Szeressük Mengelét?

Az argentin Lucía Puenzo (XXY) Wakolda című, Cannes-ban bemutatott filmje szép szabályos, kerek dráma, ami talán nem is rázza meg a velejéig az embert, utána viszont napokig mászkálhatunk kínzó erkölcsi kérdésekkel a nyakunkon. 1960-ban vagyunk Patagóniában, egy úton levő, háromgyerekes család találkozik egy megnyerő modorú, bajszos német úriemberrel (Alex Brendemühl), és megengedik neki, hogy kövesse őket az argentin Nahuel Huapi tóhoz. A család egy üresen álló panziót készül újranyitni ott, a német orvos pedig rögtön be is költözik első vendégként. A titokzatos idegen ott segít, ahol csak tud: kezdeményezi a családfő által tervezett játékbaba sorozatgyártását, kezelést javasol a tizenkét éves, korához képest fejletlen kislányuk, Lilith számára, a terhességét nehezen viselő anyát pedig ellátja olyan szerekkel, amiktől rögtön jobban érzi magát. Csak egy bökkenő van: a német urat igazából Josef Mengelének hívják.Alex Brendemühl és Florencia Bado a Wakolda című filmbenAz igazságot nem ismerő, legfeljebb homályos rosszérzéssel küzdő családdal ellentétben bőven akadnak, akik pontosan tudják, ki is a közösségükbe érkezett német. Ők többségében náciszimpatizánsok, és bármit megtennének, hogy segítsenek a bujkáló Mengelének, de felbukkan köztük egy nácivadász is. Ahogy telnek Mengele hasznos hétköznapjai, a lappangó rosszérzés egyre növekszik a nézőben is. Látjuk, hogy pácienseit kísérleti nyúlként kezeli, de mégiscsak azzal szembesülünk újra és újra, hogy ez a Mengele igazából igen rendesen bánik mindenkivel. A csúcspont a családon belül kialakuló élet-halál helyzet, ami az orvos közreműködése nélkül valószínűleg tragikus véget érne.Natalia Oreiro és Diego Peretti a Wakolda című filmbenSzorul a hurok Mengele körül, de nem különösebben izgulunk azon, hogy mikor kapják már el, mert az egykori rémtetteiből semmit sem látunk, nem kisgyerekek gyilkosaként áll előttünk, csak a békésnek tűnő jelent kapjuk, mintha két különböző emberről lenne szó. Puenzo mesterien úgy intézi, hogy ez a kettősség nem a thrillerektől megszokott, felfokozott drámaisággal robogjon, hanem csupán tompán, a háttérben feszítsen, mintha egy apró kavics ment volna a cipőnkbe, de még nem tudatosult volna bennünk, hogy miért is olyan kényelmetlen most gyalogolni. Szinte egészen a film zárójelenetéig fenntartja ezt, akkor viszont egyértelművé teszi, hogy mi is zajlott a szemünk előtt. Mi pedig összezavarodva, kicsit megszégyenülve sétálunk ki a moziból.