Megalszik a szájukban a pénz

A világ legizgalmasabb ötleteinek listájára valószínűleg akkor sem férne fel egy B kategóriás krimi és a Tőzsdecápák találkoztatása, ha telefonkönyv-vastagságúra duzzadna a jegyzék. Ettől még persze lehetett volna jó film a Végzetes hazugságok - de ahhoz legalább az egyik résznek - a kriminek vagy a gazdaságtani drámának - izgalmasnak kellett volna lennie.

Talán nem is az a legnagyobb gond a gazdasági világválsággal, hogy az embereknek egyre kevesebb pénzük jut mozijegyre, hanem hogy egyre több hollywoodi rendező szeretne filmet forgatni róla. A Végzetes hazugságok a fantáziátlanabb és zavarosabb kísérletek sorát gyengíti: nemcsak a sztorija sablonos az elsőtől az utolsó percig, de Nicholas Jarecki író-rendező még az erkölcsi tanulságba is belebonyolódott. A jóravaló felesége mellett szeretőt tartó, több százmillió dolláros sikkasztásba és egy gondatlanságból elkövetett emberölésbe belekeveredő, sőt mindezt különösebb morális skrupulus nélkül megúszni tervező tőzsdecápa (Richard Gere) figurájával alighanem arról akart valami rettentően eredetit elmondani, hogy a pénzembereknek tényleg semmi sem szent, és hogy ha gazdag vagy, szinte bármit megtehetsz büntetlenül.

Végzetes hazugságok | Richard Gere és Brit Marling

Csakhogy ehelyett véletlenül túl meggyőzőre formálta Gere figuráját, így a film inkább arról szól, hogy szegény menedzsereknek milyen kemény döntéseket kell meghozniuk, és fájdalmas erőfeszítéseket téve levetkezni miattuk a gátlásaikat, hiszen ők felelnek több száz beosztottjuk megélhetéséért. Ha pedig csalni kell, hogy ne menjen csődbe a cég, megannyi éhes szájat hátrahagyva, hát csalni kell. Ha egy autóbalesetben véletlenül megöltük a szeretőnket, de nem kerülhet ki a fotónk az újságok Kékfény rovatába, mert akkor nem veszik meg a cégünket, ami ettől csődbe menne, és akkor újra előkerül a probléma az éhes szájakkal meg a szerencsétlen alkalmazottakkal - hát muszáj elsétálni a tett helyszínéről, és mindent megtenni, hogy tiszták maradhassunk.

És az az igazság, hogy ez az utóbbi sokkal érdekesebb tanulság, csak egyrészt szociopata legyen a talpán, aki azonosulni tud vele, másrészt a filmről sajnos üvölt, hogy Jarecki azért ezt mégsem így gondolta. Hogy a nézőnek nem együtt érzően kellene biccentenie, amikor Richard Gere kimutatja a foga fehérjét, hogy "na igen, így már végül is érthető a dolog", hanem felhördülnie, átkokat mormolni a popcornjába, vagy jobb esetben a moziból hazatérve átgondolni az életét.

Végzetes hazugságok | Susan Sarandon és Richard Gere

Igaz, egy kicsit zavaró, hogy pontosan ugyanezen tanulságok miatt egyszer már biztosan átgondoltuk az életünket a Tőzsdecápák bemutatása óta eltelt huszonöt évben. Ez Jarecki fejében is megfordulhatott: alighanem ezért fűszerezte meg unásig ismert Wall Street-történetét egy, a kereskedelmi csatornák éjféli műsorsávjából kiragadott sablonkrimivel. A dörzsölt nyomozó (Tim Roth) levakarhatatlanul a cégvezető nyomában koslat, a cégvezető jobbról, az ügyészség balról szorongatja a szerencsétlen, ártatlan afroamerikai srácot, aki jó szándékkal keveredett bele az ügybe, a tétek nőnek, satöbbi - ahogy az már lenni szokott a reklámszünet előtt.

Végzetes hazugságok | Richard Gere és Nate Parker

És Richard Gere Golden Globe-jelölése ide vagy oda, a Végzetes hazugságok-at semmi nem emeli ki a B filmek mocsarából. Gere semmivel nem játssza jobban vagy emlékezetesebben a figuráját, mint ahogyan azt bármilyen képzett színész tenné: ha olyan a szövege, idegesen beszél, ha olyan, kiabál, ha meg amolyan, hidegen néz - érdekesebbé vagy belső folyamatok megjelenítésével rétegzettebbé mindenesetre egyáltalán nem tudja tenni a cégvezetőt. Hasonlóan van ezzel mindenki más is: Tim Rothról nem tudni, hogy a rendőrje unja az életét, vagy Roth a rendőrét; Susan Sarandon a megcsalt feleség mellékszerepében az utolsó jelenetéig észrevehetetlen, akkor pedig jól sikerült ízelítőt ad a fúria-stílusgyakorlatból. A hamar jobblétre szenderülő szeretőt megszemélyesítő Laetitia Casta játékáról meg a magyar nézőnek lehetetlen bármit is mondani, mert a forgalmazó érthetetlen döntése során a filmet szinkronnal vetítik, ami önmagában is elég szomorú ügy, de Casta bántóan röhejes, mindössze egy erőltetetten parodisztikus raccsolással érzékeltetett francia akcentusáról tényleg nem lehet elhinni, hogy ezt bárki is komolyan gondolta - nem is lehet másra koncentrálni, ha ő van a vásznon.

Lehetne mondjuk az is, hogy a gazdasági válság miatt pont a gazdasági válság által ihletett filmek leforgatására nem jut pénz. Az lenne az öröm az ürömben.