Az se baj, ha agyonlőnek
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Az egyik lengyel nemzeti hős filmet csinált a másikról. Persze az Oscar-díjas Andrzej Wajda többet mond el a villanyszerelőből lett Nobel-díjas politikus, Lech Walesa puszta élettörténeténél. Egy forradalom természetrajzát mutatja be - egy makacs, elhivatott forradalmár alakján keresztül, aki messzebbre lát saját utcájánál.
"Nem akarok golyót kapni a fejembe" - mondja a film egyik jelenetében a gyári munkás arról, hogy miért nem szeretne a lengyel államhatalom ellen tüntetést szítani. "Én meg szabad akarok lenni" - felel neki Lech Walesa. Ez a rövid párbeszéd tökéletesen összefoglalja a Walesa - A remény embere tétjét és lényegét: aki változtatást, forradalmat, igazságosságot, új társadalmi rendet akar, az nem törődhet a veszélyekkel.
Lengyelország nemzeti hőséről még életében film készült - persze ehhez kellett az is, hogy Walesa már ne politizáljon (2000 óta csak tanít, most 70 éves). Az egykori fő rendszerváltó figura mára nemzeti intézménnyé vált, repülőtér viseli nevét. 1970-ben szervezett sztrájkot először. Tizenkilenc évvel később pedig - részben épp az ő kitartó aknamunkájának köszönhetően - vége lett a lengyelországi kommunista diktatúrának.
Wajda nem áll neki lerombolni a Walesa-mítoszt: filmje iróniát sem nélkülöző, okos hőseposz. De ez nem áll rosszul neki, sőt ahajógyári szakszervezetisből Nobel-békedíjas államfővé lett férfi történetén keresztül valami igen fontosat és alapvetőt mond el az elnyomással szembeni kiállásról. A film egyik kulcsjelenete, amikor a hajógyári munkások egy hatalmas sztrájk segítségével elérik céljaikat, és megkapják a kívánt fizetésemelést, valamint egy ígéretet az emléktábla állítására az előző felkelés áldozatairól. Dolgukat jól végezvén a munkások szépen elkezdenek hazaszivárogni, de Walesa győzködi őket: maradjanak, és indítsanak össznemzeti, a saját ügyükön bőven túlmutató sztrájkot annak ellenére, hogy ennek résztvevőit már előre megfenyegette a hatalom. A munkások pedig csak menetelnek a kijárat felé, amíg Wałęsa emberei be nem zárják azt előttük.
Mert abból soha nem lesz maradandó változás, ha az ember megelégszik a saját helyzetének javulásával, nem törődve azzal, hogy a többiekkel mi van. Ha nem lát túl a saját érdekein. És ezzel Andrzej Wajda a politika működésének alapjairól beszél: miért szavazol a minden tekintetben rossz munkát végző pártra csak azért, mert nyugdíjemelést ígért neked? Miért szavazod meg újra a korrupt polgármestert, csak azért, mert lebetonozta az utcádat? Amit a film megmutat nagyban, az egyúttal ugyanúgy működik kicsiben is - és kellenek a Lech Walesához hasonló emberek ahhoz, hogy ez a kényelmes, de rossz működés véget érjen.
De milyen ember is Lech Walesa? A film egyik tétje, hogy sikerül-e makulátlan hős helyett összetett személyiségként bemutatnia. Wajda tisztában is van ezzel: a film legelején az egyik szereplő kijelenti Walesáról, ő "csupa ellentmondás, és tele van meglepetésekkel". És ezeket az ellentmondásokat és meglepetéseket Wajdának hol sikerül megmutatnia, hol pedig nem.
A film alapján Walesa egy olyan fickó, akit a kocsmában valószínűleg megvernének, mert nem képes befogni a száját akkor sem, ha kéne. Csak éppen ő nem a kocsmában beszél, hanem a gyárigazgatói irodában, a szakszervezeti ülésen, a sztrájkolók előtt, hogy végül a Fehér Házig is eljusson, és mivel soha nem képes befogni a száját, egy egész országot képes felbujtani a diktatúra ellen. Wajda nem akar az ábrázolásmóddal finomkodni: ahogy a film keretét adó Oriana Fallaci-interjú alatt Walesa a karosszékében ül, az már-már az öntelt zsebdiktátor póza. Sőt, ahogy válaszol, az néha már a faragatlan tuskó hangja.
De Wajda óvatos, nem fosztja meg főszereplőjét teljesen a hősi póztól. Például elhangzik, hogy Walesának soha életében nem sikerült még elolvasnia egy könyvet sem, ami jellemfestésnek jó, de az már nem kerül szóba, egy ilyen ember hogyan is tud megfelelően vezetni egy országot államfővé választása után. Wajda nem hallgatja el a férfi esetleg szerencsétlenebb döntéseit, de aztán nem igazán foglalkozik ezek következményével.
Ezen kívül is akadnak a hollywoodias leegyszerűsítéseket követő megoldások, mint például, hogy Wajda azt sugallja, az egész Szolidaritás tulajdonképpen azért jött létre, mert egy dühös villamosvezetőnő rászólt Walesára, hogy nem csak az ő hajógyárában, de máshol is gondok vannak Lengyelországban. És az is meglehetősen egyszerű, nem feltétlenül Andrzej Wajda kvalitásaihoz méltó húzás, hogy egy interjú jelentse a narrációt, így aztán amit a rendező nem tud megmutatni filmnyelvi eszközökkel, azt szépen megfogalmazott mondatokkal belemondják a kamerába.
Az autoriter államhatalmi rendszer akkurátus és hatásos bemutatásába nem lehet belekötni: vannak itt gumibotozós kihallgatások, erőszakkal aláíratott papírok, lejáratások, fenyegetések, megfigyelések, lefizetések, zsarolások, megfélemlítések. Csakhogy Wajda szinte soha nem megy tovább annál, amit - ha a nyugati filmfesztiválok nézői nem is feltétlenül - a kelet-európai, pláne posztkommunista országokban élő nézők eddig is pontosan tudtak.
Van egy jelenet, amelyben Walesa felesége, Danuta jön haza a Nobel-békedíj átadásáról (amit Lech nem mert átvenni, félve attól, hogy nem engednék vissza az országba), és a repülőtéren motozás címen meztelenre vetkőztetik, és a törvényesség határait kitapogatva alázzák porig, kvázi bosszúként, és azért, mert megtehetik. Ha ilyen jelenetekből lenne több, máris egyedibben tudta volna megragadni a korszakot a film.
Ahogyan Danuta figuráját is. Mert egyértelműen látszik az a különben roppant szimpatikus igyekezet, hogy Wajda bemutassa az államférfi mögött álló nő nagy szerepét is az események alakulásában - de ez az előbbi jelenetet leszámítva nem igazán sikerül neki.
Danuta folyton dolgozik a háztartásban, kenyeret szel, főz, gyereket tesz tisztába, szendvicset készít, és utálja, ha a forradalmárok átjáróházként használják a lakásukat. Ezek azonban roppant praktikus, kis túlzással bagatell dolgok: nem az erkölcsi támogatásról, netán szellemi segítségről, ösztönzésről vagy bármi hasonlóról szólnak, csakis arról, hogy amire a férfinak nincs ideje, azt majd megcsinálja az asszony. Ugyanakkor el kell ismerni: a legtöbb rendező még ennyit sem szokott fontosnak tartani a hasonló filmekben.
A rendező nagysága - túl persze a hihetetlenül fontos mondanivaló kifogástalan artikulálásán - inkább olyan apróságokon látszik, mint a film visszatérő jelenete: Walesa, mikor tüntetni, sztrájkolni, zavargásba indul, előbb mindig átadja feleségének óráját és gyűrűjét, mondván, "ha nem jönnék vissza, ezeket add el", ami egészen egyszerű eszközökkel tud roppant kifejezően elmondani mindent a férfi mindvégig változatlan egyszerű gondolkodásáról, a veszélyhez, a kockázathoz való viszonyáról, praktikusságáról, de még szegénységéről is.
Na meg persze látszik a színészvezetésen is: a főszereplő Robert Wieckiewicz valami elképesztően széles tárházát mutatja fel színészi eszközeinek, Walesa minden egyes apró mozdulatát egyénivé téve, a színész tökéletes érzékkel ingadozik a nemzetmentő hős, az ügyes politikus és a buta proli karaktervonásai között. Agnieszka Grochowska (Danuta) pedig arcjátékban legyőzhetetlen: minden pillantásában benne van egy egész élet minden döntése és tapasztalata.
A fesztiválpremier után sokan egy, az életrajzi filmek keretein messze túlmutató, döbbenetesen izgalmas,mindent felülmúló alkotásnak kiáltották ki a Walesa - A remény emberé-t, pedig az "csak" egy meglehetősen jól sikerült, nem hibátlan, de roppant fontos dolgokról beszélő életrajzi film. Bár, az is igaz: az a hülye, aki ennél többet akar.