Dől a fa!

A Hogyan rohanj a veszTEDbe ne tévesszen meg senkit. Nem hollywoodi komédia, még csak nem is film a szó hagyományos értelmében, inkább hosszúra nyúlt gegparádé. Negyedóra kell, mire rájössz, a poénok annyira nem viccesek, hogy az már vicces, erre elkezdesz nevetni, és akkor már nem hagyod abba. Feltámadt egy régi műfaj, újra itt a faviccfilm, amely a kandi kamerák poénvilágát lopja vissza nekünk 2014-be, legnagyobb örömünkre. 

Az ember, ha beül a moziba másfél órára, általában azzal számol, hogy egy filmet fog látni. A Hogyan rohanj a veszTEDbe esetében csalódni fog, film helyett ugyanis egy meglepően fárasztó faviccparádé kerül a szeme elé. A filmek olyan klasszikus eszközei, mint a karakterek, a történet, a dialógusok, a színészi játék, de még a kameramozgás is zavarba ejtően alacsony színvonalúak. Az átlag mozinéző nagyjából tíz perc után juthat el a felismerésig, hogy hiába minden jószándék, ez bizony egy rossz film.

Hogyan rohanj a veszTEDbe Forrás: UIP Dunafilm

Ahogy pereg a Hogyan rohanj a veszTEDbe, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy itt minden, még a díszletek is csak díszletként szolgálnak a hahotai értelemben vett, mindent elborító viccözönhöz. De milyen viccek ezek? Nagyon rossz, válogatottan rossz viccek! És a díszletek? Mintha a Váratlan utazás-ból kölcsönözték volna ki őket, a stábot meg adták volna mellé ajándékba. Megrendítő tapasztalat, amikor a tálcán kínált gegeken a tömött nézőtér egy emberként nem nevet, hanem inkább egyre kellemetlenebbül feszeng.

És mikor már tényleg úgy tűnne, hogy a tűzjelző betörése az egyetlen épkézláb megoldás, váratlanul mégis elkezd működni a film. Vagy ez a valami. Leginkább ugye a faviccek, hiszen minden más csak körítés. Éled a nézőtér, a fiúk megtörlik izzadt tenyerüket és a lányoké után nyúlnak, egyre nyilvánvalóbb kacajok bátorítják egymást, megzörrennek az édességes- és pattogatott kukoricás zacskók. Érthető a kezdeti bénultság, hiszen a faviccfilm műfajának nincsenek nagy hagyományai a hazai mozivásznakon, ezt itt ráadásul rafinált módon egy teljesen közismert dolognak, hollywoodi komédiának álcázzák.

Amanda Seyfried, Neil Patrick Harris, Seth MacFarlane és Charlize Theron a Hogyan rohanj a veszTEDbe című filmben Forrás: UIP Dunafilm

Mikor leesik, hogy az egész film nem más, egy kegyetlen meta-favicc, páratlan dramaturgiai érzékkel dobják be a kifejezetten dögös banditalányt alakító Charlize Theront, aki mágnesként vonzza a férfitekintetet. Innentől pedig csak úgy hasít a film: hangos nevetés és könnyes szemű heherészés adnak egymásnak hosszúra nyúló randevút, egészen a fináléig, ahol aztán megint megbicsaklik a poénverkli, mert Seth MacFarlane - aki egyértelműen túlvállalta magát a forgatókönyvírói, rendezői és főszereplői feladatok magára osztásával - a faviccek kárára próbálja meg teljesen feleslegesen mederbe terelni a cselekményt. Őt is meg lehet érteni, valahogy végét kell kanyarítani ennek a képtelen marhaságnak.

Ezen túl nem érdemes többet írni a filmről, mert semmi igazán lényeges nincs benne a poénokon kívül, azokat meg kár lenne lelőni. A történetet a Family Guy forgatókönyveihez hasonlóan itt is a South Park-beli lamantinok labdázhatták össze, a viccek pedig egy keményebb házibuli utáni másnapos reggel minden önkritikától mentes, szűretlen termését idézik, mégis MacFarlane zsenialitásáról árulkodik, hogy visszahozta a mozikba a kandi kamera poénvilágát, amihez utoljára a Május 1 moziban volt szerencsém, talán 1991-ben. (Akkor tényleg leadtak egyben egy egész estés kandi kamera összeállítást. Micsoda idők voltak!)

Charlize Theron és Seth MacFarlane a Hogyan rohanj a veszTEDbe című filmben Forrás: UIP

Lényeg, hogy örülhetünk, mert végre megvan, aki tovább viszi, sőt új szintre emeli a Chevy Chase és John Candy fémjelezte vicc-nemvicc örökséget, és hogy ezen minden gond nélkül vigadhat sírva művelt értelmiségi és egyszerű munkásember egyaránt. Erős állítás, de a film végére még az is megtörténhet, hogy a magyar címet bocsánatos bűnnek, sőt akár zseniális meta-meta húzásnak éljük meg, ez pedig jóval több, mint amit egy bármilyen mezei vígjátéktól várhatnánk. Úgy hívjuk: katarzis.