A jövőben mindenki mexikói lesz

Az Elysium úgy kezdődik, mint egy jó film: szűk fél óráig eredetiségével és keményen kritikus hangvételével nyűgöz le a világ első szociálpolitikai esszé-scifije. De aztán minden tönkremegy: vagy a hollywoodi producerek fojtották az ostobaság mocsarába a filmet, vagy Neill Blomkamp, a District 9 rendezője veszítette el a józan eszét.

Ahogyan a District 9 (kritikánk) is csak másodsorban volt űrlényes sci-fi, elsősorban pedig egy gondosan végiggondolt - de egy nagyjátékfilmhez nem elég összetett -, tanmese-szerű metafora a rasszizmusról és a kirekesztésről, úgy az Elysium sem "klasszikus" sci-fiként, hanem szimbólumokból és metaforákból felépülő parabolaként indul. Neill Blomkamp író-rendező a sci-fi eszközeivel mutatja be, szerinte merre vezetnek a világban jelenleg zajló társadalmi, egészség- és szociálpolitikai, demográfiai folyamatok, azáltal, hogy gyakorlatilag egyetlen elemet von ki a valóság képleteiből.

Elysium Forrás: InterCom

Ebben a filmben ugyanis a világ befolyásos, bármiféle (politikai vagy gazdasági) hatalommal rendelkező kisebbsége már nem is próbálja meg a jóléti államokra jellemző módokon elérni a társadalmi egyenlőségnek legalább a látszatát, sem megakadályozni a módos és szegény rétegek egymástól való elszakadását. Azaz nincsenek segélyek, az alapvető emberi jogok között az egészségügyi ellátás igénybevételének csak a minimális garanciája szerepel, nem általános az ártatlanság vélelme, nem általános a jogorvoslat lehetősége, és általában hiányzik mindennemű szociális védőháló a Föld szegényebb többsége számára.

Mert az Elysium-ban a tehetősek egy mesterséges bolygó- vagy űrállomás-szerűségre költöztek a túlnépesedett és járványoktól sújtott Földről, ahová nem léphet senki (vagy ha belép, nincsenek jogai), aki az alsó néprétegbe tartozik. Így tehát a filmnek már az alapgondolata is egy jól érthető - vagy más szóval: kissé szájbarágós - metaforája a nyugati államok működésének: ebben a világban a szegények és gazdagok között nem csak átvitt értelemben, de a szó szoros értelmében is áthidalhatatlan űr tátong. A Földön pedig minden úgy működik, ahogy a roppant pesszimista Blomkamp által megfigyelt világban akkor lenne lehetséges, ha megszűnne a tág értelemben vett szolidaritás: a rendfenntartó robotok a legkisebb ellenállásra is eltörik a szerencsétlen szegények kezét, a bűnelkövetők felett mindenféle mérlegelés és méltányosság nélkül ítélkeznek, a munkaadó pedig bármit megtehet a neki teljesen kiszolgáltatott munkavállalóval, mondván, sokan állnak sorba a helyére. És valami rejtélyes okból Matt Damonon kívül mindenki mexikói a Földön.

Diego Luna az Elysium-ban Forrás: InterCom

Az első fél órában - ameddig a rendező felépíti és aprólékosan bemutatja antiutópiáját - Blomkamp tényleg mindent kihoz ebből a metaforából: a csúcs az a szó szerint szinte nem is, csak szociálpolitikai kisesszévé lefordítva értelmezhető jelenet, amelyben az elkeseredésükben minden pénzüket egy embercsempésznek adó illegális bevándorlók kísérelnek meg beszökni az Elysium nevű űr-Rózsadombra, bár nem egy Kuba és Amerika között közlekedő rozzant csónakban vagy egy vonat padlója alá kötözve magukat, hanem űrhajón. Mi pedig egy olyan nő történetét követjük, aki az elysiumi polgároknak járó, mindent gyógyító varázságyba fektetné sérült lábú gyerekét - azaz, lefordítva, egy nincstelen nőét, aki kiszorulva a szociális ellátásból akarna igénybe venni fejlettebb egészségügyi szolgáltatásokat, ám az csak a tehetős biztosítottak számára elérhető. A társadalmi parabola logikájából következően cseppet sem meglepő, hogy a főszereplő (Matt Damon) célja az esélyegyenlőtlenség megszüntetése, és a jólét biztosítása a Földön maradt hétmilliárd ember számára.

Nagyjából ez lehetett az a pont, ahol - ha feltételezzük, hogy Blomkamp nem lett egyik napról a másikra gügyögő idióta - a hollywoodi producerek behívták egy kellemetlen és emelt hangú beszélgetésre a rendezőt, és közölték vele a legbugyutább kasszasiker-alapelveket. Miszerint: ha nincs szegény leukémiás kislányka, akivel a néző azonosulni tud, és akinek a sorsa feletti aggodalom ráveszi Matt Damont a harcra, nem lehetséges az emberiség jobbulásáért való küzdelem. Másrészt hollywoodi szuperprodukció nem létezhet tökéletesen felesleges és elcsépelt szerelmi szál nélkül. Harmadrészt pedig egy sci-fibe igenis kellenek bombasztikus csatajelenetek a főgonosszal, de lehetőség szerint felspécizett fegyverekkel és a központi idegrendszerhez kapcsolt, az embert egy robot erősségére felturbózó ruházatban. Negyedrészt pedig, de ez már csak amolyan módszertani bónusz, a fontosabb részeket kétszer-háromszor meg kell ismételni, flashback formájában visszajátszani, az érzelmeket pedig giccses hegyi beszédek formájában tenni egyértelművé.

Matt Damon és Alice Braga az Elysium-ban Forrás: InterCom

Blomkamp vélhetően nem akarta elbukni a százmilliós költségvetést (amiről egyébként a District 9 után fellengzősen azt nyilatkozta, hogy esze ágában sincs ilyen nagyköltségvetésű látványfilmeket készíteni hollywoodi stúdiók számára, hiába is hívnák), így pontról pontra betartotta a szabályokat. Csakhogy, úgy tűnik, akciófilm-rendezőnek és -írónak csapnivaló; így lehet, hogy a film hosszabbik része telis-tele van olyan bosszantóan buta hibákkal, mint a gyár robotkészítő kamrája, amiről előbb bemutatják, hogy gombnyomásra indul benne a sugárzás, ám amikor a dramaturgia úgy kívánja, mégis automatikusan startol; vagy hogy a speciális eszközzel egyenesen az agyba letölthető adatok halálos erejű másolásvédelme Blomkamp elképzelése szerint sem a másolást nem akadályozza meg, sem a másolót nem öli meg (hanem azt, aki az adatok jogos tulajdonosa). Az akciójelenetek pedig túl hosszúak, dramaturgiai hibáktól terhesek és egyáltalán nem izgalmasak, viszont különösebben még csak nem is látványosak.

Persze mindez semmi ahhoz képest, hogy hogyan csúfolja meg és butítja le Blomkamp a kezdeti társadalomkritikát - amit persze ízlés és meggyőződés szerint lehetett akár túlzónak, demagógnak, egysíkúnak, leegyszerűsítőnek, sőt, az igazat megvallva akár kommunistának is tartani, de az tény, hogy kidolgozott és markáns gondolatkísérlet volt. Nem csak az a probléma, hogy annál a bizonyos szűk félóránál egyszerűen megreked a témáról való gondolkodás, és így a rendező egy fél szóval sem tér ki az olyan érdekesebb kérdésekre, mint hogy egyáltalán jogos vagy magától értetődő-e, hogy a gazdagoknak igenis osztozniuk kell az általuk megtermelt javakban a szegényekkel, és ha igen, miért. De az is kiábrándító, hogy egy ilyen pesszimista világelgondolást sziruposan és optimistán zárja le ugyanaz a rendező, aki a District 9-t is elkészítette. Arról nem is beszélve, hogy mennyire fals a film vége, hiszen a film által felvetett problémák saját logikája (meg a józan ész) is egyértelművé teszi, hogy a filmvégi megoldás nem vezethet végső és maradandó változáshoz, noha a film egyértelműen akként állítja be, és nem is foglalkozik tovább a jövővel.

Jodie Foster az Elysium-ban Forrás: InterCom

Az, hogy a District 9 egy is egy pontosan előrelátható folyamatot fejtett ki túlontúl lassan és kiszámíthatóan, de legalább következetesen, kész hőstettnek és a bölcsesség élő példájának tűnik az Elysium-hoz képest, amely a kiszámítható és lassú kifejtést egyszerűen elhagyta, és lecserélte egy sablonos, nem elég profin kivitelezett, nem elég izgalmas, de elég buta és mindenféle hibától hemzsegő akciófilmre.