Legyen már a nyűtt vonóbul bot!

A magyar filmforgalmazók tényleg mindent megtesznek a nézőért: végre megérkezett az ideális film azoknak, akik ébren maradási zavarok miatt lemaradtak a Kvartett című, néhány hónapja bemutatott kamaradrámáról. A búcsúkoncert (eredeti címe szerint Kései kvartett) ugyanis szintén öregedés, önérzet és a klasszikus zene viszonyait boncolgatja - viszont ébren maradni semmivel sem egyszerűbb rajta, mint elődjén.

Hiába érhetnél el akármekkora sikereket egyedül, és hiába oly csábító annak a lehetősége, hogy ne kelljen többfelé osztani mindazt, amit begyűjtünk az élettől, mégis: annak, ami jó van a világban, épp az ad értelmet, hogy ha e jó dolgok révén szinte eggyé tudunk válni azokkal, akik igazán fontosak számunkra. Rágják át magukat néhányszor a fenti mondaton - amit a látszat ellenére nem egy Antoine de Saint-Exupéry-kötetből másoltunk ide -, és ha megértették, akkor már nem is kell megnézniük A búcsúkoncert című filmet. A játékidő jelentős része úgyis azzal megy el, hogy a szereplők - egy vonósnégyes tagjai -, mint a gombnyomásra beszélni kezdő játékfigurák kérdés nélkül ezt magyarázzák a kamerának, viszonylag sokféleképpen fogalmazva meg ugyanazt a magvas gondolatot.

Mark Ivanir, Philip Seymour Hoffman, Christopher Walken és Catherine Keener A búcsúkoncert című filmben Forrás: Vertigo

Yaron Zilberman író-rendező és Seth Grossman forgatókönyvíró a drámai szituációk nagykönyvének egyik első fejezetéből dolgoznak: egy kicsi, zárt közösségben egy hirtelen változás következik be, és ez felbolygatja az egész kis méhkast. Márpedig ha az ember az életen, mint olyanon kívül még pont a művészetről akar igen komoly dolgokat elmondani, nem is találhatna jobb méhkast egy vonósnégyesnél, amelynek csellistája megtudja, hogy Parkinson-kóros. Ezek után vajon felmerül-e a másodhegedűsben, hogy inkább elsőhegedűs szeretne lenni? Eszébe jut-e a brácsásnak, hogy lassan abba kéne hagyni az egészet? Rájön-e az elsőhegedűs, hogy a szerelem akár még a zenénél is fontosabb lehet? Pontosan.

Nemigen találhatni a filmben meglepetéseket, ha csak azt nem, hogy a további részei még az alapfelvetésnél is előreláthatóbbak és izgalom-mentesebbek. Sőt, az első pillanattól fogva teljesen egyértelmű események valójában még annál is hamarabb megtörténnek, mint amit egy mégoly sablonos történettől várnánk: az elsőhegedűs, valamint a csellista meg a brácsás kislánya (kicsi a világ) között körülbelül a második szóra tüzes szerelem lobban, pedig korábban azt lehetett hinni, a hegedűsnek legalább a direkt a lány, Alexandra számára készített csoda-hegedűvonót át kell adnia a szenvedélyek ily kicsattanásához.

Imogen Poots A búcsúkoncert című filmben Forrás: Vertigo

Igaz, a drámai szituációk nagykönyvében valóban ott szerepel a "drámai sűrítés" fogalma is, és kis jóindulattal valóban el is lehetne fogadni, hogy a csellista betegsége és visszavonulásának lehetősége egyfajta katalizátorként hat a négy zenészre, s így egyszerre jut fordulópontra az életük. De az azért már mégiscsak túlzásnak tűnik, amikor a brácsás beállít a lányához, és gyakorlatilag minden átmenet nélkül, két percben megbeszélik az elmúlt huszonvalahány év összes, iszonyúan komoly, ám eddig fel nem merült problémáját (rossz anya voltál egyfelől, mindent kockára tettem miattad másfelől).

Felvetődhet az a bizonyára túlzó nézői igény, hogy ha ennyi konfliktus bukkant hirtelen elő a semmiből, azok legalább oldódjanak is meg valamiféleképpen, mielőtt lehunyja két szemét a végefőcím. Ám - és ez már a második meglepetés a filmben - erről nincs szó: bár szép, okosan komponált, szinte megható az utolsó jelenet, választ semmire nem ad. Legfeljebb a csellista problémája látszik általa nyugvópontra helyeződni, a többieké pont ugyanott marad, ahol fél órával korábban is volt.

Christopher Walken A búcsúkoncert című filmben Forrás: Vertigo

Máskülönben az utolsó jelenet szépsége jellemző az egész filmre: Zilberman esztétikus képekkel dolgozik, és sikerrel teremti meg a melodrámához illően intim hangulatot, amelyben a remek színészek nem túlzottan nagy feladataik magas szintű teljesítése közben pontosan és kifejezően tudják érzékeltetni figuráik túláradó érzelmeit.

Mégis, a rendező nemegyszer egészen meglepően (és ez már a harmadik meglepetés) bugyuta filmes megoldásokat választ. A vonósnégyes és tagjainak múltjáról például azáltal tudhat meg egyre többet a néző, hogy a szereplők folyamatosan saját, véletlenül épp a tévében játszott, visszaemlékező jellegű interjúikat bámulják. Máskor a lány az anyja érkezését várja, de amikor nyílik az ajtó, hosszasan láthatjuk megdöbbent arcán, hogy valaki más érkezett - majd ezek után kéne nekünk is megdöbbenni azon, hogy az anyán kívül egyedül lehetséges ember, a szerető jött meg. (Majd ezután még egyszer azon is, hogy - nahát! - az anyuka is beállít.)

Imogen Poots és Philip Seymour Hoffman A búcsúkoncert című filmben Forrás: Vertigo

Zilberman egyébként sem tud mit kezdeni szegény lány figurájával; úgy tűnik, fiatal nőt utoljára a hetvenes évek francia tinifilmjeiben látott. Alexandra úgy tölti üres óráit, hogy utcai ruhában ugrál és táncol kedvenc zenéire a szobájában egyedül; és azonnal heves szerelemre lobban az első idősebb hím iránt, aki kellőképpen szenvedélyesen tud a művészetről beszélni. Ez persze részben a film mérhetetlen sznobizmusának számlájára is írható. Ennek a csúcsa már-már paródia-szintű: a csellista és a brácsás egyszer csak, minden ráutaló jel nélkül felbukkannak egy múzeumban, hogy ott Rembrandt önarcképéről beszélgessenek bölcsen. Máskor pedig szintén minden átmenet nélkül bukkan fel egy-egy beszélő fej, például egy, a filmbe semmilyen szempontból sem illeszkedő jelenetben Christopher Walkené, hogy elmondja: az életben nem a hibákra, hanem mindig a felbukkanó kis szépségekre, pozitívumokra kell figyelni.

Valami ilyesmire találták ki azt a szót, hogy giccs, nem?