Az olaszok jobban csinálják

Szégyenletesen le vagyunk maradva olasz filmekből, pedig egy sor remek darab született mostanában náluk. A hazai mozikba egy-kettő jutott ezekből - például az Il Divo vagy a Gomorra -, amelyekből azért kiderül, minden ellenkező híresztelés dacára nem ért véget a történet Fellinivel. A múlt héten egy újabb szuper alkotás kerül a mozikba, a valódi embereket bemutató, egyszerre humoros és tartalmas Előtted az élet. Ennek örömére az ezredforduló óta készült legjobb olasz filmekből válogattunk tizenegyet.

Szépséges fiatalság (La meglio gioventu, 2003)
Rendező: Marco Tullio Giordana

A hatórás Szépséges fiatalság a hossza alapján akár az olasz Sátántangó is lehetne, de a párhuzam nem állja meg teljesen a helyét, ugyanis ez sokkal nézőbarátabb és könnyebben befogadható, mint Tarr Béla filmje. Ha egyszer az ember rákap az ízére, képtelen abbahagyni a nézését. Már világosodott az ég alja, mire befejeztem, és egyáltalán nem bántam, hogy azt az éjszakát nem alvással töltöttem.

Szépséges fiatalság Forrás: Fandango

A Szépséges fiatalság egy olasz testvérpár életét követi végig 1966-tól 2003-ig, és személyes sorsokon keresztül avat be minket Olaszország fordulatos, sokszor véres második világháború utáni történelmébe. Nicola (Luigi Lo Cascio) és Matteo Carati (Alessio Boni) egyaránt látja a hazájukat jellemző társadalmi igazságtalanságokat, mégis teljesen eltérő pályákat választva próbálják azokat felszámolni. Nicola pszichiáterként próbál meg hasznára lenni embertársainak, Matteo pedig rendőr lesz. 1966-os firenzei árvíz mentési munkálataiban még együtt vesznek részt, 1972-ben azonban már egy olyan torinói tüntetésre vezénylik ki Matteót, amelyen Nicola is részt vesz.

A Szépséges fiatalság eredetileg tévésorozatnak készült, de miután a cannes-i filmfesztiválon elnyerte az Un Certain Regard szekció fődíját, több országban is vetítették két részben a mozik.

- - -

Caterina a városba megy (Caterina va in citta, 2003)
Rendező: Paolo Virzi

Ez a végtelenül bájos, néhol drámai színezetű vígjáték az iskolaváltás traumáját dolgozza fel. A tizennégy éves Caterina (Alice Teghil) egy számára teljesen idegen közegbe csöppen, amikor a családja egy nyugodt vidéki kisvárosból felköltözik Rómába. Az osztálya olyan klikkekre oszlik, amelyeknek eddig a létezéséről sem tudott.

Caterina a városba megy Forrás: Fandango

Egyik oldalt ül a turkálókból öltözködő, a punkzenére bulizó, Nick Cave-ért rajongó lázadó fiatalság. Jobb kifejezés híján a kilencvenes években őket hívták alternatívnak. A társaság vezéralakja Margherita, akinek az apja és az anyja is balos értelmiségi. A másik oldalt ül a drága ruhákban parádézó, diszkóba és rongyrázós partikra járó társaság. Ezt a klikket Daniela vezeti, akinek az apja vezető jobboldali politikus, az anyja pedig arisztokrata családból származik. Először Margerita, aztán Daniela fogadja bizalmába Caterinát, aki ugyanolyan lelkesedéssel próbál beilleszkedni mindkét klikkbe, mert hát fontos, hogy legyenek az embernek barátai.

A Caterina a városba megy talán a leginkább olasz film az összeállításban szereplők közül. Részben azért, mert mindenki kapkod, nevet, veszekszik, szóval megkapjuk a mediterrán életérzést. De főleg azért, mert egy átfogó képet kapunk belőle a Berlusconi-éra olasz társadalmáról, amelynek mély politikai megosztottságát a gyerekek is viszik tovább.

Nem ismerem az olasz hétköznapokat, de végig az volt az érzésem, hogy a filmben szereplő gyerekek, apák, anyák, rokonok és ismerősök egytől egyig az életből átemelt figurák, akikkel annyit történt, hogy egyes személyiségjegyeik fel lettek nagyítva. És ebben az őrült kavalkádban szinte Caterina az egyetlen, aki nem az alapján viszonyul a másikhoz, hogy mi a társadalmi rangja, politikai beállítottsága. A film azon túl, hogy szüntelen mosolygásra késztet, még érvényes mondanivalóval is szolgál a magyar nézőknek.

- - -

Jó napot, éjszaka! (Buongiorno, notte, 2003)
Rendező: Marco Bellocchio

Elmondom, mikor hasított belém a felismerés, hogy ez egy párját ritkítóan fontos, provokatív és egész egyszerűen zseniális film. Úgy kezdődik a Jó napot, éjszaka!, hogy három férfit és egy nőt látunk, akik beköltöznek egy lakásba, és elkezdik azt átalakítani és berendezni a saját elképzeléseik szerint. Ott akarják majd fogolyként tartani Aldo Morót, Olaszország regnáló, kereszténydemokrata miniszterelnökét.

Jó napot, éjszaka! Forrás: Fandango

Az említett pillanat akkor jön el, amikor a szélsőbalos Vörös Brigádokhoz tartozó terroristasejt egyetlen nőtagja, Chiara (Maya Sansa) nézi a tévéhíradót, és bejelentik, hogy Aldo Morót elrabolták. Hirtelen minden addigi felgyülemlett feszültség elillan a nőből, és örömében szinte felkiált. Mintha csak a kedvenc csapata szerzett volna győztes gólt az utolsó percben. Itt értettem meg, hogy ezek a terroristák nagyrészt ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi, csak éppen annyira hisznek egy ideában, hogy annak megvalósulásáért szörnyűséges tettekre is hajlandók.

A Jó napot, éjszaka! szinte végig arra a lakásra koncentrál, ahol Aldo Moro 1978-ban az utolsó hónapjait töltötte. Szembesít a terroristavezető életidegen forradalmi logikájával, miszerint nincs akkora áldozat, amely túl nagy lenne, ha az közelebb visz a rendszer megdöntéséhez. Legfőképpen azonban Chiarára koncentrál, aki látva Aldo Moro szenvedését, és azt, hogy az emberrablás csak még inkább a Vörös Brigádok ellen hangolja a közvéleményt, fokozatosan rádöbben tettének valódi, tarthatatlan súlyára.

Jó napot, éjszaka! Forrás: Fandango

Aldo Moro elrablása és megölése Olaszország második világháború utáni történelmének egyik kulcspillanata volt, Marco Bellochio pedig méltó emléket állított filmjével ennek a tragikus, és a mai napig nem teljes körűen nem tisztázott eseménynek.

- - -

Kristályszemek (Occhi di Cristallo, 2004)
Rendező: Eros Puglielli

Hiába tartozik a giallo műfaj az olasz film legnagyszerűbb találmányai közé, az elmúlt húsz évben alig készült értékelhető darab belőle. A zsáner hajdani nagymesterének, Dario Argentonak (A kristálytollú madár, Mélyvörös) kései próbálkozásai mind szégyenletes kudarcok. Szerencsére azonban mindig feltűnik egy fiatal rendező, aki bebizonyítja, hogy van még keresnivalója ennek a műfajnak a 21. században.

Kristályszemek Forrás: Fandango

Puglielli filmje ugyan legalább annyira merített a Hetedik-típusú pszichothrillerekből, mint az olasz örökségből, de a lényeg benne van; kegyetlenül nyomasztó hangulat, gyerekkori traumára visszavezethető, brutális gyilkosságok, egy ballonkabátos nyomozó (Luigi Lo Cascio), és persze egy gyönyörű nő (Desislava Tenekedjieva), aki a játékidő előrehaladtával megválik a ruháitól.

Egy meg nem nevezett olasz városban egy sorozatgyilkos kezdi szedni az áldozatait. A taxidermia a hobbija, de egy idő után már nem elégíti ki az állatok elfogása és kitömése, és az emberi testtel kezd el kísérletezni. Ezzel egy időben agytumort diagnosztizálnak egy idősödő rendőrtisztnél, aki emiatt fokozatosan elveszíti kapcsolatát a külvilággal, és egyre gyakrabban gyötrik rémálmok, amelyekben gyerekkora színhelyére, egy árvaházba utazik vissza. A két, egymástól látszólag független eseménysor természetesen összefügg.

Kristályszemek Forrás: Fandango

A Kristályszemek több okból is kiemelkedő minőségű giallónak számít: a film kellő energiát fektet abba, hogy alaposan megismerjük a nyomozót, így megvan a kötődés a főszereplőhöz; a gyilkos beteges fantáziáját, illetve gaztetteit pedig képes kellően hatásos és bizarr képekkel bemutatni.

- - -

Arrivederci amore, ciao (2006)
Rendező: Michele Soavi

Az olasz filmipar a hetvenes évek második felében kezdődő, és sokak szerint a mai napig tartó mélyrepülését jól példázza Michele Soavi karrierjének alakulása. Hiába van szó egy kirobbanóan tehetséges rendezőről, méltatlanul kevés mozifilmet készített, és helyette túl sokszor kényszerült tévés munkákra. Azért még így is sikerült évtizedenként egy-egy mesterművet letennie az asztalra: a nyolcvanas években készítette a Deliria című giallót, 1994-es keltezésű a Dellamorte Dellamore című nagyszerű zombifilmje, az elmúlt évtized egyik legkiemelkedőbb olasz alkotása pedig az Arrivederci amore, ciao, ami nálunk sajnos csak DVD-n jelent meg.

Arrivederci amore, ciao Forrás: Fandango

Soavinak bámulatos érzéke van ahhoz, hogy a folyamatos rácsodálkozás állapotában tartsa a nézőjét. Olyan ügyes apróságoktól kezdve, hogy az egyik snittben ráközelít a kamera egy night club kártyájára, elkezdenek rajta világítani a csillagok, a következő pillanatban pedig már a mulatóhelynek álcázott bordélyház neonfényben fürdő bejáratát látjuk. Vagy egy szimpla bírósági ítélethozatalt is képes izgalmassá tenni azzal, hogy a kamera egy légy nézőpontját mutatja, amint a teremben repked, egészen addig, ameddig a bíró a kalapácsával szét nem lapítja.

A forradalmárból lett terroristákról szóló filmek (Carlos, A Baader Meinhof csoport) rendszerint a főszereplő teljes életútját végigkövetik az idealista kezdetektől a szélsőséges akciókon át egészen a korai halálig, vagy az ügyből való végleges kiábrándulásig. Az Arrivederci amore, ciao azonban ott veszi fel a fonalat, amikor Giorgio Pellegrinit (Alessio Boni) már nem hajtja semmiféle absztrakt társadalmi utópia, sőt, annyira érzéketlenné vált, hogy képes saját barátját is megölni, csak hogy végre kijuthasson egy latin-amerikai gerillacsapat táborából, és hazatérhessen Olaszországba. Otthon aztán a korrupt rendőrfelügyelő (Michele Placido) fogadja, aki rögtön megzsarolja, hogy nincs más választása, mint hogy neki dolgozik.

Az Arrivederci amore, ciao egyrészt egy zseniális akciószekvenciákkal tűzdelt thriller, másrészt egy kegyetlenül cinikus korkép, amelyben úgy bizonyítja be magáról egy bűnöző, hogy méltóvá vált a megbocsátásra, a társadalomba való visszatérésre, hogy közben egyre nagyobb gaztetteket követ el.

- - -

L'amico di famiglia (2006)
Rendező: Paolo Sorrentino

Kíváncsi vagy mire képes együtt a kortárs olasz film legtehetségesebb rendezője és legrondább(ra maszkírozott) színésze (Luigi Angelillo)? A L'amico di famiglia (A családi barát) ezzel az izgalmas párosítással érte el, hogy szerepelhessen ebben az összeállításban.

L'amico di famiglia Forrás: Fandango

Sorrentino A szerelem következményei című (egyébként a hazai mozikban is vetített) katartikus erejű remekművével robbant be a filmes köztudatba. A Sorrentinóra jellemző nagyfokú stilizáltság, és az a szokása, hogy a látottak értelmezéséhez szükséges információt visszatartja, már rögtön az első néhány percében megjelenik a L'amico di famigliá-nak. Sorjáznak az egymáshoz nem kapcsolható, gyakran lassított képsorok tengerparti homokba nyakig ásott apácával, buszpályaudvarral, kerítést támasztó cowboy-jal, vagy éppen röplabdázó lányokkal. Az ember nem ért semmit, és rögtön hajtani kezdi a kíváncsiság, hogy mi ez az egész. Akit ez a látszólagos blöff taszít, annak mondom, hogy az előbb felsorolt jelenetek mind értelmet nyernek a későbbiekben.

Geremia (Luigi Angelillo) először egy szánni való öregembernek tűnik, aki szereti magát a család barátjának hívni a pártfogoltjai körében, de aztán hamar kiderül róla, hogy igazából egy gátlástalan uzsorás, aki úgy telepszik rá az emberekre, mint egy pióca. A város szépségkirálynőjénél elviekben esélye sem lehetne, de mivel Rosalba (Laura Chiatti) szülei tartoznak neki, hatalmi pozícióját rögtön felhasználja arra, hogy egy mindkettejük számára előnyökkel járó szexre invitálja a lányt. Ebben a kifordított szépség és szörnyeteg történetben a kölcsönös szerelem nem opció. Az egyetlen kérdés az, hogy végül ki lesz képes uralkodni a másikon. Elképesztően bizarr, és legalább ugyanannyira lebilincselő film.

- - -

A tó leánya (La ragazza del lago, 2007)
Rendező: Andrea Molaioli

Egy lány meztelen holttestére bukkannak egy észak-olasz kisváros melletti tó partján. A film származási helye és a kiinduló helyzet miatt adja magát a jellegzetesen olasz krimik, a giallók felemlegetése. Ugyan A tó leányá-ból hiányoznak a zsáner extravagáns stílusjegyei, de például az Aldo Lado visszafogottabb giallóiból (Who Saw Her Die, Malastrana) ismerős melankolikus, tragédiát sejtető atmoszféra hajnali ködként telepszik rá erre a filmre is. Andrea Molaioli rendezői debütálása minimalista munka, amely mindig csak sejtet, és alig mutat meg valamit.

A tó leánya Forrás: Fandango

A főszereplő egy középkorú rendőrnyomozó, aki csak akkor érzi magát elemében, ha kérdéseket tehet fel, egyébként csak szomorúan néz maga elé. Ő a film megfáradt lelkiismerete, akit azért még hajt az igazságérzete. Egymás után hallgatja ki a fiatalon elhunyt lány rokonait, szerelmét, ismerőseit. Mindenki kizárólag szuperlatívuszokban beszél az elhunytról. De akkor felvetül a kérdés, hogy miért kellett meghalnia? Nehéz Sanzio dolga: minden egyes apró előrelépésért keményen meg kell feszülnie.

Ez a kínkeserves folyamat tükröződik a gépi zörejeket vonósokkal keverő zenében és a film tempójában is, amely az Alpok völgyeit kivájó gleccserek sebességéhez hasonlatos. Sanzio rendőrfelügyelő megformálásáért Toni Servillo nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a 2007-es velencei filmfesztiválon.

- - -

La doppia ora (2009)
Rendező: Giuseppe Capotondi

Sonia (Ksenia Rappoport) takarítónőként dolgozik egy hotelben. Magányát úgy próbálja enyhíteni, hogy elmegy egy rapid randira, ahol a sok érdektelen udvarló végighallgatása után az ő asztalához ülteti a szerencse Guidót (Filippo Timi). Kölcsönösen szimpatikusnak találják egymást, és az első randevú is biztatóan zárul. A következő találkozót azonban ismeretlenek megzavarják, és a film egy olyan irányba fordul, amelyet senki sem hitt volna az első negyedóra láttán.

La doppia ora Forrás: Fandango

Rendben van, a kezdő jelenetben egy nő leveti magát a hotelszobája ablakából, ez azért megelőlegezett valamicskét a későbbi, gyakran nehezen megmagyarázható történésekből. A La doppia ora (A dupla óra) szerelmi történetként indul, de aztán többször is műfajt vált, krimiként, thrillerként kezd el viselkedni, és néha még a természetfeletti horror eszköztárából is merít. Mindeközben többször is kénytelenek vagyunk újraértelmezni az addig látottakat.

Briliáns mutatványt hajt végre az első nagyjátékfilmjében a rendező, úgy zsonglőrködik a műfajokkal, hogy közben nem sérül a La doppia ora tulajdonképpeni magja, Sonia és Guido egyre bonyolódó kapcsolata. Az érzelmek és érdekek megmaradnak hitelesnek akkor is, amikor már ki tudja, hányadszorra vesztettük el a lábunk alól a talajt a film során.

De talán már így is túl sok mindent árultam el. Maradjunk annyiban, hogy a La doppia orá-val egyaránt megtalálhatják a számításukat a romantikus drámák és a thrillerek kedvelői. A film minőségét jelzi, hogy már be is jelentették az amerikai remake-jét Michelle Williams és Joel Edgerton főszereplésével.

- - -

Egy csendes élet (Una vita tranquilla, 2010)
Rendező: Claudio Cupellini

Rosario (Toni Servillo) a maffiának dolgozott, aztán tizenöt éve mindenkivel elhitette, hogy meghalt, hátrahagyta a családját, és új életet kezdett Németországban. Idővel újra megházasodott, gyereke született, egy vendéglőt és egy hotelt igazgat egy gyönyörű, eldugott vidéki helyen. A múltja azonban ismét kísérteni kezdi, amikor feltűnik az Olaszországban hagyott, és időközben felnőtt fia, és annak forróvérű haverja.

Egy csendes élet Forrás: Fandango

Az Egy csendes élet erőssége nem a történetben rejlik, hiszen már a tartalmát is nagyon nehéz anélkül ismertetni, hogy az ember ne írjon le patetikus mondatokat a bűnös múltról, amely elől csak ideig-óráig lehet elmenekülni. Az ismert felállást kivételesen erős karakterrajzokkal teszi átélhetővé a film, ráadásul remekül használja fel az apa titkát feszültségnövelő elemként.

Toni Servillo (A szerelem következményei, Gomorra) neve már másodszor bukkan fel ebben az összeállításban, egyáltalán nem véletlenül, hiszen a kortárs olasz filmművészet egyik legkeresettebb és legtehetségesebb színészéről van szó, aki az Egy csendes élet-ben is bizonyította zsenialitását. Kifogástalanul játssza el a kicsit gyámoltalan, szerethető családapa szerepét, hogy aztán, amikor kell, kitörjön belőle a gyilkos ösztön, és úgy ordítsa le a fia meggondolatlanul cselekvő barátjának fejét, hogy bennünk is egy kicsit megakadjon a szó.

A film erejét tovább növelik a magyar operatőr, Pohárnok Gergely hideg színekkel operáló, és ezáltal egységes hangulatot teremtő képei. Ha ennyi ajánlás sem elég, akkor azt is elmondjuk, hogy Osvárt Andrea hívta fel a figyelmünket az Egy csendes élet-re mint az egyik kedvencére az elmúlt évek olasz filmterméséből. Ő pedig mindenképpen otthon van ebben a témában.

- - -

Vallanzasca - Gli angeli del male (2010)
Rendező: Michele Placido

Michele Placido nevéről a mai napig A polip Cattani felügyelője jut a legtöbb ember eszébe, de a színészi karrierje mellett már rendezőként is maradandót alkotott. Legismertebb és legsikeresebb műve ezidáig a Bűnügyi regény (Romanzo Criminale), amelyet a hazai mozik is vetítettek.

Vallanzasca - Gli angeli del male Forrás: Fandango

A Vallanzascá-val annak a filmnek a receptjét hasznosította újra Placido: ismét egy talján bűnöző több évtizeden át tartó karrierjét követhetjük nyomon bankrablásokkal, nagy bulikkal és keserves börtönévekkel, csak ezúttal már nemzetközi nevekkel (Paz Vega, Moritz Bleibtreu) is kiegészült a szereplőgárda.

A film egy leplezetlenül romanticizált portréját adja Renato Vallanzascának (Kim Rossi Stuart), akiből a média valóságos sztárt csinált: miközben a büntetését töltötte, nők tucatjai küldtek neki rajongói leveleket mellékelt fényképekkel. Egyikükkel még össze is házasodott, a fegyházban megrendezett lakodalomról készült fotókat címlapon hozták a bulvárlapok.

Három évtized történéseit úgy foglalta össze Placido, hogy - vállalva a felszínesség vádját - elsősorban a tempóra koncentrált. Nagyrészt jól ismert műfaji panelekből van összerakva a film, de olyan sebességgel és magabiztos stílusérzékkel száguld előre az időben, hogy ezúttal nem zavaró, hogy az ilyen típusú élettörténetekből Scorsese óta nagyon nehéz valami váratlant alkotni.

A Vallanzasca legjobb pillanataiban azért megmutatkozik, hogy miért válhatott körülrajongott hírességgé ez a rablógyilkos. Csibészes sármjával szinte bárkinek be tudott férkőzni a bizalmába, és hiába volt éppen szökésben, ha már egyszer megígérte, akkor elment egy helyi rádióba interjút adni.

- - -

L'ultimo terrestre (2011)
Rendező: Gian Alfonso Pacinotti

Noha már csak napok választják el az emberiséget attól, hogy leszálljanak bolygónkra a földönkívüliek, Lucát (Gabriele Spinelli), a magának való, és az ellenkező nemmel kimondottan ellenséges pincért ez nem nagyon izgatja, inkább csak saját fóbiáit próbálja leküzdeni, hogy végre legyen bátorsága szóba elegyedni a szomszéd nővel, akit már évek óta figyel.

L'ultimo terrestre Forrás: Fandango

Ezek alapján egy Sundance-re belőtt amerikai független filmnek is gondolhatnánk a L'ultimo terrestre-t (Az utolsó földlakó). De a tengerentúli társaihoz képest ebben csak néha bukkan fel a humor, és inkább a furcsa hangulatával, illetve a következetesen végigvitt, elkeseredett világképével hódít.

Furcsaságból pedig van bőven: Luca egyetlen barátja egy transzszexuális prostituált, egy halott macska adja meg végül az apropóját, hogy beszélhessen a szomszédjával, a földönkívüliek pedig először Luca apját látogatják meg a farmján. Sokáig lehetetlen átlátni, hogy mi célt szolgál ez a sok meghökkentő, vagy egyenesen hihetetlen történés, illetve hogy egyáltalán van-e értelme a filmnek. De aztán fokozatosan letisztul a kép, és egy kicsit sem biztató jellemzése tárul elénk a ma emberének. Lassan már annyira elidegenedünk egymástól, hogy tényleg szükségünk lesz arra, hogy a földönkívüliek meglátogassanak minket. Talán az majd felráz minket.