Edward Norton alsógatyája gyanúsan dudorodik

Al Pacino és Michael Keaton megint a csúcson? Mire képes Andrew Garfield, ha leveti a Pókember-gúnyát? A velencei filmfesztiválra mindig érdemes figyelni, csak azért is, mert ilyenkor már kezdenek szállingózni az Oscar-esélyes filmek. Nyolc év óta először az Origo Filmklub nem tudósított a Lidóról, ezért az idei fesztivál legnagyobb durranásairól egy igazi gurut kérdeztünk: Bognár Pétert, a Budapest Film egykori beszerzőjét, aki húsz éve járja a világ A listás filmfesztiváljait, idén Velencében is több mint ötven filmet látott, és ízlésében maximálisan megbízunk. Bognár elmesélte, melyik volt a tíz legjobb film az idei felhozatalban, és tíz további fontos filmről is megmondta a tutit. 

10. The Humbling (Barry Levinson)

Két Al Pacino-film volt idén, gyakorlatilag egymás után játszották őket. A Manglehorn versenyben volt, a The Humbling versenyen kívül. Mindkettőben ficánkol Al Pacino, de talán a The Humbling-ban azért jobb, mert ott van egy érdekes történet is. Egész Hollywood erről szól most, hogy az öreg színészek fásultak - akár eszünkbe juthat róla Robin Williams is. A sztár, akire ebben az új világban már nincs annyira szükség.

Al Pacinót egy fiatal, leszbikus csaj hozza ki az apátiájából, és ennek a vicces oldalait Barry Levinson remekül megrendezte. Jó színészi alakítások, öröm nézni, bár különösebben nincs társadalmi üzenete.

+ + +

9. Pasolini (Abel Ferrara)

Abel Ferrara keményen el tud cseszni filmeket, de ez most jól sikerült. Pasolini életének utolsó 48 óráját dolgozza fel, és rendkívül tiszteletteljes módon, óvatosan nyúlt a témához. Nem megy át csöpögősbe, a gyilkosságot a maga realitásában mutatja meg, Willem Dafoe játéka is visszafogott. Az olaszok lehet, hogy nem szerették, de az, hogy egy amerikai filmet csinál Pasoliniről, megtiszteltetés számukra, mert így sokkal nagyobb esélye van a filmnek mindenhova eljutni, mint ha egy olasz produkcióban csinálták volna meg ugyanezt.

Volt egy magyar vonatkozása is a filmnek, mert Maria de Medeiros egy olyan színésznőt játszik, aki éppen a Magánbűnök, közerkölcsök című Jancsó-film forgatásáról érkezik, és Pasolini meg is jegyzi, hogy Jancsónál milyen szabadon lehet játszani. Tanultam belőle, kimondottan élvezetesnek találtam, még ha nem is tudott annyira magával ragadni, mint mondjuk az Egy egyedülálló férfi. Gondolkodtam, hogy kinek kellett volna megcsinálni ezt a filmet, és egyértelműen arra jutottam, hogy Tom Fordnak. Ha ő rendezi, ez dobogós lett volna.

+ + +

8. Hungry Hearts (Saverio Costanzo)

A kedvenc olasz rendezőm csinálta, akinek A prímszámok magányá-t is köszönhetjük. Egy amerikai csávó és egy olasz csaj megismerkedik New Yorkban, összeházasodnak, és amikor megszületik a gyerekük, a csaj bekattan. Nem pont a klasszikus szülés utáni depresszióról van szó, mert a csaj azt gondolja, hogy a gyereke kiválasztott, ezért mindentől távol tartja, és egy idő után a férj megnézeti orvosokkal a gyereket, és kiderül, hogy alultáplált és nem fejlődik úgy, ahogy kéne neki. A fickó elviszi a gyereket otthonról, a csaj pedig küzd érte.

Alba Rohrwacher a Hungry Hearts című filmben Forrás: Venice Film Festival

A történet megrázó, a feloldása is szomorú. A szülés utáni skizofréniát én még nem láttam filmben, és ezt Alba Rohrwacher az ő hajthatatlanul sötét tekintetével tökéletesen eljátssza. A sok olasz film közül ez volt a legjobb, és Saverio Costanzót ápolni kell.

+ + +

7. 99 Homes (Ramin Bahrani)

A téma a floridai ingatlanpiac összeomlása. Andrew Garfieldot kilakoltatják a családjával együtt, és Michael Shannon intézi az egészet, ő hívja ki a rendőröket. Garfield utána Shannon szolgálatába szegődik, annak reményében, hogy visszakapja majd a házát, és előbb-utóbb rájön ara, hogy itt fekete ügyletek mennek a háttérben. Azt a kérdést teszi fel, hogy milyen áron szegődsz el az ördöghöz.

Shannon szédületesen jó, Garfieldtól pedig nem láttam még ennyire nagyszabású alakítást. Ramin Bahrani remek rendező, nagyon jó feszültségteremtő képességekkel rendelkezik. Egyébként a megbocsátás alaptéma volt az egész filmfesztiválon, a szembenézés a bűneinkkel. Ebben a filmben, a The Look of Silence-ben és a Red Amnesiá-ban is. A 99 Homes Oscar-esélyes is lehet, ha nem dugják el annyira, mint Bahrani előző filmjét, a Mindenáron-t, ami többre volt érdemes.

+ + +

6. Sivas (Kaan Mujdeci)

A török csoda. Egy Berlinben élő, divatszakmában dolgozó rendező első filmje. Kompakt, fantasztikus arányérzékkel készült, csodás zenék vannak benne. Egy tízéves fiúról szól, aki egyszerűen nem fogadja el, hogy a falu főnökének a gyereke jobb nála. Mindenki szereplő amatőr a filmben, és ez a tizenegy éves gyerek olyan pillanatokat hoz, hogy leesett az állam. Nem tudom, hogy fogják-e valaha forgalmazni itthon - mégis egy török filmről van szó -, de egy kimondott csemege.

+ + +

5. Olive Kitteridge (Lisa Cholodenko)

Négyórás HBO-minisorozat, de Frances McDormand-rajongó vagyok, azért megnéztem. A sok másfél órás film mellett érdekes volt látni egy ilyen hosszú, hömpölygő, részletes karakterrajzokban bővelkedő filmet. McDormand szuperül játszik, ha versenyben lett volna, nyilván ő kapja a legjobb női alakítás díját.

+ + +

4. The Look of Silence (Joshua Oppenheimer)

Az ölés aktusa (kritikánk) arról szólt, hogy mi történt a hatvanas években Indonéziában a hatalomátvételnél, abban a néhány éves periódusban, amikor egymillió embert pusztítottak el büntetlenül. Kiderül, hogy azok a gyilkosok még ma is vezető pozícióban vannak, és megbecsült tagjai a társadalomnak. Ez annak a filmnek a folytatása, amiben az egyik lemészárolt család legfiatalabb sarja elmegy a gyilkosokhoz, és megkérdezi tőlük csendesen és illedelmesen, hogy éreznek-e valami felelősséget.

Ez a szembesítés kellett az előző film után, pont ez hiányzott Az ölés aktusá-ból. Ahogy ez a csávó belenéz ezeknek az embereknek a szemébe, az döbbenetes. Nagyon felemelő, hideglelést kaptam tőle. Az év dokumentumfilmje.

+ + +

3. Red Amnesia (Xiaoshuai Wang)

Hasonló a történet, mint az előbbinél, csak Kínában. Nagyon csodálom, hogy a kritikusok nem kapták jobban fel. A kulturális forradalom borzalmait már mutatták filmen, de azt, hogy valakinek felébredjen a lelkiismerete, elmenjen, és bocsánatot kérjen azoktól, akik ellen ezt elkövették, az teljesen új.

Megismerünk egy csinovnyikot, aki pozícióban volt abban az időszakban. Egy nő, aki úgy élte le az életét, hogy számára a saját családja intim szférája sem szent, simán bemegy a gyereke házába anélkül, hogy kopogtatna. Kap pár nyugtalanító telefonhívást, és megjelenik egy nagyon fiatal gyerek, akiről sokáig nem is tudjuk, hogy valóságos-e, vagy csak a nő képzeli el.

+ + +

2. A Pigeon Sat on a Branch Reflecting on Existence (Roy Andersson)

Most mit mondjak róla? Az új Roy Andersson, évek óta vártuk. Minden egyes kockája, minden egyes pillanata aprólékosan meg van szerkesztve, látszódik, hogy irdatlan melót raktak bele. A stílus ugyanaz, mint a trilógia előző két részében (Dalok a második emeletről, Te, aki élsz), ezért is csodálkoztam, hogy megkapta az Arany Oroszlánt, mert újdonságot nem látunk benne. A fő gondolat valószínűleg most is az emberi gyengeség, a társadalom igazságtalansága, de mit tudom én. Fergeteges, imádnivaló dadaista groteszk, végigröhögtem az egészet.

+ + +

1. Birdman (Alejandro González Iñárritu)

Iñárritu első vígjátéka, rengeteg váratlan fordulattal, kiváló színészi alakításokkal. Technikai, dramaturgiai és operatőri szempontból is zseniális. Sokkal visszafogottabban, árnyaltabban és intelligensebben üzen Hollywoodnak, mint mondjuk a Térkép a csillagokhoz, ami túl harsány volt. Amikor az összes tehetséges színész elmegy szuperhőst játszani, akkor csak a kétség marad hátra, hogy szükség van-e rád egyáltalán. És ezt a kérdést az a Michael Keaton teszi fel, aki a legelső szuperhőst játszotta az 1989-es Batman-ben.

Egy színházi előadásra készülnek, erről szól a film. A főpróbán Edward Nortonnak feláll a farka, és ez látszódik konkrétan. Alsógatyában van, de ilyet akkor is ritkán látunk filmben. Michael Keaton és Edward Norton közös jelenetei egyszerűen szenzációsak, elképesztő szövegeket írtak nekik. Nincs megállás, állandóan történik valami meghökkentő, annyira gazdag az egész, hogy azonnal újra kellett volna nézni. Nyilván nem olyan, mint a többi Iñárritu-film, nem több szálon fut, nem ugrálunk különböző idősíkok és helyek közt, mégis ritkán látni ilyen intelligens vígjátékot.

+ + +

TOVÁBBI ÉRDEKES VELENCEI BEMUTATÓK

Good Kill (Andrew Niccol)

Ethan Hawke-nak lelkiismeretfurdalása van amiatt, hogy napközben drónokkal megöl hat talibánt, este meg a családjával barbecue-zik. Ez a dilemma megy végig az egész filmben, elég kiszámítható. Aztán jön a CIA, és megparancsolják, hogy amikor lebombáznak egy Al-kaidás gócpontot, akkor a robbanás után odasereglő emberekre pár perccel később küldjenek rá még egy rakétát. És ez Ethan Hawke-nak már sok. Szerintem az önmagában izgalmas, hogy az amerikaiaknak van némi skrupulusok azzal kapcsolatban, hogy drónokat használnak, de a filmet nagyon durván kifütyülték.

Ethan Hawke és January Jones a Good Killben Forrás: Venice Film Festival

- - -

Messi (Álex de la Iglesia)

Garantált siker lesz Magyarországon, ha valaki majd nagy pénzért megveszi. Az egyetlen baja, hogy Álex de la Iglesia mindenkit megszólaltat - ő amúgy is arról híres, hogy túl sok mindent tesz bele a filmjeibe. Az ötéves Messiről beszélnek, a nyolcéves Messiről beszélnek, tele archív felvétellel, aztán a Barcelona teljes csapatát is megszólaltatják, és ezek az emberek iszonyú gyorsan beszélnek, olvasod a feliratokat, és közben nem látod a gólokat.

- - -

The Cut (Fatih Akin)

Ez egy bukta, a radikális Fatih Akin-rajongók utálni fogják. Nagy költségvetésű, több országnak eleget tenni akaró europudding. Attól lenne érdekes, hogy egy török rendező mesél az örmény népírtásról, de túl óvatosan bánik vele.

- - -

She's Funny That Way (Peter Bogdanovich)

Esős-kelős vígjáték, szimpla limonádé. Imádták, én is röhögtem rajta, de nekem nem adott semmit. Owen Wilson gyakorlatilag teljesen átment Woody Allenbe, már úgy is beszél.

- - -

Im Keller (Ulrich Seidl)

Olyasmi, mint a Kánikula. Ugyanazok az elvetemült osztrák arcok vannak benne, akik most megmutatják, hogy mit csinálnak a saját pincéjükben. Van Hitler-mániás, aki szeánszokat tart, más meg a szexuális abberációit éli ki, de mindenképpen nevetséges. Történet nincs, egyik pincéből ugrunk a másikba, és folyamatosan röhögünk. Dokumentumfilm, de olyan, mint egy nagyon jó Ulrich Seidl-játékfilm. Egyébként Seidl feleségének a filmjét is vetítették Velencében, a Goodnight Mommy-t, ami ugyancsak szuperjó, a fesztivál egyik meglepetése volt.

- - -

Nobi (Shin'ya Tsukamoto)

Tiszteletreméltó vállalkozás. Tsukamoto azt akarta elképzelni, hogy mit láthatott az utolsóként bevetett japán katona a vesztes háborúban, és hogyan jutott el az emberevés hatáig. Természetesen nézhetetlen, de az ilyenekre zsűri nagydíjakat szoktak osztogatni. Az Ölésre ítélve ugrott be róla, az meg is kapta pár éve.

- - -

Métamorphoses (Christophe Honoré)

Christophe Honorétól a Dans Paris-t meg az azutáni filmjét imádtam, azok fiatalosak és lendületesek voltak, a zenét és a színészeket is máshogy használta, mint azt megszokhattuk. Ez a csávó megöregedett, ennyi. A mostani filmje nem szól semmiről, érthetetlen szar, egy büntetés.

- - -

Retour à Ithaque (Laurent Cantet)

Nem is értem, hogy nyerhette meg a Venice Days szekció fődíját. Egy havannai épület tetején kubai színészek emlékeznek vissza, hogy az elmúlt ötven évben mi történt velük. Folyamatosan beszélnek spanyolul, egyfolytában olvasni kell a feliratokat, és a kutyát nem érdekli az egész. Erről is kijöttem.

- - -

Cymbeline (Michael Almereyda)

Michael Almereyda már csinált egy Shakespeare-adaptációt, azt sem bírtam elviselni, és nem tudom, hogy ezt most miért kellett előszedni. Nem véletlenül sikkadt el ez a darab. Hatalmas színészek szerepelnek benne, de kimondottan unalmasnak tartottam.

- - -

The Smell of Us (Larry Clark)

Larry Clark (Kölykök, Ken Park) bele van sajdulva ezeknek a tinédzsereknek az ágyékába, imádja fényképezni őket. Egyébként, ha úgy nézzük, hogy ez egy meleg, zenés kollázs fiatal fiúk ágyékáról, akkor annak jó, de még kísérletet sem tesz arra, hogy mélyebbre menjen és megvizsgálja, hogy Párizsban abban a modern negyedben a gyerekek miért vannak ilyen állapotban, miért strihelnek, miért drogoznak.