoirsa valójában fókatündér, mint az édesanyja, és mielőbb vissza kell kapnia a tengeri bundáját, különben meghal. Az apró hősök tehát folyamatos küzdésre kényszerülnek: hol a felnőttek ellen, hol egy átokkal szemben, hol konkrétan az életükért. A történet utolsó előtti percéig emberfeletti erőket kell mozgósítaniuk, egyedül kell megállniuk a helyüket, és amint egy akadályt legyőznek, máris újabbal találják magukat szemben.
Persze a gyerekhősökről írt gyerekmesék többnyire egyébként is arról szólnak, hogyan képesek a kicsik kezükbe venni a sorsukat és valódi hőstetteket végrehajtani. Itt azonban jelentősen nagyobb a tét, nemcsak a saját életük, hanem egy egész mesebeli világ súlya nyomja a vállukat. A képek ennek megfelelően sötét tónusúak.
Csodálatos rajzok sorakoznak a vásznon, minden egyes kép egy műalkotás. Nem túl elvontak, mert azt a gyerekek nem szeretik, de nem is a szokásos lebutított, édeskedő stílus. Ha számítógéppel készítették is a filmet, a kézimunka finomsága, egyedisége árad belőle. Az összes snittet áthatják Írország mesés tájai és a belőlük merített inspiráció, de közben a legnagyobb animációs mester, Hayao Miyazaki hatása is érzékelhető. A mesélés tempója kifejezetten komótos, a zenei betétek diszkrétek, olykor talán túl rövidek is. Az egész csomag egy magával ragadó, mágikus élmény.
De csak azoknak, akik nem félnek, és bírják a pszichés nyomást, mert A tenger dala olyasmi lehet a gyerekeknek, mint a felnőtteknek egy thriller. A kellemes és kellemetlen bizsergés határán kötéltáncol. Ha vér nem is folyik, a halál árnyéka végig ott lebeg a film felett. Persze régen - amikor a legendák születtek - a halál is egészen mást jelentett, és a gyerekek életében is jelen volt. Még a huszadik század első évtizedeiben íródott Bambi és Babar története is ott kezdődik, ahol ez a mese: amikor a főhős elveszíti az édesanyját, és a hirtelen felnőtté válás megpróbáltatásaival kell szembenézie.
Persze a történet végére minden jóra fordul, így a gyerekekben nem marad félelem. Megértik, hogy az élet küzdelem, és sok más dolgot is tanulnak közben - a testvéri szeretetről, a zene hatalmáról, a gyászról, az elengedésről - anélkül, hogy túl lenne magyarázva. A klasszikus történetmesélés bölcsessége árad A tenger dalá-ból, ami jókora teret enged a fantáziának. Pedig a nézői már olyan generációból kerülnek ki, amelyik egy mítoszok nélküli, tárgyakba kapaszkodó, pillanatnyi élvezeteket hajszoló világba született. Nem is felejtik majd könnyen.