Tizenegy szuper film, amiről sohasem hallottál

Két hónappal ezelőtti cikkünket, amelyben tizenkét ismeretlen moziremeket ajánlottunk olvasóink figyelmébe, több mint negyedmillióan kattintották. Ebből arra következtettünk, hogy elkél a jó tipp vasárnap délutánra a kábeltévén századszorra ismételt Büszkeség és balítélet és a laborban nyomozós sorozat ezredik epizódja helyett. Most is szuper dolgokat szedtünk össze, és az külön jó, hogy mindegyik film teljesen más hangulatú, így az is jól jár, aki indiai gengsztereposzra vágyik, és az is, aki Moszkvicsot nézne a szocialista Pesten fekete-fehérben. Ajánlunk modern Sherlock Holmest, bajszos Vincent Casselt, zseniális földönkívülis sci-fit, egy megfilmesített Springsteen-dalt, romantikus tinivígjátékot Laurence Olivier-vel és a kliséket kifordító olasz vígjátékot. 

A magány-nyomozó (Zero Effect, 1998)

Érthetetlen, hogy miért nem emlegetik a kilencvenes évek legemlékezetesebb rendezői bemutatkozásai között, mindenesetre most ideális az idő A magány-nyomozó felfedezéséhez. Nemrég ért véget a brit Sherlock harmadik évada, a negyedik pedig a rajongók legnagyobb bánatára még a láthatáron sincs. Ez a film lehetne a tökéletes gyógyszer az elvonási tünetek enyhítésére.

Bill Pullman és Ben Stiller A magány-nyomozó című filmben Forrás: InterCom

Ebben az alig ismert, viszont annál zseniálisabb krimiben ugyanis egy kimagaslóan intelligens, ugyanakkor kiállhatatlan természetű magánnyomozónak és hűséges társának kalandjait követhetjük végig, ahogy Portland és Los Angeles között ingázva megoldanak egy titokzatosan induló zsarolási ügyet. A hasonlóság egyáltalán nem véletlen: ahogy a Sherlock második évadának első része, úgy ez a film is Botrány Csehországban című Arthur Conan Doyle-novellából építkezik.

A fordulatokban gazdag nyomozás korántsem az egyedüli indok, amiért A magány-nyomozó-t látni kell. Bill Pullman és Ben Stiller párosa csodálatos: a magánnyomozó folyamatosan az aszissztense agyára megy különcségeivel, antiszociális viselkedésével, a nyugati parti Watson mégsem képes faképnél hagyni őt. Pullmant külön ki kell emelni, hiszen zseniális módon keltett életre egy szokatlanul összetett személyiségű fickót. Daryl Zerót csak a nyomozás tartja egyben, egyébként pedig drogmámorban éldegél egy hotelszobában, és pocsék rockballadákat ír. Most azonban a munka sem hoz számára megnyugvást, mivel hiába tartja az objektivitást és az elzárkózást mindennél fontosabb kelléknek a nyomozáshoz, ha a zsarolási ügy szálainak kibogozása közben szerelmes lesz. Egyre többször éri az a vád a mostani amerikai függetlenfilmeket, hogy sematikussá váltak. Ezzel szemben A magány-nyomozó még így tizenöt év múltán is vérpezsdítően friss és egyedi élményt ad: egyszerre krimi, karakterdráma és megejtő szerelmi történet. (Varga Dénes)

+ + +

Egy angyal a Földön (Ein Engel auf Erden, 1959)

Romy Schneiderről általában két képet őrzünk: az ostoba giccs ellenére is elragadó Sissy-alakítását, és húsz évvel később az érett, kissé dekadens arcát az olyan francia filmekben, mint A medence. Pedig volt átmenet a kettő között! Például az Egy angyal a földön, Radványi Géza filmje. Ez volt Romy Schneider második francia filmje, ami csak annyiban furcsa, hogy inkább emlékeztet egy tökéletes hollywoodi romkomra. Épp olyan butuska, de rafinált és imádnivaló, mint mondjuk a Római vakáció, vagy a Van, aki forrón szereti, vagyis ott kéne lennie a vasárnap délutánokra szánt örök klasszikusok között.

Henri Vidal és Romy Schneider az Egy angyal a Földön című filmben Forrás: Mokép

Amikor készült, persze még nem az örökkévalóságra gondoltak, hanem nagyon is a mára. Az ötveneses évek két legmenőbb foglalkozását szemelték ki a két főszereplőnek: a lány stewardess (mellesleg a légitársaság arca), a férfi autóversenyző, és a film a Cote d’Azure-n játszódik, egy kis kitérővel a monacói Forma-1-es futamra. És dacára annak, hogy Romy Schneider frizurája már öt évvel később is inkább megmosolyogtató, mint utánoznivaló lehetett, a személyes bája egyértelműen időtlen.

Egy percig sem szabad komolyan venni ezt a filmet, de épp ez benne a jó. Egy édes kis semmiség, egy habos sütemény, ami azonban nem túl gejl. Van ízlése, hiszen francia, és egy igazi magyar úr tartotta a gyeplőt. Bónusznak megnézhetjük benne Jean-Paul Belmondót egy apró szerepben, egy évvel a Kifulladásig előtt, amikor még egy helyes kis nyikhaj volt. (Gyárfás Dóra)

+ + +

Szemüvegesek (1969)

A Szemüvegesek Simó Sándor "Így jöttem" filmje 1969-ből. Jó tíz évvel ezelőtt még meg lehetett szerezni a Mokép VHS-boltjában, ma már szinte lehetetlen hozzájutni ehhez a mai napig érvényes fanyar közérzetfilmhez. A főszerepben Bujtor István egy Valkó László nevű pályakezdő építészmérnököt alakít, aki megkapja a nagy kiugrás lehetőségét jelentő munkát: megtervezhet egy egész panelházat a lakótelepen. Valkó ambiciózus elképzelései zavart keltenek, gyanakvással töltik el "az ügyfelet", kreatív ötletei lepattannak a megrendelő szervezet hivatalnokairól. Jobb híján feleségének (Ronyecz Mária) és szeretőjének (Törőcsik Mari) puffogja el csalódottságát, miközben a szocializmusba fásult ország mindennapjaiba is bepillantást nyerünk.

A Szemüvegesek plakátja Forrás: Mokép

Simó finom iróniával, de empatikusan közelít szereplőihez, akik között találunk korabeli színészóriást (Major Tamás), amatőr vasutast, de még operatőrt is (Andor Tamás). Gördülékenyen, magabiztosan mesél, a hétköznapok apró eseményeire fókuszálva, meglátva ezekben a látszólag jelentéktelen helyzetekben a korabeli viszonyok abszurditását. Végigkövethetjük, ahogy Valkóék lakáshoz jutnak, amit el kell cserélniük, mert túl nagy kettejüknek, de addig is társbérlőket kell fogadniuk, majd vérre menő harcot vívnak a korszerű bojlerükért, amit az új lakó le akar nyúlni, hogy aztán a film végén egy villanykörte kicserélése kapcsán mégis bizakodva nézzenek a jövőbe a Szív utcai egyszobás konyhájában. Kenyeres Gábor operatőr bravúrosan keveri a dokumentarizmust a hosszú, komponált snittekkel, az egészet megbolondítja a korabeli jazz és az alkotók rendíthetetlen humanizmusa.

A film tele van jobbnál jobb mondatokkal, például "Lakóházat építeni csak politikai szempontok alapján lehet..." nekem mégis az a kedvencem, amikor Valkó bedobja a törülközőt, és kerek-perec megmondja a párt-csinovnyikoknak: "Hát, pedig én ezt így nem csinálom, kérem... szart nem csinálok!" (Mátyássy Áron)

+ + +

Shapito-shou (2011)

Szergej Loban rendező és Marina Potapova forgatókönyvíró filmje az utóbbi évek legjobbja. Leginkább, mert más, mint minden más. Műfajtalan, korszerűtlen (nem az ósdi értelemben, hanem szokatlan), tele van frissességgel, vidámsággal, benne az egész élet.

Shapito-shou Forrás: Moscow Films

A Shapito-shou három és fél órában meséli el a szerelmet, a barátságot, a tiszteletet és az együttműködést. Mindenkinek megvan a története, amelyek ugyanazokban a napokban, ugyanazokban az órákban történnek ugyanott, egy Krím-félszigeti fürdőhelyen. A szálak össze-összeérnek, keresztezik egymást, szétválnak, az egyik fejezet főszereplői mellékszereplőkként tűnnek fel a másikban. Ugyanazok a jelenetek is visszatérnek, más szemszögből, máshonnan kamerázva. Szertelenség járja át az egész filmet, képben, szövegben, váratlan fordulatok, ötletek jönnek egymás után. Például a szereplők táncra perdülnek és dalra fakadnak a cirkuszsátorban, mintegy tágítandó az értelmezési kereteket. A végére minden részlet a helyére kerül, a kör bezárul.

Loban második egész estés (inkább kétestés) műve nem robbantott kasszát és nem tarolt a külföldi fesztiválokon sem (szerintem csak azért, mert nagyon orosz), de ahogy a 2005-ös Por, úgy ez is kultfilm lett pillanatok alatt. Néhány ezres-tízezres rajongótáborral, amelynek tagjai rendszeresen újranézik, gyűjtögetik a legjobb idézeteket, beszélgetnek róla az interneten. (Gazda Albert)

+ + +

Vénasszonyok nyara (Pranzo di Ferragosto, 2008)

Ezt a 2008-ban készült olasz filmet a forgalmazók és az újságírók előre megfontolt, aljas szándékkal, összehangoltan titkolták el a filmrajongók elől. Azt állították, hogy mivel nyugdíjasokról szól, nyugdíjasoknak való. Hogy lassú, ezért unalmas. Hogy nem pörgős, tehát a fiatalokat nem érdekelheti. Pedig a Vénasszonyok nyará-nál kevés szórakoztatóbb, ugyanakkor felemelőbb alkotás készült a szeretetről, az elmúlásról, az öregségről.

Vénasszonyok nyara Forrás: Cirko Film

A több évnyi felújítási költséggel tartozó Gianninak - aki idős édesanyjával kettesben él - a közös képviselő gáláns ajánlatot tesz: eltekint a tartozástól, ha cserébe Giannira bízhatja egy hétvégére az anyját. Gianni belemegy, de arra nem számít, hogy a mama mellé ráadásnak megkapja a közös képviselő nagynénjét, majd nem sokkal később a háziorvosa anyukáját is. Az augusztusi hőségben fulladozó, kihalt Rómában a férfi így már négy asszony istápolására kényszerül, akik egyszerre idegesítőek és imádnivalóak. Pont, mint az életben.

Ha valaki irtózik a teátrális jelenetekkel teli olasz filmektől, amelyekben mindenki nagy hangon üvöltözik, széles mozdulatokkal hadonászik, és be nem áll a szája, az biztosan szeretni fogja a Vénasszonyok nyarát. Aki bírja az olaszokat, az meg egyenesen imádni. Ez a film ugyanis nem ezekkel az olcsó közhelyekkel dolgozik, hanem visszafogott, pontos gesztusokkal és apró, finom rezdülésekkel. A zseniális nyitójelenetben például Gianni és legjobb haverja jéghideg habzóbort kortyolgatva a helyi kisbolt előtt üldögélnek, és nagyjából tíz perc alatt összesen húsz szót ha váltanak. Arról, hogy rohadt meleg van. Meg kihalt a város. Ja, és rohadt meleg van. És egy lélek sincs a városban. Ami egyébként rohadt meleg.

És ezután nincs megállás: negyedórán át tart az egyik hölgy szigorú gyógyszerszedési rituáléjának taglalása, majd az asszonyok húsz percig a tepsis tészta receptjéről folytatnak izgalmas beszélgetést, végül a hordozható tévé elhelyezése borzolja a kedélyeket. Az események között pedig Gianni lavírozik, az elmaradhatatlan habzóborral a kezében, egyre fáradtabban, beletörődő mosollyal. Sosem tudnék olyan embert szeretni, aki ezt unalmasnak tartja. (Papp Eszter)

+ + +

Egy kis romantika (A Little Romance, 1979)

Ha Párizs és tiniszerelem, mindenkinek a Házibuli ugrik be, még szép. Csakhogy egy évvel korábban, 1979-ben készült egy másik bájos film is a témában, ami ugyan nem volt olyan modern és menő, mint a konkurenciája, de legalább annyira megható élmény. Ebből is látszik, mennyit számít egy év: az 1980-as Házibuli-ban már tombol egy új korszak fílingje, az Egy kis romantika pedig a történetmesélés és a szerelem klasszikus eleganciáját hirdeti. És ennek is volt egy főszereplője, akin már akkor, élete első szerepében látszott: sztár született. Ő volt Diane Lane, 13 évesen.

Laurence Olivier, Thelonious Bernard és Diane Lane az Egy kis romantika című filmben Forrás: Mokép

A film sztorijában az előkelő amerikai diplomatacsalád lánya beleszeret egy proli francia taxisofőr fiába, és mielőtt az apját máshová helyeznék, szeretné vele átélni azt, amit a legromantikusabb dolognak képzel: gondolán átsiklani a velencei Sóhajok hídja alatt, és közben csókot váltani. Igen, itt még smárolásról szó sincs! A szerelmeseknek hamar akad segítője egy ellenállhatatlan öreg csibész személyében, akit a múlt század egyik legnagyobb színészlegendája, Sir Laurence Olivier kelt életre utolsó moziszerepében.

És ez a három dolog: George Roy Hill elegáns rendezői stílusa, Diane Lane érintetlen szépsége, és Laurence Olivier időskori bája elég ahhoz, hogy egy akármilyen könnyed kis filmet felejthetetlenné tegyen. (Gyárfás Dóra)

+ + +

Egy ember lemarad (Odd Man Out, 1947)

A harmadik ember-t mindenki ismeri. Vagy ha esetleg címről nem ugrik be, ebben a filmben van az a híres jelenet, amelyben egy macska buktatja le a kapualjban megbúvó Orson Wellest. A harmadik ember-rel csak egy baj van: annyira alapvető filmmé vált, hogy elhomályosította a rendező, Carol Reed életművének többi darabját. Ez pedig már csak azért is kár, mert például a hazánkban csak nagy ritkán emlegetett Egy ember lemarad legalább annyira zseniális, mint az Welles szereplésével készült filmtörténeti klasszikus.

James Mason és Kathleen Ryan az Egy ember lemarad című filmben Forrás: Odeon

Ami A harmadik ember-ben a világháborúban rommá lőtt Bécs volt, az itt Belfast. Gyönyörű, fekete-fehér képekben elevenedik meg előttünk egy nyomorgó munkásváros utcakölykökkel, teli villamosokkal, kocsmákkal - és sok kis apró árulással. Egy bankrablás során az IRA-terroristafőnök (James Mason) megsebesül, elszakad a társaitól, és egyre inkább legyengülve menekül a város utcáin. Beesteledik, és szép lassan egy tanulságos kép rajzolódik ki az emberi természetről. A védtelenné vált terrorista bujkálása közben újabb és újabb emberekkel találkozik, akik mindig másféleképpen reagálnak a veszélyes ismeretségre. Van, aki csak a sebesültet látja benne, és irgalommal vegyes félelemmel viszonyul hozzá, valaki a nyomravezetői díjat akarja, egy részeges művészt pedig csak az érdekli, hogy megfesthesse a terrorista portréját, mielőtt az meghal.

Az Egy ember lemarad Krisztus kálváriáját meséli újra modern környezetben, azzal az aprócska különbséggel, hogy most egy bűnös ember botladozik saját halála felé. Képileg lenyűgöző, hangulatilag a szó legszebb értelmében szentimentális - azoknak, akik szeretik a régimódi, katarzissal végződő történeteket. (Varga Dénes)

+ + +

Gangs of Wasseypur (2012)

Gengszterfilmmel tele van a padlás. Hongkongiak, japánok, angolok és franciák is készítettek kiemelkedő filmeket a műfajban, de a legjobban mégis az amerikai olaszok csinálják. Coppola vagy Scorsese figurái, jelenetei, párbeszédei klónozódtak az elmúlt évtizedekben, és a kereskedelmi televíziók étvágyának hála ma szügyig állunk a kliséhalmazokból fércelt gengszterfilmek tengerében.

Gangs of Wasseypur Forrás: Bolly Allen

De ha azt mondom, hogy 2012-ben Indiában készült egy olyan opusz, amelyet simán hozzá lehet mérni A Keresztapá-hoz, akkor mindenki körberöhög. Pedig ez a helyzet Anurag Kashyap Gangs of Wasseypur cimű, kétrészes, öt és fél óra hosszúságú mesterművével. A 70 évet és három generációt felölelő történetfolyam nemcsak egy veszettül egzotikus korrajz az angol függőségből föllélegző India egy eldugott bányászfalujáról, de egy több szálon futó nagyregény is egy muzulmán közösség végzetes megosztottságáról.

Mindezt a rendező úgy rakja össze apró mozaikokból, hogy az szimfóniává nemesül a kezei között. Segítségére vannak a fergetegesen megírt karakterekben lubickoló színészek, akik itt kerülik a bollywoodi manírt és válnak azonmód kultikus figurákká. De ott a fantasztikus soundtrack is, vagy a vágó, aki úgy rak össze 320 percet, hogy annak egyetlen pillanata sem tűnik unalmasnak.

A Gangs of Wasseypur egy mérföldkő, egy fantasztikus teljesítmény egy 39 éves rendezőtől, akit sokan csak az indiai Tarantinóként emlegetnek. Legalább a nevét próbáljuk meg megjegyezni: Anurag Kashyap. (Bognár Péter)

+ + +

A számat figyeld (Sur mes lévres, 2001)

Jóval A próféta és a Rozsda és csont előtt Jacques Audiard leforgatta ezt az érzékeny, szexi, izgalmas és felejthetetlen szerelmi történetet két mellőzött, magányos emberről: Carla, a nagyothalló, suta, harmincas irodai munkás, akivel minden kollegája csak szórakozik és Paul, a nemrég szabadult, zavaros tekintetű hajléktalan. Carlának elege van a megaláztatásokból és bosszúra szomjas, Paul meg egyszerűen munkát keres, mert nem akar megint sittre kerülni. Eltelik egy kis idő, mire mindketten felfogják, hogy szükségük van egymásra, de ahogy összekerülnek, megfejtik, hogyan fordítsák a feje tetejére a világot: elesettségükből félelmetes fegyvert kovácsolnak. Együtt beindulnak és olyasmire képesek így, ketten, amiről addig álmodni sem mertek.

Vincent Cassel és Emmanuelle Devos A számat figyeld című filmben Forrás: Budapest Film

Szuperhősös film ez, de nem attól táltosodik meg az átlagnál is szerencsétlenebb átlagember, mert megcsípi egy pók vagy beesik egy denevérekkel teli kútba: Audiard vadromantikus sztorijában a lassan megszülető szerelem ereje, kettejük szövetsége az, ami egészen elképesztő végkifejletig turbózza fel hőseit. Ugyanazzal a vad elszántsággal szállnak szembe az unalomig ismert iroda-világ steril aljasságával és a kiszámíthatatlan, fülledten lüktető alvilág halálos veszedelmével. Az utolsó húsz perc alatt az ember levegőt is elfelejt venni, annyira felpörög körülöttük minden.

Emmanuelle Devos lenyűgöző a cserepes ajkú, hallókészülékes bosszúálló szerepében, Vincent Cassel pedig Paul, aki játékával az utolsó pillanatig nyitva hagyja a kérdést, vajon bízhat-e benne a másik. Imádom a finom, puha, lírai pillanatokat, amivel Carla belső világát tárja elénk Audiard, és imádom a többi karaktert: a pofátlan barátnőt, aki Carlára nyomja a síró bébit, amíg elmegy bulizni, a sunyi, kajánul vigyorgó kollegákat, vagy a szörnyű titkot rejtegető tartótisztet. Tökéletes kis film a szerelemről, a megalázottak nyomorúságáról és a pillanatról, amikor már nem függnek többé senki mástól, csak egymástól. (Mesterházy Lili)

+ + +

Elpusztíthatatlanok (They Live, 1988)

Szeretem John Carpentert, de rá kellett jönnöm, hogy más filmjeit szeretem, mint a többség: kedvencem pedig ez a halálosan félelmetes és brutálisan vicces reagani horror, a fogyasztói társadalom nyomasztó parabolája. Roddy Piper játssza a kétkezi melóst, aki újonnan zsákmányolt napszemüvegén át egy világot behálózó földönkívüli összeesküvésre bukkan.

Elpusztíthatatlanok Forrás: B-Roll

Ez Carpenter legfilozofikusabb (és talán legszemélyesebb) műve, mely kíméletlen őszinteségével Romero korái munkáit idézi, de Rambo-akciófilmként és Mátrix-előzmény paranoid thrillerként is kitűnően működik. A speciális effektusok kiválóak; Carpenter álnéven írt forgatókönyve aktuálisabb, mint valaha. Piper (ex-pankrátor) zseniális, durrbele főhős; Duke Nukem egyértelmű ihletője, olyan beszólásokkal, mint: "I came here to kick ass and chew bubble gum! And I'm all out of bubble gum!" (a magyar változatban: Azért jöttem ma ide, hogy rágózzak és lövöldözzek. De a rágóm sajna elfogyott.), Meg Foster pedig kiszámíthatatlan, hideg barátnő.

A filmet bemutatásakor félreértették, pedig csak megelőzte korát, és az egész kilencvenes évekre meghatározó hatást gyakorolt. Talán csak tudat alatt, de akkor is. (Köbli Norbert)

+ + +

Indián vér (Indian Runner, 1991)

Valószínűleg nem először kezdek úgy sztorit, hogy "amikor tékás voltam", de az Indián vér-nél jobban nekem semmi sem amikortékásvoltam-film. 1994-ben, amikor ez a film kijött itthon VHS-en, Sean Penn még nem volt annyira menő, ezért önmagában az, hogy itt az első rendezése, még nem hozott lázba. De tékásnak minden film kötelező, így megnéztem. Már a főcímnél fennakadt a szemem, amikor leesett, hogy Sean Penn filmet írt Bruce Springsteen Highway Patrolman című dalából. Tudni kell rólam, hogy nálam Springsteen kábé maga az Isten.

Viggo Mortensen és Dennis Hopper az Indián vérben Forrás: InterCom

Aki ismeri a dalt, vagy hallott életében egy Springsteen-számot, nagyjából tudhatja, mire számítson, de a rend kedvéért elmondom. A történet két testvérről szól Joe (David Morse) a jó fiú, rendőr egy nebraskai kisvárosban, felesége van és kisfia, munka után zöldséget nevel a hátsó kertben. Testvére, Frank (Viggo Mortensen) iszákos fekete bárány, erőszakos, lobbanékony természet, aki éppen most ért haza Vietnámból. Joe próbálja rábírni Franket, hogy telepedjen le, de az nem kér az unalmas tengődésből, inkább továbbáll. Mikor legközelebb látjuk, éppen börtönből szabadul, Joe megint megpróbálja rábeszélni, hogy szerezzen melót, kezdjen új életet, de Franknek ez még mindig nincs ínyére, így aztán megint elválnak útjaik. Végül amikor apjuk (Charles Bronson) öngyilkos lesz, és barátnője terhes lesz, Frank végre hazatér. Beköltöznek a szülei házába, Frank dolgozni kezd egy hídépítésen, összeházasodnak, úgy tűnik, lelkében elcsendesednek a viharok, de Franknek nem kell sok, hogy újra felébredjenek dühödt démonai.

Sean Penn 30 évesen jelentkezett ezzel a meghökkentően erős írói és rendezői teljesítménnyel, egy gondosan megrajzolt tanulmánnyal az emberi természetről. De az, hogy akkor és ezzel indított, nem csak egy tisztelgés a rá nagy hatást gyakorolt Cassavetes előtt, sem csak egy Springsteen-rajongás, hanem a két nagyon különböző karakter, saját énjének, a balhés, fiatalkori dúvadnak és a közben a legnagyobbak közé érő filmművésznek is tükörképe. Benne a félelmetesen jó Viggo Mortensen pályája talán legjobb alakításával, a szintén szenzációs és máig alulértékelt David Morse-szal, csodálatos filmzenével, tele utalásokkal, indián mítosszal, egy szívszorító alkotás, talán az egyik legjobb, amit valaha csináltak az élet hiábavalóságairól. (Frank Rizzo)