Pornóra cibálja magát a pasim

Ha két önkielégítés és három dugás közé rejtve is, de a Don Jon az év legjobb filmje eddig a nyugati társadalmak képmutatásáról. Csak művészfilmes mizantrópia helyett Scarlett Johansson hátsója és Julianna Moore csodás szeplői értetik meg velünk, milyen álszentek vagyunk. 

Lehet, hogy az Eredet, a legutóbbi Batman vagy a Looper sztárszínésze, Joseph Gordon-Levitt elsőfilmes író-rendezőként még nem vérprofi, de az biztos, hogy valami olyanhoz van ösztönös érzéke, amihez csak a legnagyobbaknak. A Don Jon című film egy pornófüggő macsóról szól, aki minden héten más nagymellű diszkócicát szed fel, majd a dugás után egy laptop és pár pornóoldal mellé lopózik. De a sok szex, a még több rejszolás és csajozás mellett olyan kőkeményen mutatja be az amerikai, vagy általában a nyugati társadalmak életvitelszerű képmutatását, hogy azt bármilyen európai művészfilmes megirigyelhetné.

Don Jon Forrás: Big Bang Media

Mert a Don Jon csupa olyan emberről szól, akiknek az életben szent a család, a vallás és a barátok, de akik a többi autóssal versenyt üvöltve, kurva anyázva érkeznek a templomi ájtatosságra. Akik a családi ebéd közben ordítva káromkodnak a focimeccset bámulva, vagy fel se néznek evés közben sem telefonjukból. Akik szinte vigyorogva számolnak be a gyóntatószékben múlt heti hódításaikról, majd tisztelettudóan hozzáteszik, hogy megbánták bűneiket. Meg papokról, akik magasról tesznek Isten gyónó bárányára, és valószínűleg oda sem figyelnek rá, és akik a mise után körbeviszik a kalapot Jézus szent nevében.

Persze nem mindennek a puszta megléte a nagy szám, hanem az, hogy Gordon-Levitt hihetetlenül jó érzékkel vegyíti a legsötétebb, mizantróp artfilmek eszközeit a szinte abszurd komédiák poénjaival. Ahogyan két önkielégítés és három gyors numera közé rejti a társadalomkritikát, miközben - talán ösztönösen - mégis remekül használja a groteszk legjobb hagyományait. Mesteri húzás például, hogy a tényleg minden egyes őt mutató képkockán a telefonját buzeráló kishúg mondja ki egyetlen megszólalásakor azokat a mondatokat, amelyek megfordítják a filmet: amelyek nyilvánvaló, de mások által észre nem vett igazságuk miatt bugyuta romantikus komédiából végül drámai irányba viszik el az eseményeket.

Scarlett Johansson és Joseph Gordon-Levitt a Don Jon című filmben Forrás: Big Bang Media

De már az is sajátos, egyedi és nagyon jó ízt ad a filmnek, hogy mennyire nem veszi komolyan saját magát az író-rendező: Gordon-Levitt nem esik abba a csapdába, mint a (voltaképpen azért nem túl bonyolult) okosságokat megfogalmazni akaró vígjátékrendezők, és egy percig sem tetszeleg saját bölcsességének dicsfényében. Minden, amit a képmutatásról elmond, tökéletesen illeszkedik a film könnyed hangvételébe, arcpirítóan jó humorába: nincs sem kimondott ítélkezés, sem pálcatörés. Azt tegye meg a néző, ha van füle hozzá.

Az alapvetően egyszerű sztoriból remek néznivaló kerekedik ki. Jon (akit persze a szerény Gordon-Levitt játszik) a legjobb nőket szedi fel, de a velük való szex mégsem elégíti ki annyira, mint egy jó pornójelenet a Pornhubon. Aztán összejön Scarlett Johansonnal, beleszeret a nőbe, de a pornófüggés mit sem gyengül - majd képbe kerül Julianne Moore érett karaktere, aki talán tud tanítani ezt-azt a srácnak. Gordon-Levitt olyan tabu kérdéseket vet fel, amilyeneket a legtöbb ennél sokkal komolyabb film sem mer feltenni, pedig minden egyes férfi és a legtöbb nő elgondolkodott már rajtuk, mégsem beszélték meg egymással sohasem. Lehet-e az önkielégítés jobb, mint a szex egy valódi nővel? Baj, ha az ember akár a legtökéletesebb barátnő mellett is megkívánja a pornót és az "ötcombú asszonyt"? Kell, hogy ez zavarja a nőt?

Scarlett Johansson a Don Jon című filmben Forrás: Big Bang Media

Gordon-Levitt ráadásul meglepő profizmusról ad tanúbizonyságot. Ahogyan például csodás érzékkel vágja a techno ritmusára a fél másodperces snittekkel bemutatott dugásokat, olyat legutóbb Guy Ritchie Spíler-ének világbajnok szexjelenetében lehetett látni - márpedig egy elsőfilmes rendezőtől elég szép teljesítmény, ha újszerűen tudja megközelíteni a felfedezésre váró területnek éppen nem nevezhető filmes szexábrázolást. Na meg a roppant gyors vágások amúgy is sokat hozzátesznek a film lendületességéhez és sajátos világának kialakításához.

Gordon-Levitt színészként is jól teljesít: ha nem is kell félnie az év alakítása-díjtól, extrémen sokatmondó mimikája, kissé beképzelt őszintesége nem hagyják cserben sem a vígjátéki, sem a drámai jelenetekben. Scarlett Johansson ugyanakkor kissé zavarba ejtő: olyan jól figurázza ki a közönséges ringyó sztereotípiáját, hogy nehéz eldönteni, mikor kellene mégis komolyan venni. Julianne Moore pedig Julianne Moore: az sem kis teljesítmény, hogy szexibb tud lenni Johanssonnál, de emellett persze kisujjból tökéletesen hozza a kicsit golyós, de nagyon rokonszenves drámai hőst, aki egyszerre bölcsebb is, meg gyerekesebb is saját koránál. És az író-rendező Gordon-Levitt elkerüli a legtöbb idegesítő hollywoodi sablont, így például azt is, hogy Moore figuráját csak arra használja fel, hogy egy külső szereplő rendbe hozza a főhős és Johansson döglődő kapcsolatát.

Julianne Moore és Joseph Gordon-Levitt a Don Jon című filmben Forrás: Big Bang Media

Remek film tehát a Don Jon, bár még sokkal jobban szerettük volna, ha nem azzal a pehelysúlyú bölcselettel zárulna, hogy hoppá, mégis csak akkor lehet igazán jó a szex, ha az ember érzelmesen, szeretetettel szeretkezik valakivel.