Jól állnak nekünk a gondok

Jól áll nekünk a gond
Vágólapra másolva!
Hódítottak a korcs kutyák, Oscar-közelbe került egy magyar rajzfilm, betalált a nézők lelkébe egy összetört szívű lúzer, és vászonra kívánkozott egy fontos jogi per – nagyjából ezek az idei év legfontosabb eseményei a magyar filmben. Kedvenc témánk még mindig a saját kínunk, de már nevetni is tudunk rajta. A magyar film visszatért, és köszöni, jól van. 
Vágólapra másolva!

Mi történt 2014-ben a magyar filmiparban? Például feltámadt poraiból; igaz, ez nem kizárólag az Andy Vajna-féle Filmalapnak köszönhető. Hat független játékfilm készült, majdnem annyi, mint ahány államilag támogatott produkció (azaz hét).

Az év két legfontosabb magyar filmje a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és az Ítélet Magyarországon volt. A VAN azért, mert váratlanul nagyon beletrafált itthon a közhangulatba. Fiatal rendezőjének ez az első filmje, semmi pénzből forgatták, túlnyomórészt improvizációkból építkezik, és tömve van amatőr szereplőkkel, vagyis a siker kulcsa itt nem a fényesre csiszolt profizmus, hanem egyszerűen Reisz Gábor író-rendező-operatőr-zeneszerző jól működő ösztönei. A film autentikus, friss, és annyira rólunk szól, hogy egyáltalán nem csoda a sikere.

Ferenczik Áron a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben Forrás: Cirko Film

Az Ítélet Magyarországon című dokumentumfilm monumentális rendezői vállalkozás, megrendítő végeredménnyel. Hajdú Eszter több mint kétezer óra nyersanyagot forgatott a romagyilkosságok 167 bírósági tárgyalásán. Filmje most tart a tizenötödik hivatalos elismerésénél, de ennél is fontosabb, hogy ahol megjelenik, vitát kavar és párbeszédet kezdeményez.

A nézők még bizalmatlanok

Ami a közönségfilmeket illeti, idén nem született egy újabb Valami Amerika. Ha Andy Vajna több százezres tömegekre számított a mozipénztáraknál, most csalódott lehet. Ennyien még a jobban sikerült közönségfilmekre sem tódultak. A Megdönteni Hajnal Tímeát éppen hogy csak elment százezer nézőig, és a Swing sem fog ennél többet elérni.

Jordán Adél, Szabó Simon, Lengyel Tamás és Simon Kornél a Megdönteni Hajnal Tímeát című filmben Forrás: InterCom

Csak lassan kezdenek visszaszivárogni a nézők a magyar filmre. De bárki, aki azt gondolta, hogy a korábbi csalódásokat okozó filmek, a két év leállás, a nyilvános összetűzések után rögtön jön az áttörés, valószínűleg csak ábrándozott, komolyan nem gondolhatta. Ez az időszak az építkezésé, lassanként lehet csak visszaszerezni a bizalmat. De azzal, hogy a legtöbb film bizonyos szintet megüt, és szedett-vedettnek, esetlegesnek vagy amatőrnek nem nevezhető, már valamit sikerült elérni.

A magyar filmek nézőszámai 2014-ben

1. Megdönteni Hajnal Tímeát - 104 863 néző
2. Swing - 48 605 néző
3. Fehér Isten - 42 717 néző
4. VAN - 36 237 néző
5. Utóélet - 20 220 néző
6. Szabadesés - 10 110 néző
7. Ítélet Magyarországon - 8 400 néző
8. Senki szigete - 7 285 néző
9. Fekete leves - 5311 néző
10. Drága Elza! - 4312 néző
11. Couch Surf - 3 933 néző
12. Viharsarok - 3 705 néző
13. Délibáb - 2 105 néző

A művészfilmek sem haltak ki

Szerencsére nem lett igazuk azoknak, akik attól féltek, hogy Andy Vajna majd kis kelet-európai Hollywoodot épít nekünk, ahol nem lesz helye a szerzői filmnek. A Délibáb, a Fehér Isten, a Viharsarok és az Utóélet akkor is ezt bizonyítja, ha az alkotók közül nem mindenki nyilatkozott pozitívan a Filmalap működéséről. Mint ahogy az is, hogy ezek a filmek mind kaptak meghívást A kategóriás nemzetközi fesztiválra (a szerzői filmek legfontosabb fórumaira), és általában nem is szerepeltek rosszul. Ha Mundruczó Fehér Isten-e könnyebben fogyasztható, nézőbarát műnek számít is a rendező filmográfiájában, közönségfilmnek azért nehéz volna nevezni, műfaji filmnek pedig végképp nem lehet, annyi minden keveredik benne.

Fehér Isten Forrás: InterCom

És nemcsak, hogy cannes-i díjat hozott (az Un Certain Regard kategória fődíját), de beválogatták a Sundance fesztiválra is, amelyen magyar film még sosem vett részt. Tény, hogy a Fehér Isten az angolszász kultúrában sokkal jobban ül, mint az európai kontinensen vagy itthon, de azért a hazai nézettségi adatokra is büszke lehet: negyvenezer magyar nézőt Mundruczónak még sosem sikerült a moziba csalnia.

Nagy dicsőséget könyvelhetett el Pálfi György is, akinek rendszeren kívül készült, Szabadesés című filmje Karlovy Varyból hozta el a zsűri nagydíját, és a legjobb rendezésért járó elismerést is. Mindezt épp akkor, amikor Pálfi már javában vívta csatáját a Filmalappal a Toldi megvalósításáért. Ezt az évet mégis úgy zárhatjuk, hogy a Toldi abban a formában, ahogy ő elképzelte, nem készülhet el. Csak reménykedhetünk, hogy valamikor később még helyrehozható a kapcsolat a Filmalappal, amely nélkül a Toldi-filmnek nemzetközi koprodukcióra sincs esélye.

Molnár Piroska a Szabadesés című filmben Forrás: Vertigo Média

Hajdu Szabolcs rendező eközben nyilatkozatháborút indított a szervezet ellen, ezzel a lépéssel azt vállalva, hogy nem dolgozik többet velük, és ha rendez is még, azt majd függetlenként teszi. Amire abszolút van lehetőség, ahogy az idei kínálat bizonyítja.

Zomborácz Virág (Utóélet) és Császi Ádám (Viharsarok) első filmjüket készítették, mindketten új színt, új hangot és új gondolatokat tudtak hozni a szakmába.

Gálffi László és Kristóf Márton az Utóélet című filmben Forrás: Vertigo Média

A berni követ-et azért említjük meg külön, mert tévéfilm létére legalább olyan igényességgel készült, mintha mozifilm lett volna (ezt eddig hat nemzetközi díjjal jutalmazták, többek között Montrealban, Los Angelesben és Alaszkában). A kivitelezés minősége mellett biztosan hozzájárult a film sikeréhez, hogy egy elfeledett történelmi eseményt dolgozott fel, ami itthon és külföldön egyformán izgalmas témának számít, és csak reméljük, hogy A vizsga, A szabadság különjárat és A berni követ után születnek még majd hasonló, a múltunkat nem történelmi tablóként ábrázoló alkotások.

Kádas József és Kulka János A berni követ című filmben Forrás: Szász Attila

Még a kevésbé jól sikerült filmekre (például a Senki szigeté-re, a Délibáb-ra) is érvényes, hogy valami érték – ha más nem, az egységes koncepció, a képi minőség, az atmoszférateremtés és egy jól érthető üzenet – mindegyikben van. De amit a Filmalap gyakran hangsúlyoz, hogy a forgatókönyv az alapja mindennek, és nem lehet félkész könyvvel belevágni a forgatásba, nem minden alkotáson látszik meg.

Valami félrement

Ez még inkább érvényes a független filmek közül többre. Mindenekelőtt a Drága Elzá-ra, ami egy nagyszabású háborús film ambíciójával indult, és ezt – magyar viszonylatban, az alacsony költségvetés ellenére – látványban még hozni is tudta, de ha egyszer épp az alapok: a sztori, a karakterek és a párbeszédek nincsenek átgondolva és kidolgozva, akkor mindenképp elbukik a vállalásban. Maradnak az egyéni teljesítmények: az itthon szokatlanul profi akciórendezés, a tehetséges operatőri munka és egy-két érdekes, új arc (mindenekelőtt a főszereplő Makray Gábor), de a sztori nem szippantja be a nézőt.

Makray Gábor a Drága Elza című filmben Forrás: Füle Zoltán

Vagy ott a Fekete leves, egy igazi partizánmozi, amiben ugyan ki van találva egy cselekményváz, nagyjából a karakterek is, de olyan laza pórázon hagyták a színészeket, hogy olykor teljesen elvesznek az improvizáció erdejében.

Hab tetején a kandírozott cseresznye

Az viszont nagyon jó hír, hogy a mai magyar valóság és a humor találkozásának egy másik példája, az Újratervezés című rövidfilm több mint 1,2 millió nézőt érdekelt az interneten. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy nem a hollywoodi sémák kellenek – magunkon szeretünk nevetni, és azt sem bánjuk, ha a végén egy könnycseppet is kicsikarnak belőlünk. A kisfilm műfaja a legmostohább körülmények között próbál túlélni, alig találni rá forrást, pedig ahogy az ábra mutatja, nézői lennének.

Ahogy a dokumentumfilm is kezdi megtalálni a közönségét. És szerencsére vannak már összeszokott csapatok is, akik zsinórban készítik közös filmjeiket. Ilyen a Menjek/Maradjak-sorozat alkotói gárdája, akik New York után London magyar "emigránsait" faggatták arról, mit keresnek odakint. Mivel ezek a filmek egy olyan jelenségre reflektálnak frissiben, ami szinte mindenkit érint valamilyen módon, feltétlenül érték, hogy megszületnek.

Filmes szakmai szempontból még sokkal komolyabb munkákat tesz le az asztalra a Campfilm csapata, amely épp az itthon maradottakról, a magyar vidéken vegetáló kiszolgáltatottakról, társadalom peremére szorulókról forgat. A Káin gyermekei című idei filmjük nemcsak a témája miatt megrázó alkotás, hanem mert olyan odafigyeléssel, érzékenységgel, empátiával és olyan magas minőségben készült.

Káin gyermekei Forrás: Campfilm

És mint hab tetején a kandírozott cseresznye, ott az év egyetlen egészestés animációs filmje, a Bogyó és Babóca harmadik szériája. Ha Bartos Erika figuráit és mondatait nem is hasonlíthatjuk a hetvenes-nyolcvanas évek magyar klasszikusaihoz, legalább készül valami új a gyerekeknek, és ők szeretik.

Aki pedig az animáció végtelen lehetőségeit értékeli, az szurkoljon Bucsi Rékának, és a Symphony no. 42 című rövidfilmjének, ami a Berlinale versenyprogramja, és sok más fesztivál után szintén meghívást kapott a Sundance-re, és könnyen ott lehet a legjobb animációs rövidfilm kategória Oscar-jelöltjei között. Megint csak egy bámulatos magyar siker.

Sok szempontból átmeneti időszakot élünk, de mindaz, ami eddig történt, már optimizmussal tölthet el bennünket. Nemcsak annak örülhetünk, hogy van több kiemelkedő alkotásunk (Fehér Isten, VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Ítélet Magyarországon, Symphony no. 42), hanem annak is, hogy mellettük ott egy erős középmezőny (Utóélet, Viharsarok, Swing, Megdönteni Hajnal Tímeát, Szabadesés, Káin gyermekei), és hogy már küszöbön az újabb eresztés, amit repesve várunk.