Tíz rossz film egyben
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A Couch Surf állami támogatás nélkül, pusztán lelkesedésből készült, és fantasztikusan jó magyar színészeknek adott munkát, ráadásul a nagyon tehetséges Dyga Zsombor rendezte. Az egész vállalkozás nem is lehetne ennél szimpatikusabb - de ha már így van, akár jól is sikerülhetett volna.
Dyga Zsombor új filmjének, a Couch Surf-nek talán a ráerőltetett alapötlet árt a legtöbbet, mert szinte semmit nem ad hozzá az egészhez, viszont rengeteget elvesz belőle azzal, hogy értelmetlenül gúzsba köti a rendező kezét. A Couch Surf szkeccsfilm: egymástól független jeleneteit elvileg egy dolog kötné össze, az, hogy mindegyikben szerepel egy kanapé. És ez pont olyan értelmetlen dolog, mint amilyennek hangzik.
Dyga hol olyasmikről akar beszélni, melyekről bárhogyan máshogyan jobban lehetne mesélni, mint egy kanapé köré építve a sztorit. Máskor meg tökéletesen életszerűtlen - de még nem abszurd vagy groteszk, simán csak hiteltelen - alapszituációkat teremt az odarángatott, felesleges kanapé. Legtöbbször azonban egyszerűen csak nem jutott róla eszébe semmi. Pedig egy kanapén lehet szexelni, lehetne - ha már ez a cím, akár couchsurfing révén - idegenekkel érdekes szituációkba keveredni. Vagy ülni, és szinte mozdulatlanul beszélni. Dyga Zsombor, Köbli Norbert és Mészöly Ágnes forgatókönyvíróknak sajnos legtöbbször az utóbbi jutott eszébe.
Ha például Dyga arra használta volna az alapötletet, hogy különféle emberi drámákat mutasson meg, máris értelmet nyertek volna a kanapék - és tesz is ilyesmire kísérletet néhány jelenetben. Csakhogy ezekben a szkeccsekben többnyire nem sikerül a dráma mélyét, a valóban kifejező részt megfogni. Ilyen például Kerekes Vica, Horváth Kristóf és Nagypál Gábor jelenete, amikor egy kidobott kanapé egy rosszul működő kapcsolatról mesélhetne: a bútor a nő utolsó saját holmija volt a lakásban. De az érdekes felvetés után a dráma ki is fúj, és egy semmitmondó, felszínes, könnyed gegbe torkollik ahelyett, hogy az alapfelvetésen és két leíró mondaton kívül bármi is kiderülne a kapcsolatról.
Máskor felmerül egy komoly, az egész élet minden kudarcát megindokoló probléma, mint a lúzer Kocsis Gergő és pszichológusa, Hámori Gabriella közös jelenetében. A baj csak az, hogy a válságot, mint valami két oldalas terjedelmi korlátú középiskolai fogalmazás-házifeladatban, pár perc alatt körbe is járják mindenestül; úgy tűnik, nem az emberi jellemrajz a lényeg, csak az ékegyszerű csattanó a két ember közös múltjáról.
Még ennél is felszínesebb a nyitójelenet, amelyben Nagy Zsoltot barátnője büntetésként a kanapéra száműzi, a férfi pedig görcsösen próbálja kiengesztelni a nőt; itt sem valódi párkapcsolati válságról, emberi történésekről van szó, hanem egy óvodás szintű vetélkedésről. Mindezt legfeljebb blöffnek lehet nevezni: az ember azt várja, hogy elmondjanak valamit ezek a jelenetek az élet egy-egy területéről, hiszen nem lehet, hogy ha két ember konfliktushelyzetbe keveredik, ne tudjunk meg róluk semmit. A Couch Surf bebizonyítja: de, lehet.
Sok jelenetnek konkrétan nincs értelme - nem abban az értelemben, hogy a szavaknak, mondatoknak, a cselekménynek ne lenne értelme. Annak nincs értelme, hogy leforgatták, a néző pedig megnézi, mert ezek a szkeccsek nem akarnak elmondani az ég adta világon semmit semmiről. Sokszor túl egyszerűek, izgalommentesek, érdektelenek az alaphelyzetek, amelyek így eleve nem tudják magukkal vinni, bevonzani a nézőt.
Az ember néha alig hiszi el, hogy nincs semmilyen csattanó: ül például Elek Ferenc egy kanapén Kovács Lehellel meg egy csokor virággal, és megbeszélik, hogy Elek megpróbál a városban barátnőt fogni. Lehetne bármilyen meglepetés - a férfi meleg, vagy valójában az anyukájának vette a csokrot, vagy hogy totál életképtelen mamlasz, aki csak hitegeti magát, hogy majd egyszer tényleg elindul -, de nincs semmi: a férfi azt mondja, hogy most akkor elindulok csajozni, majd feláll, és elindul csajozni. Ennyi.
Ugyanez a helyzet azzal a jelenettel, amelyikben egy lány hosszas vajúdás után kiböki, szendvicsben szeretne szexelni két sráccal - nincsenek rejtett titkok, meglepetések, csavarok, csak egy rövid mondattal leírható cselekmény. Vagy ott van egy jelenet a hippikről a hetvenes évek Párizsában: semmi mást nem akar így 2014-ben, mint elmondani azt a roppant eredeti gondolatot, hogy még a rocksztároknak is van kicsinyes, emberi oldaluk. Arról meg, hogy ezeknek a jeleneteknek lehetne valami - legalább a vígjátékok mércéjével mért - mélysége, tétje, jelentősége, inkább ne is beszéljünk.
Egyetlen jelenet van, amely olyan, mintha mondana valamit a társadalomról, de ez is túlontúl bátortalan és így semmitmondó. Egy vezető "dramaturg" (Gyabronka József) felvételiztet egy ambiciózus kishivatalnokot: a munka a művészet és a hétköznapi emberek életének cenzúrázása, múlt- és jelenhamisítás lenne. Felvetődnek tehát olyan kulcsszavak, amelyek a mai világra utalnak, de a jelenet olyan túlzóan karikaturisztikus, hogy végül tökéletesen eltávolodik attól, hogy valóban közöljön is valamit bármiről, ehelyett csak lubickol az alapötlet jópofaságában, míg messze túl nem ragozza azt.
Részben mindez az oka annak, hogy még az egyes jeleneteken belül sem jön létre semmiféle valódi feszültség, ami legalább ezeket a hét-nyolc perceket érdekessé tehetné, ha a másfél óra egészét nem is. Valódi kapcsolatok nem jönnek létre a szereplők között, jellemek nem épülnek fel a kétdimenziós kiindulási alapfigurákból, izgalom pedig az érdekes cselekmény hiánya miatt nincs. Azonban a hihetetlenül - és ez nem túlzás: tényleg nehéz elhinni, amit hallunk - rosszul és életidegenül megírt dialógusok adják meg a kegyelemdöfést az amúgy is súlyosan sebzett jeleneteknek.
Elek Ferenc és Kovács Lehel jelenetében például a néző várja, hogy kiderüljön, mely klasszikus verseket szavalja Kovács Lehel, hiszen a szavak, amelyek kijönnek a száján, úgy viszonyulnak egy mai harmincas férfi szókincséhez, mint Berzsenyi Dániel összes művei egy Blaha Lujza téri falfirkához. Fullajtár Andrea egy minden ízében felfoghatatlan jelenetben olyan hiteltelen mondatokat kell, hogy mondjon egy 1920-as évekbeli dáma jelmezében egy múzeumban, ahová a húszéves bejárónőjét (Törőcsik Franciska) hozta el intim ügyeiket megbeszélni, hogy az a Leszámolás Kis-Tokióban negyedik részében is feltűnő lenne.
Döbrösi Laura pedig olyan stílben jelenti be igényét a kettős behatolásra, mintha egy idős úr által összeállított szlengszótárat magolt volna be futtában a forgatásra menet. Pedig a filmen három író is dolgozott, mégis, egyikük sem hívta fel a kollégái figyelmét arra, ha egy-egy mondatba annyi élet sem szorult, mint egy agyonnyomott hangyába, noha korántsem kezdőkről van szó: Köbli Norbert nevéhez fűződik az üdítően jól megírt A vizsga és A berni követ, Dyga Zsombor pedig korábban épp remek nyelvhasználatával és szerkesztési képességével nyűgözte le a Tesó vagy a Köntörfalak nézőit.
Egyfajta gonosz vizsga a filmben megforduló, egészen kiváló színészeknek, hogy ki képes ezeket a kifacsart mondatokat is életszerűen megszólaltatni. És a színészek tényleg mentik, ami menthető. Balsai Móni átlátja, hogy szerepe, a Pokol kapujánál férjére várakozó nő nem több karikatúránál, úgyhogy tökéletesen, mozdulatról mozdulatra, hangsúlyról hangsúlyra, testtartástól mimikáig kidolgozza ezt a karikatúrát, így az valóban működik, amennyire csak sekélyességében működni tud.
Hámori Gabriella, mivel lehetetlen megmentenie a pszichológus szájából soha el nem hangozható mondatokat, egészen profi arcjátékkal teszi izgalmassá a karakterét: két szava között képes egy-egy finom rezdüléssel elmondani annyit, aminek a töredéke sem szerepel az írott szövegben. Bartsch Kata képes még egy szellemekről szóló sztorit hallgató barátnőt is hús-vér emberré változtatni, úgy, hogy még a félelem beköszönésének pillanatát is átélhetővé teszi.
Pető Katában, a legnagyobb rocksztárok párizsi dílerében annyi energia és düh van, hogy elhisszük neki, tőle függ a világ zeneiparának krémje. Takátsy Péter szépen egyensúlyoz a dramaturg-felvételire jelentkező kisember meghunyászkodása és a nagyravágyó mitugrász kivagyisága között. És a többiek sem rosszak - vagyis kevés köztük, aki rossz -, de létezik olyan szöveg, amibe a legjobb színész sem tud életet lehelni.
Igénytelen. Ez a legjobb szó a Couch Surf-re, és nem a megvalósítás mikéntje miatt, hanem azért, mert lehetetlen kihámozni, hogy Dyga Zsombor mit akart ezzel a filmmel. Szórakoztatni, nevettetni nem kívánt, és nem azért, mert nem működnek a poénok, hanem mert gyakorlatilag nincsenek poénok írva a forgatókönyvbe. A világról, a társadalomról egyetlen jelenet kivételével nem akar semmit elmondani. És a szerelemről, párkapcsolatokról sincsenek gondolatai, mert csak kiragadott, sokszor egészen bugyuta (lásd a pár fiútagját üldöző szellemekről szóló jelenetet), legjobb esetben is fárasztó csattanóra kihegyezett történetfoszlányokat villant fel.
Olyan a Couch Surf, mintha egy filmrendezés felé kacsintgató amatőr otthoni barkácsprojektje lenne, amit pár heti szöszölés után megmutat a haveroknak, hogy lássák, mivel ütötte el unalmas óráit. Kár, hogy ehhez képest a profi Dyga Zsombor áll mögötte, aki már olyan fanatsztikus munkákat is letett az asztalra, mint a maga nemében felülmúlhatatlan Tesó vagy a gyönyörű Köntörfalak.