Borzasztó, ha nem sikerül a film

pohárnok gergely, miele
Vágólapra másolva!
Pohárnok Gergely operatőr 2006-ban a Taxidermiával, idén a Miele című olasz filmmel szerepelt a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában. Az [origo]-nak adott interjúban elmesélte, mit szeret az olasz káoszban, miért imád reklámfilmeket fényképezni, és azt is elárulta, hogyan jön össze a Halálcsillag a Toldival.
Vágólapra másolva!

Egy májusi napon, délben találkozom Pohárnok Gergellyel a Blaha Lujza téri Müsziben. Közvetlenül bokszedzésről jön, még vizes a haja, pár óra múlva pedig már utazik is Olaszországba, ahol évek óta rendszeresen forgat játék- és reklámfilmeket.

Fotó: Hektor
Pohárnok Gergely | Fotó: Hektor

Annyira kaotikus Olaszországban minden és mindenki, hogy tegnap délben még nem tudták megmondani, hogy ma vagy holnap utazzak, és hogy Bariba vagy Milánóba menjek. Este nyolckor hívtak, hogy akkor ma kéne menni. Egész Olaszország ilyen, de amúgy baromi jó. Nincs semmi fix pont, semmit nem lehet előre tudni, forgatás közben is minden folyamatosan megváltozik, viszont épp ezért megtanultam elég spontánul reagálni a dolgokra, ami számomra iszonyú felszabadító volt. Az olaszok mindenhez így állnak hozzá, és óriási életöröm van bennük. Én még az előző rendszerben szocializálódtam, nekem nagyon jót tett, hogy ennyi időt töltök ott.

A Miele is ilyen spontán módon készült?

A Miele (kritikánk) extrémen ilyen volt! Valeriából (Valeria Golino, a film rendezője - a szerk.) nem lehetett előre semmit kipréselni az elképzeléseiről, de azt legalább pontosan tudta, hogy mit nem akar. Valami kialakult a forgatáson, és akkor mondta, hogy nem ilyet szeretne. Tök izgalmas volt így dolgozni. Régebben nekem fontos volt, hogy előre lássam egyben az egész filmet, hogy előre ismerjem a struktúráját, a képek vizuális ritmikáját, de erről az olaszoknál le kellett mondanom. Valeriát pedig kifejezetten idegesíti, ha valami nagyon rendezett, meg túlságosan kitalált, úgyhogy megkért, hogy mindig, amikor felvettünk egy jelenetet, csináljak egy olyan képet is, amit nagyon nem szeretnék: legyen tök életlen, vagy rakjam olyan helyre a kamerát, ahova magamtól soha életemben nem raknám, vagy legyen benne valami olyan mozgás, amit semmiképp nem tennék bele a showreelembe. Ezek közül sok belekerült a filmbe, és örülök, hogy ezeket kierőltette belőlem, másképp lélegzik tőlük az egész.

Forrás: Festival de Cannes
Valeria Golino és Pohárnok Gergely a Miele forgatásán

Miről szól a film?

Egy olasz regény adaptációja, ami súlyos témája ellenére elég sikeres volt. Egy Antigoné-szerű morális történet az eutanáziáról. Egy harminc körüli, Miele nevű nő a főhőse, aki családi indíttatásból belesodródik abba, hogy végstádiumban levő betegeknek segít meghalni, amit az olasz törvények nem engednek meg. Hisz abban, amit csinál, de nem egy Teréz anya, hanem pénzt kér a szolgáltatásáért, ebből él. Találkozik egy férfival, akit hozzásegít a szerhez, amivel öngyilkosságot tud elkövetni, de kiderül, hogy ez az ember nem beteg, hanem egyszerűen elfogytak a barátai, a családtagjai, úgy érzi, hogy le szeretné zárni az életét. Amikor Miele ezt megtudja, vissza akarja csinálni az üzletet, mert ez már nem fér bele abba, amit ő etikusnak tart. Ijesztő témája ellenére fogyasztható film lett szerintem.

Hogyan indult az olasz vonal az életedben?

A játékfilmezés úgy indult, hogy a Hukkle francia forgalmazója forgalmazta a Grazia szigete című filmet is, így megismerkedtem annak a rendezőjével, Emanuele Crialesével, aki nagyon szerette a Hukklé-t. Felkért, hogy legyek a következő filmjének, az Aranykapu-nak az operatőre, amit végül mégsem én forgattam, mert akkor már a Taxidermiá-val voltam elfoglalva. De a forgatás végén becsatlakoztam, és az utómunkát is együtt csináltuk. Crialese producere kért fel utána egy másik olasz munkára, így indult el ez az egész.

Fotó: Hektor
Pohárnok Gergely | Fotó: Hektor

Ezzel párhuzamosan sok reklámfilmen dolgoztam, részben itthon készülő külföldi reklámokon is, és elkezdtek kihívni Olaszországba is. Egyik munka hozta a másikat hógolyószerűen, és egy idő után azon kaptam magam, hogy itthon már nem is dolgozom, hanem Olaszországba járok egy évből öt-hat hónapot. A magyar reklámpiacról már nem is tudok semmit, játékfilmből pedig öt film után most Zomborácz Virág Utóélet-e volt az első, amit nem külföldön, hanem itthon forgattam.

Nem vonz, hogy Olaszországba költözz?

Tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lenne kiköltözni, de nagyon szeretem Budapestet, csomó minden köt ide, és nekem ideális, hogy mindkét helyből a legjobbat kapom. Ha Olaszországban élnék, és hivatalos dolgokat kéne elintézni abban a káoszban, az már lehet, hogy nem lenne olyan vicces.

Van egy kisgyereked, miatta nem problematikus a kétlakiság?

Nemsokára kétéves lesz, és egyéves korára már tizenhatszor repült. Amikor a Mielé-t forgattam, akkor is kint volt velem. Amikor pedig itthon vagyok, akkor gyakorlatilag napi huszonnégy órát vele töltök. Ha hagyományos munkám lenne itthon, akkor csak este, fürdetésre érnék haza, az egy teljesen más minőségű kapcsolat lenne. Szerintem ebből az életmódból több jó származik, mint rossz.

Fotó: Erdélyi Gábor
Dyga Zsombor, Zomborácz Virág és Pohárnok Gergely az Utóélet forgatásán

Az Utóélet forgatásáról Virág azt nyilatkozta nekünk, hogy egyszer, amikor már mindenki nagyon fáradt volt, elkezdted átvenni az irányítást, és ez rossz érzés volt.

Attól meg én éreztem rosszul magam, amikor ezt olvastam. Remélem, nem próbáltam meg semmilyen szempontból ráerőltetni magam. Maximum annyi lehetett, hogy az időt próbáltam strukturálni. Nagyon sokat forgattunk, több mint háromezer csapó volt, ami harmincvalahány nap alatt nagyon soknak számít. Ez nem azt jelenti, hogy a színészek hetvenszer mondták el ugyanazt, hanem, hogy nagyon sok beállításból vettünk föl mindent, hogy aztán gazdagon lehessen vágni. Ezért elég hajtós volt a tempó. És valóban lehet, hogy volt olyan alkalom, amikor a nap végén még sok mindent fel kellett venni, és akkor próbáltam gondoskodni róla, hogy tartsuk a tempót.

Jellemző, hogy elsőfilmes rendezőknél kicsit több a feladatod, ki kell segítened őket olyasmiben is, amire tapasztaltabb rendezőknél nincs szükség?

Annyira más minden rendező, hogy ezt iszonyú nehéz összemérni. Van olyan nagyon tapasztalt rendező is, akit tényleg csak a színészek meg a dialóg érdekel, és örül, ha a vizuális részt az operatőr teljes egészében átvállalja. Van, aki meg teljesen control freak. Mindenesetre én a képekért érzem magamat felelősnek, színészvezetésbe vagy bármi másba sosem szólnék bele.

Fotó: Hektor
Pohárnok Gergely | Fotó: Hektor

Máthé Tibor mondta, hogy a forgatáson ő van a legszorosabb kapcsolatban a színészekkel, hiszen ő van hozzájuk a legközelebb a kamerával, és ez egy nagyon érzékeny bizalmi viszony. Te hogyan látod a kapcsolatodat a színészekkel?

Valóban van fizikai közelség, és ha nagyon kicsi a tér, előfordul, hogy a rendező nincs is ott a színészekkel, csak én. Mindig ott vagyok közvetlenül a jelenet előtt, ami a színésznek a koncentráció pillanata, meg utána is, amikor kienged. Ha rögtön elkezdek olvasni, amint leállt a kamera, az is mást jelent, meg ha rámosolygok, az is mást. Igyekszem, hogy biztató és pozitív legyen a hozzáállásom, mert tudom, hogy sokszor óriási stressz van a színészeken, különösen, ha nagy a hajtás, és mondjuk három perce van arra, hogy a tökéletest hozza. De ezzel együtt én próbálok neutrális maradni, hogy ez a bizalmi kapcsolat inkább a rendező és a színész közt legyen a legszorosabb. És nem szeretnék olyan visszajelzést adni, ami nincs szinkronban azzal, amit a rendező mond.

Ha úgy érzed, hogy nem sikerült jól a film, amin dolgoztál, tipródsz rajta utólag?

Persze, az borzasztó rossz érzés. Amikor elvállalok egy filmet, mindig azt gondolom, hogy szuper lesz, és legtöbbször ezt érzem még a forgatás alatt is, de aztán van, hogy mégsem sikerül, vagy hogy megnézem, és azt érzem, hogy mást láttam bele, mint ami lett.

Fotó: Hektor
Pohárnok Gergely | Fotó: Hektor

Ilyenkor arra gondolsz, hogy milyen hülye volt a rendező, vagy arra, hogy neked mi mindent kellett volna másképp csinálnod?

Mind a kettőre. Ha nem sikerül, akkor iszonyú nehéz megfogni, hogy hol csúszhatott el, hogy mitől nem működik. A saját munkámmal sokszor elégedetlen vagyok, és van, hogy évekig eszembe jut egy filmmel kapcsolatban, hogy hol hozhattam rossz döntést.

Melyik az a filmed, amit szerinted a lehető legtökéletesebben sikerült megvalósítani?

Szerintem még mindig a Hukkle. Amikor készülök egy filmre, meg szoktam nézni újra a saját filmjeimet, hogy mi az, ami jó bennük, mi az, amit elrontottam, mik azok a rutinok, amiket meg kéne törni. Amikor Valeria filmjére készültem, újranéztem tíz-tizenöt filmet, amit csináltam. De ilyenkor megnézem mások filmjeit is a forgatókönyv és a rendezővel folytatott beszélgetések alapján tematizálva, mondjuk kézikamerásokat, vagy olyanokat, amik szét vannak snittelve stb., aszerint, hogy mi releváns a filmhez, amire készülök. A gépemen azokból a filmekből, amiket képileg érdekesnek tartok, ki vannak gyűjtve snittek és állóképek kameramozgások, színek, fények szerint tematizálva. Ezeket a referenciákat is szoktam használni, amikor a rendezővel a film látványát tervezzük.

Forrás: [origo]
Tóth Orsi a Csendesek című filmben

Dolgozol még igazi filmre?

A Csendesek filmre forgott, de inkább reklámokat szoktam filmre forgatni.

Megbarátkoztál a digitálissal?

A Csendesek-et most a Titanicon láttam először hanggal, és szerintem a film valahogy még mindig sokkal szebb, mint a digitális. Nagyon nehéz már észrevenni a különbséget, de a filmnek még mindig van egy olyan esztétikája, amit nehéz utánozni a digitálissal. A digitálisnak van egy nyersesége, ha nem gyúrja agyon az ember, akkor olyan lesz, mint amikor az RTL Klubot nézed. Nagyon konkrét, reális és éles, ami a legtöbb fikciós dologhoz szerintem nem annyira passzol. De azért megbarátkoztam vele, ha egy film jó, akkor sokkal jobb, hogy elkészül, akár digitálisra, mint ha nem készülne el.

Pohárnok Gergely válogatott filmográfiája:

Miele (2013), Csendesek (2013), Tutti i rumori del mare (2012), Egy csendes élet (2010), Látogatás (2010), Adás (2009), Tejút (2007), Fövenyóra (2007), Taxidermia (2006), Fekete kefe (2005), Magyar vándor (2004), Hukkle (2002), I Love Budapest (2001), Rosszfiúk (2000), Cukorkékség (1999), Kalózok (1999)


Amennyiben megvalósul, te fényképezed majd Pálfi György Toldi-ját. Hol tartotok a munkában?

A Filmalap szándéknyilatkozatot adott a támogatásról, már dolgozunk az előkészítésén Gyurival. Mondhatjuk, hogy ez pont az ellentéte annak, ahogyan a Mielé-n dolgoztunk, ahol egyszer találkoztam a rendezővel Olaszországban, és utána legközelebb Mexikóban, három nappal a forgatás előtt. A Toldi-t leghamarabb ősszel kezdjük forgatni, de már egy hónapja snittelünk és helyszíneket keresünk. Kilencven napos forgatást tervezünk, ez egy nagyon-nagyon ambiciózus adaptáció. Úgy képzeld el, hogy az Andrej Rubljov találkozik a Csillagok háborújá-val. Lesz Halálcsillag is, meg tatárok is. A forgatókönyv első negyven oldala csak akciójelenet. Gyuri gyakorlatilag egy Batman-t képzelt el, csak sokkal kevesebb pénzből fogjuk megvalósítani annál, ezért biztos csomó mindenről le kell majd mondanunk. Remélem, ezt a filmet már meg tudja csinálni, mert Gyuri nagyon kreatív, és nagyon sajnálom, hogy itt áll tele energiával meg ötlettel, és hat éve nem csinálhatott rendes filmet.

Fotó: Hektor
Pohárnok Gergely | Fotó: Hektor

Te nem fásulsz bele a reklámokba? Nincs olyan célod hosszútávon, hogy reklámot ne kelljen csinálni, csak filmeket?

Á, nem, az borzasztó lenne, ha nem kéne reklámokat forgatni. Iszonyú jó. Egyrészt egy filmmel minimum két-három hónap elmegy, utána jó, hogy nem kell rögtön beleugrani egy másikba, másrészt az is nagyon jó érzés, hogy nem kell mondjuk fél évet munka nélkül várni a következőre. A reklám más műfaj, mint a film, nem narratív, csak képekkel kell nagyon erős hatást kelteni harminc másodperc alatt.

Van benne kihívás?

Persze, iszonyú sok. Nem lehet megunni, mert csomószor szembesülök azzal, hogy valami nem sikerült, és az még inkább motivál arra, hogy a következő jó legyen. Szeretek dolgozni nagyon. Emellett nem szeretném, ha elsikkadna az, hogy ezt iszonyatosan jól fizetik. A reklám az én életemben baromi nagy szabadságot ad. Nem vagyok tárgyfetisiszta, nem magáért a pénzért csinálom, hanem azért, mert ezzel óriási szabadságot veszek meg magamnak. Nem függök semmitől, nem kell semmit elvállalnom csak azért, hogy megéljek, és ezért nem tudok elég hálás lenni. Persze a reklámok egy részében egy konyhában ül valaki és elmagyarázza, hogy mitől jó ez a termék, de én ilyeneket szerencsére nem nagyon csinálok. Sok autóreklámon dolgozom, és nagyon izgalmas, amikor el kell menni mondjuk Buenos Airesbe öt napra, és megalkotni egy teljesen szürreális világot, aminek a végén két másodpercre mutatnak egy kocsit, de amúgy abszolút nem arról szól. Nem véletlen, hogy sok reklámfilmrendezőből játékfilmes lesz, nagyon kreatív agyuk van.

Te dolgoztál olyan reklámfilmessel, akiből említésre méltó filmes lett?

Paolo Sorrentinóval csináltunk együtt reklámot, pontosabban egy bank által finanszírozott rövidfilmet, ami nagyon jó volt.

Ő olyan őrült, amilyennek a filmjei alapján tűnik?

Hát... nem egy túláradóan kedves ember. Nagyon tudja, hogy mit akar... szóval rohadt erőszakos. Biztos, hogy nem ő volt a legkönnyebb rendező, akivel együtt dolgoztam. Nagyon tehetséges és jó dolgokat csinál, de elég kemény, és a munkatársait is rendesen meggyötri. Nagyon vizuális, és pontosan azt kellett csinálni, amit kitalált. Nem volt egyszerű, de ami született, azzal szerintem mindketten elégedettek vagyunk.

Amikor 2006-ban beszélgettünk, mondtad, hogy éppen megint érdekel a fotózás. Mostanában van időd és kedved fotózni?

Igen, volt pár év, amíg lyukkamerával fotóztam, az sokáig izgatott, most meg a telefonommal fotózok. Azt gondolom, hogy a telefon legalább olyan forradalmi változás a fényképezésben, mint, amikor a Leicát feltalálták. Amíg a fényképezés statívhoz volt kötve, nagyon technikai dolog volt, és addig egész más képek készültek. Amikor a 20-as években a Leica kijött egy kicsi fényképezőgéppel, amivel egymás után harminchat képet lehetett exponálni, az egy forradalom volt. Cartier-Bressonnak, André Kertésznek, Robert Capának a képei azért születhettek meg, mert volt egy nagyon pici, spontán eszközük. Cartier-Bresson ma biztos, hogy telefonnal fényképezne, mert ez még észrevétlenebb, még spontánabb, mindig nálad van.

Az Instagramot használod?

Nem. Semmit nem csinálok utólag a képekkel, nekem tökre tetszik az a kép, amit a telefon csinál, a pixelessége, ahogyan leképezi a színeket, ahogy kiég. Ezt megerőszakolni, és úgy csinálni, mintha mondjuk egy 50-es évekbeli Kodachrome lenne, számomra értelmetlen. Viszont szerintem túl nagylátószögű a telefon optikája, és van egy kis optikám, amit egy mágnessel rá lehet rakni, és beszűkíti a látószöget 45 fokra, ami sokkal inkább hasonlít a szem látószögére. Amikor fotós voltam, akkor is inkább azt az optikát szerettem, ami úgy lát, ahogy te, nem torzít bele.

Fotó: Hektor
Pohárnok Gergely | Fotó: Hektor

A Miele mellett leforgattál nemrég egy tunéziai filmet is.

Bastardo a címe, és a rendezője azt állítja, hogy Cannes-ban az orra előtt csukták be az ajtót a Taxidermia vetítésén, mire ő bosszúból letöltötte, nagyon tetszett neki, és ezért keresett meg. Nem sokkal azután kért fel rá, hogy elkezdődött az arab tavasz, és úgy éreztem, ez egy iszonyú jó lehetőség. A könyv is nagyon tetszett, és úgy gondoltam, hogy ebbe a kultúrába soha nem fogok olyan mélyen belelátni, mint ha velük élek három-négy hónapig akkor, amikor mindez történik. Amíg kint voltam, minden héten legalább egy ember felgyújtotta magát, folyamatosan tankok mentek az utcán, nagyon instabil helyzet volt. A film egyébként arról szól, hogy egy kis közösségben egy marginális figura hogyan őrül meg, amikor hirtelen hatalomhoz jut. A főhős egy fiatal férfi, akinek a házára fölszerelnek egy mobilszóró antennát, így az egész elzárt településen csak rajta keresztül mehet a mobilkommunikáció, és ettől még a különböző helyi maffiák is a kiszolgáltatottjaivá válnak. Szeretnék ezt a filmet idén valamelyik nagyobb fesztiválon bemutatni. Kicsit márquezes vagy kusturicás, rengeteg szereplővel, burjánzó, barokkos dolgokkal.

Van még elkészült, bemutatás előtt álló filmed?

Tolnai Szabival forgattam megint (Pohárnok fényképezte Tolnai Fövenyóra című filmjét is - a szerk.) Szerbiában egy Minotaurus című filmet, ami arról szól, hogy egy drogos fiú bevonul egy rehabilitációs intézetbe, de aztán eltűnik, és miközben keresik, a szülei kapcsolata felbomlik. Kemény történet, de olyan szürreális elemek oldják, mint például, hogy megrázza az áram a főszereplőt, és ettől elkezd világítani a sötétben. Szerepel benne az ukrajnai Tunnel of Love is, ez egy olyan folyosó az erdőben, amit egy fát szállító vasút vág. Ahogy megy, kivágja a cserjéket, így egy teljesen kompakt alagút alakul ki, ahol nem is lehet elférni a vonat mellett. Egy hét kilométer hosszú, zöld alagút. Gyönyörű.

Forrás: AFP

A Toldi-n kívül mit forgatsz még a közeljövőben?

A Gomorra című filmből készül egy tízszer egyórás tévésorozat, amit három olasz rendező rendez, és az egyikük velem akar megcsinálni egy vagy két epizódot. Ezt talán jövő hónapban forgatjuk. Pont egy elég jó rész jutott nekem: a maffiafőnök Barcelonából Nápolyba utazik, és ezt az utat kell végigforgatni. Aztán vagy a Toldi előtt vagy utána fényképezem Claudio Cupellini új filmjét, ami kicsit a Rozsda és csont-ra emlékeztet, két nagyon össze nem illő ember viharos kapcsolatáról szól.