Vágólapra másolva!
Fliegauf Bence Csak a szél című, a cigánygyilkosságok idején játszódó filmje lehetne akár thriller is. De annyira közelről figyeljük a roma főhősöket, hogy menet közben számunkra is természetessé válik a rettegés.
Vágólapra másolva!

Fliegauf Bence filmjei mindig olyan hatást keltenek, mintha egy antropológus (Rengeteg, Dealer) vagy egy természetfilmes (Tejút, Womb) csinálná őket, aki igyekszik a lehető legkevésbé befolyásolni megfigyelése tárgyát, csak csöndesen meghúzódó kívülállóként, szenvtelen kamerájával rögzíti, amit lát. Ez az attitűd nem működik egyformán jól mindegyik filmjében: a Dealer-ben iszonyú hatásos az elveszett lelkek vonaglását figyelni néhány lépés távolságból, a még távolságtartóbb Womb-nál viszont frusztráló, hogy a rendező nem enged közelebb megfigyelése tárgyához, és kívül rekedünk.

Forrás: Magyar Filmunió
Csak a szél

A Csak a szél-re is jellemző az antropológus-nézőpont, de érződik, hogy ez a társadalomtudós rendesen beköltözött vizsgálati alanyai közé, és csak akkor vette elő a kamerát, amikor a helyiek már annyira megszokták a jelenlétét, hogy észre sem vették, hogy filmezik őket. Fliegauf most annyira közel ment, amennyire csak lehetséges: operatőre, Lovasi Zoltán a játékidő nagy részében gyakorlatilag főszereplői nyakában liheg, ennyi tarkót még egy filmben sem láttam. A nézői élmény ettől szinte zsigeri, úgy érezzük, csak a kezünket kéne kinyújtani, és letörölhetnénk az izzadtságot az anya nyakáról, megsimogathatnánk a kisfiú fejét.

Annyira közel vagyunk, hogy bármi is történik, az természetes. Kora reggel van, egy lepukkant házban élő, vidéki romacsaládban vagyunk. Még sötétben felkecmereg az anya (Toldi Katalin), hideg neszkávéba kenyeret tépked, megeteti magatehetetlen apját (Toldi György, aki tényleg Katalin apja), aztán felkel a kamaszlány (Lendvai Gyöngyi), készülődik az iskolába, a legvégén pedig a kisfiú (Sárkány Lajos), akinek esze ágában sincs suliba menni. Ahogy reggeli rutinjukat figyeljük, rögtön részesei vagyunk az életüknek, a kútból húzott hideg víz, a kihűlt pörkölt, a mobil, amit nincs pénz feltölteni, a szegényesen berendezett szoba, bármilyen távol is áll az átlagos nézőtől, a közegünkké válik. Még a zörejek is egészen közelről szólnak, az alkotók most nem engedik, hogy külső szemlélők maradjunk, a közeg foglyul ejt. Megszokjuk a nyomort, nagyon gyorsan.

Forrás: Budapest Film
Toldi Katalin a Csak a szél című filmben

Követjük engedelmesen a három főszereplőt a nap során, akárhova is mennek. Az anya először közmunkára, aztán takarítani, a lány iskolába, aztán egy alkoholizmustól szétmart szomszédhoz segíteni, a kisfiú pedig csavarogni. Nehéz elkapni a tekintetüket, mert a szemüket általában lesütik, védekezésre rendezkedtek be. A hétköznapi rasszizmus olyan tűszúrásai, mint az iskolai gondnok visszataszító célozgatásai vagy a buszsofőr ostoba poénja a mindennapok részét jelentik, már bele sem gondolnak, csak ösztönösen még kisebbre húzzák össze magukat.

Az egyik jelenetben az iskola lányöltözőjében vagyunk, csak ketten vannak bent, Anna, a cigánylány és egy szőke osztálytársnője. Két fiú beront az öltözőbe, leteperik a szőke lányt, molesztálják, ki tudja, mi lesz a vége. Anna elhúzza a csíkot. Ha nem lenne roma, az erkölcsi felelősségén morfondíroznék, legalább szólhatna egy tanárnak. Így viszont ez fel sem merül bennem, Anna a saját túléléséért küzd, nincs abban a helyzetben, hogy felemelje a szavát valaki másért. Áldozat.

Forrás: Inforg Stúdió
Lendvai Gyöngyi a Csak a szél című filmben

A cigánygyilkosságok idején vagyunk, a szomszéd Lakatos családot kivégezték. A főhősök házát körülölelő erdő eddig buja dzsungel volt, a gyerekek szabadságának terepe, de most már ők is nyugtalanul fürkészik a fákat, ki bukkan elő mögülük. Egy ismeretlen férfi elbiciklizik a közelben, valószínűleg nem kell tőle félni, de ki tudja. Aztán fekete autó jön a földúton lesötétített ablakokkal, talán félni kell. Néha feszült cimbalom- és citerafutamok törnek be a hétköznapi jelenetek közé, félni kell. De az egészen közel furakodó, mégis közönyös kamera miatt a félelem számunkra is ugyanolyan természetessé válik, mint a főhősök számára. Már észre sem veszik, hogy rettegnek.

Fliegauf a Womb kivételével minden filmjében főleg amatőrökkel dolgozott, a módszer most is működik. Mindhárom amatőr főszereplő teljesen magától értetődően létezik a kamera előtt, fel sem merül, hogy színészkednének. A mellékszereplők közt vannak hivatásos színészek, de lehasznált arcukkal, keresetlenségükkel ők is tökéletesen belesimulnak ebbe a nyomorult világba. Világos, hogy innen nincs hova menekülni.