Még sosem találkoztam meleg emberrel
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A Büszkeség és bányászélet torokszorító vígjáték. Emléket állít egy hajdani, hihetetlen történetnek, amelyben pár londoni melegjogi aktivista felkeresett egy wales-i bányászfalut és együtt próbáltak tenni valamit a túlerővel szemben. Megható és vicces film politikai aktivizmusról, elkeseredett sztrájkolókról, fergeteges bulikról, összefogásról, csalódásról, előítéletekről, és a reményről, hogy egy elbukott ügy hőseiből is lehetnek végül győztesek.
Harminc évvel ezelőtt, a Thatcher-éra közepén, a bányászsztrájkok idején egy csapat londoni melegjogi aktivista úgy dönt, hogy pénzt gyűjtenek és így támogatnak egy wales-i bányászfalut, ahol az elkeseredett sztrájkolókat ugyanaz a közös ellenség szorongatja, mint őket: Margaret Thatcher kormánya és rendőrsége.
Melegek és leszbikusok támogatják a bányászokat; ez lesz a szervezetük neve is (LGSM - Lesbians and Gays Support the Miners). Kisbuszba ülnek és felkerekednek, hogy személyesen vigyék el az adományt a wales-i bányászoknak. A bányászfalu és az LGSM döcögős összefogásáról szól ez a film és igaz az utolsó szóig.
A Büszkeség és bányászélet sztorija megtörtént és hihetetlenül, szinte fikciósan izgalmas: végy két, egymástól a spektrum két legtávolabbi végén billegő társadalmi csoportot és mutasd meg, hogyan teszik meg egymás felé, tétova léptekkel azt az ötmillió kilométert, ami elválasztja őket egymástól. Bizonyítsd be, hogy egymás nyakába tudnak borulni, ha a történelem úgy kívánja és össze tudnak fogni. Ahogy a kis bányászfalu zászlaján a két, egymás kezét fogó ember.
Jó sokszor leírtam ezt a szót, hogy "egymás", de nem baj, az egyik legszebb magyar szó. Egyik, másik, együtt, közösen. Másságban, különbségben. "Még sohasem találkoztam meleg emberrel" - mosolyog zavartan Dai, a wales-i bányászok képviselője (Paddy Considine), amikor először ül le a londoni melegekkel, hogy megköszönje a segítségüket. "Én sem találkoztam még bányásszal" - feleli Mark Ashton (Ben Schnetzer), az LGSM vezetője. Indulhat a film.
Matthew Warchus angol (főleg színházi) rendező filmjét "történelmi vígjátéknak" nevezik és valószínűleg igaz az, hogy Margaret Thatcher keménykezű politikája nélkül soha nem találkoztak volna ezek az emberek. De a történelem, a felülről-kívülről jövő nyomás nem feltétlenül jelent automatikusan összekovácsoló erőt. Sőt. Ha minden szép és jó, könnyű embernek lenni.
Ha egyik napról a másikra elveszik az egzisztenciádat, összevernek, mert fellázadsz, vagy leköpnek, mert máshogy szeretsz, ha a többség veszélyesnek kiáltja ki a kisebbséget, ha a túlerő minden izmát megfeszítve támadásba lendül, na akkor már nehezebb szembeszállni a gumibottal. A wales-i bányászok döbbenten fogadják a másik bolygóról érkező segítséget, a melegcsapat pedig több-kevesebb sikerrel próbál beilleszkedni, ami persze rengeteg poénra és megható jelenetre ad lehetőséget.
Felemelő és szórakoztató. Két órán át vigyorogtam és nyeltem a könnyeimet. Mondjuk, ha valami a nyolcvanas években játszódik, koptatott farmerekkel, válltömésekkel, The Smiths-szel és Bronskie Beattel, és egy olyan diszkóval, ahol Dominic West a Drót-ból a Shame, Shame, Shame-re rázza, én már elérzékenyülök. De a Büszkeség és bányászélet nem csak vicces korrajz. A segíteni akarás, az akaratlan egymás felé nyitás, az előítéletek (balítéletek, ha a magyar cím mögé hallunk) lerombolásának könnyed hangon elmesélt izgalmas története.
Stephen Beresford a klasszikus coming out-motívumot is beleszövi ebbe a jól összerakott forgatókönyvbe a fiatal Joe-n (a remek George MacKay) keresztül, de van itt még rengeteg felejthetetlen karakter és pillanat: a szerethető szakszervezetis (Considine), a magára találó bányászfeleség (Jessica Gunning), a meleg fiú, aki annak idején egy wales-i bányászfaluból menekült a fővárosba (Andrew Scott). A rettegett AIDS első áldozatai és túlélői. A politikai aktivizmus ereje. Vagy Elton John és a Soft Cell lemezkiadója, ahol a titkárnő határozottan kijelenti, hogy egyetlen meleg előadóval sem állnak szerződésben. A bányászfalu magányos költője, aki évtizedek óta él együtt a titkával és akit Bill Nighy játszik méltósággal, olyan finoman, hogy azt is lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy háromszögre vág egy vajaskenyeret.
Néha azért túlcsordulnak az érzelmek és a falu közösségi házában előadott Bread and Roses-dal nekem már sok volt. Az Imelda Staunton által vezetett falusi munkásasszonyok látogatása a londoni melegdiszkóban is kicsit megfáradt poén. De ezekkel együtt is sikerül Warchusnak a bravúr, mert ez a hihetetlen megtörtént eset minden képkockának súlyt ad.
Az alkotók a történet eredeti szereplőivel konzultáltak, korabeli fotókból bontottak ki hatásos jeleneteket. A sikerben nagy része van (az egyébként amerikai) főszereplőnek, Ben Schnetzernek a lánglelkű politikai aktivista, Mark Ashton szerepében. Schnetzer csodálatos színész, ő ennek a filmnek a karizmatikus középpontja és az marad az utolsó pillanatig.
Nincs spoiler: a bányászsztrájk elbukott, ezt tudjuk. De így is van meglepetés a végén: én például megtudtam végre, kiről írta Jimmy Sommerville a For a Friend-et. Lenyűgöző ez a történet, és az, ahogy ez a két, egymásra találó közösség évekkel később hogyan formálta át a brit társadalmat és talán kicsit az egész világot. A Büszkeség és bányászélet meglepetésfilm egy soha nem hallott történetről, amiből ma is erőt meríthetünk.