"Azokkal a legnehezebb, akiknek saját magukkal van bajuk" - interjú Juristovszky Sosa jelmeztervezőv

Vágólapra másolva!

Harminckét évesen tíz nagyjátékfilmmel büszkélkedhet, és több televíziós sorozatban, tévéfilmben, és színházi előadásban felelt a kosztümökért. De nemcsak ebben jó. Tervez díszletet, különleges kellékeket gyárt (döglött haltól kezdve lábujjban végződő bakancsig), és a belsőépítészet felé kacsingat. Egy olyan szépségszalonban találkozunk, amelynek ő tervezte az enteriőrjét. Egy liter répalével érkezik, és nem fogad el semmilyen snacket, mert léböjtkúrát tart, hogy új filmje, a Csak a szél berlini premierjén nádszálként jelenhessen meg.

Gyárfás Dóra

Vágólapra másolva!

magyar film Török Ferenc Fövenyóra jelmeztervezés Fliegauf Benedek Pánik (film)Halász Péter Csak a szél Juristovszky Sosa Overnight

Mennyire tartod fontos filmednek a Csak a szél-t?

A legnehezebb filmemnek tartom. Úgy éreztem, semmiféle rutint nem tudok alkalmazni rá, amit a korábbi filmjeim során megszereztem. Tudtam, hogy Fliegauf Benedekkel más lesz dolgozni, mert egyszer mér készítettünk együtt egy próbajelenetet egy tervezett filmjéhez, de akkor nem derült ki teljesen, milyen a munka mellette. Bence nagyon odafigyel minden apró részletre, egyetlen pillanatot, mozzanatot sem téveszt szem elől. Emellett egészen egyedi elképzelése van arról, hogy hogyan lehet kivitelezni az ötleteit.

Arra gondolsz, hogy odaküldött idegen emberekhez, hogy vedd le róluk a ruhájukat, és kérd kölcsön a forgatásra?

Igen, például. És képzeld, egészen addig, míg nem szembesítettem azzal, hogy mire kér, azt hiszem, nem is volt tisztában vele. Ő azóta is nevet azon a pillanaton, amikor közöltem vele, hogy nem teheti meg, hogy aki csak szembejön, azzal leveteti a ruháját, pusztán azért, mert mi filmet forgatunk, és ez annyira fontos, hogy mindenki értse meg.

De nekem azt mesélte, hogy ha grimaszoltál is, végül megtetted neki.

Hát, igen. Most már érted, miért volt nehéz ez a film. Elmentünk a falu legeslegszegényebb emberéhez, és azt mondtuk neki, hogy adja nekünk a rossz ruháit. Nem értette, hogy mit akarunk. Neki a rossz ruha az egy olyan cipő, aminek nincs meg a párja. Hiába ajánlottunk cserébe másikat, nem fogadta el. Ez azért volt megrázó, mert nekik összesen két ruhájuk volt. Ennek ellenére jószívvel odaadták nekünk az egyiket. Más a hozzáállásuk a tulajdonhoz. De amikor ezek megtörténtek, már jócskán benne jártunk a forgatásban. Az első sokk még a próbán ért. Amikor megnéztük a helyszínt, és megismerkedtünk a szereplőkkel, láttam, hogy ezzel a mértékű szegénységgel én még soha nem találkoztam. Hihetetlen volt, hogy egy szeméthalom közepén, döglött patkányok és dzsuva között egy kb. tíz négyzetméteres viskóban él tizenhárom ember. Egy ilyen házban kezdtünk próbaforgatni, émelyítő volt a szag, a plafonról rohadt a sáros vakolat, kirohantam, úgy éreztem, egy másodpercig sem tudok tovább ottmaradni. Az járt a fejemben, hogy még nem késő lemondani. Miközben az öltöztetőmet, Opra Szabó Zsófit nyugtattam - aki nem rég végzett a Képzőn és ez volt az első nagyjátékfilmes élménye. Eközben döntöttem el, hogy ez van, ezt végig kell csinálnom annak ellenére, hogy itt nem lesz öltöző, helyünk a ruháknak, és az alapvető feltételek sem lesznek adottak a munkánkhoz.

Szóval nem is a munka, hanem a környezet volt megrázó?

Az is. De rég voltam olyan helyzetben, hogy nincs mellettem például egy profi öltöztető, mert nincs rá pénz. És minden, ami megnehezítheti a helyzetemet, az ott megvolt.

Fliegauf Benedek: Csak a szél

Azt képzelem, hogy egy cigánytelepen játszódó történethez úgy kell ruhát válogatni, hogy bemész egy turkálóba, és kiválogatsz néhány színes holmit. Nem tűnik olyan nehéznek.

Én is így vágtam bele, de most már másképp csinálnám, mert ez nem jó módszer. A legolcsóbb turkálóban is olyan minőségű ruhákat találsz, amik ebben a filmben nem állják meg a helyüket. Itt, Budapesten olyan árudömping van, hogy még a legszegényebb emberek is öltözködhetnek. 2000 Ft/kg-ért minőségi angol ruhákat lehet kapni. Ott, Csemő környékén viszont nem jutnak hozzá ezekhez, és ha hozzájutnának is, még ennyi pénzük sem lenne rá. Itt pedig bálákban áll a cucc, szinte elönt minket. Ez nekem olyan élmény volt, mintha Indiában jártam volna. Ilyen szegénységet csak ott láttam eddig.

És ha újrakezdhetnéd, akkor hogy csinálnád?

Elmennék a devecseri és veszprémi bolhapiacokra - ahová más okból szoktam járni -, és ott húzkodnám ki a lomkupacok aljáról, mint a földből a rongyokat. A forgatás közben ezt már nem tehettem meg, ezért kellett a helyi faluban kunyerálni. És felhívtam a barátaimat, hogy szedjék elő a kidobásra váró, molyrágta pólóikat, hogy amikor felmegyek Pestre, akkor összeszedjem őket. Zsákszámra kaptam a ruhákat - persze nemcsak molyrágtákat - a filmbe is jutott belőlük, de forgatás után a kollégiumban kipakoltuk őket, és a szereplőink évekre való ruhamennyiséggel távozhattak. Ez nagyon jó érzés volt, olyan boldogok voltak.

Mindig az jut eszembe, amikor ilyen helyeken forgatnak filmesek, hogy hogyan tudják aztán az egészet maguk mögött hagyni? Ebből nem lehet egyszerűen csak kiszállni.

Erre nem lehet válaszolni, ez egy skizoid helyzet. Megéltük ezeket a dolgokat. Látni, hogy emberek hogy élnek, és feltenni a kérdést, hogy nekünk miért jut több. Aztán az ember szépen lassan lezárja magában, miután visszajött. Valahogy mindenképp megmarad bennünk, jobban becsüljük azt, amink van. Talán ebből majd következik egy következő lépés.

Fliegauf Benedek: Csak a szél

Nagy kontraszt lehetett ez az élmény az olyan munkáidhoz képest, mint mondjuk az Overnight, amiben a színészeket öltönyös brókerré kellett átöltöztetned, vagy a reklámfilmek, amikben minden csillog-villog.

Igen, ez nem egyszerűen egy jelmeztervezői munka volt. És a stáb is másképp működött, mint a többi forgatáson. Ahogy Bence belefolyt kicsit mindenkinek a munkájába, úgy mi sem csak a saját feladatunkat végeztük. Mindenki mindennel foglalkozott. Figyeltünk a gyerekekre, hogy egyenek, fürödjenek, aludjanak, segítettünk a gyártásnak az ebéd kiosztásában, nagy közösségi lét volt. Esténként a forgatás után az aktuális szálláson sokáig folyt a "levezetés". Bár én ezt az időt arra használtam, hogy egy három hónappal későbbi színházi előadáshoz megtervezzem a díszletet, meg a jelmezeket. Aztán átgondoltam, hogy másnap mi vár rám a forgatáson.

Ide sem csak jelmeztervezőként hívtak, hanem maszkmesteri mivoltodban is.

Eleinte úgy volt, igen, hogy ezt is én csinálom, de hála Istennek végül nem egyedül kellett. Nem is tudom, mi lett volna, ha az egész sminket nekem kellett volna készítenem, azt a Kovalik Natasa elvállalta, így csak a speciális effektekben vettem részt.

Milyen speciális effektek vannak a filmben?

Nem szeretném elmondani, mert lehet, hogy azzal elárulnék valamit. Csak annyit talán, hogy amikor speciális maszkmesteri munkára van szükség, az például sebeket, vágásokat, vérzést jelent.

Juristovszky Sosa | Fotó: Tuba Zoltán

Hogyan lettél ilyen multifunkcionális? Láttam, a holnapodon, hogy kellékek előállításában is nagy gyakorlatod van, egy csomó színházi előadásba kérnek fel ilyesmire.

Nem tudom eldönteni, hogy ez így alakult, és aztán megszerettem, vagy ilyen a személyiségem, ezért alakult így. Már gyerekkoromban is magam készítettem a játékaimat: barkácsoltam, varrtam, faragtam. Amikor 18 évesen el kellett döntenem, hogy melyik érdekel igazán, végül a belsőépítészet felé indultam el. Akkor azt gondoltam, ez áll hozzám a legközelebb. Aztán öt évig nem vettek fel a főiskolára, és közben el kellett kezdenem valamiből megélni. Előbb rendezőasszisztens lettem, aztán jelmeztervező-asszisztens, az egyik hozta a másikat. Érdeklődő voltam, volt lehetőségem tanulni, és mindenbe belevágtam. Ez egy hosszú időszak volt. Három évvel ezelőtt aztán volt egy kis kiégettség-érzésem a filmezésben. Úgy éreztem, hiányzik valami, ami régen fontos volt nekem. Akkor kezdtem újra a belsőépítészettel foglalkozni. Rájöttem, hogy ha minden mást is tudtam diploma nélkül csinálni, akkor ezt miért ne lehetne.

Hogy kezdted el? Megint beálltál valaki mellé asszisztensnek?

Nem. Elindultam egy tehetségkutató versenyen a Deko tévében, bejutottam a döntőbe, második helyezett lettem.

Ez olyan, mint a Megasztár, meg a többi?

Majdnem, csak nem volt olyan felhajtás körülötte. Ott megismertem olyan embereket, akik benne vannak a szakmában, és olyanokat, akik közel állnak hozzá. Itt is úgy történt minden, mint annak idején jelmeztervezésben: voltak, akik a tévében látottak, és mások ajánlása alapján bizalmat szavaztak nekem.

Juristovszky Sosa | Fotó: Tuba Zoltán

De most térjünk vissza a kezdetekhez. Miután nem vettek fel elsőre az akkor még Iparművészeti Főiskolának nevezett egyetemre, mi történt?

Egy nap odaültem a Liszt Ferenc téren Halász Péter asztala mellé, és ezzel megváltozott az életem. Sokszor eszembe jut, mi lett volna, ha nem ülök oda. Egyébként nem akkor ismerkedtünk meg, hanem jóval korábban. Még gyerekként szerepeltem Jeles András Senkiföldje című filmjében, aminek Péter lánya, Cora Fischer a főszereplője. Akkor szerettem meg nagyon. Abban az évben halt meg az apukám, és rögtön úgy tekintettem rá, mint egy pótapára. Később, ahogy kamaszodtam, már ritkán találkoztunk, de mindig nagyon megörültünk egymásnak. Azon a nyáron, amikor a Liszt Ferenc téren összefutottunk, épp pár nappal korábban utasítottak el a főiskolai felvételin. Elpanaszoltam neki, ő pedig felajánlotta, hogy megpróbál egy ismerőse építészirodájába beajánlani gyakornoknak. Ebből aztán nem lett semmi, viszont eszébe jutott, hogy egy színházi produkcióhoz neki is szüksége lenne egy asszisztensre. Pár nappal később már a Belgrád rakparti rezidenciáján voltam, Szacsvay László, Lukáts Andor, Vajdai Vilmos, Kari Györgyi, és a Takátsy Péter társaságában. Kezem-lábam remegett. Később megismertem Bozsik Yvettet és a társulatát is. Ekkor kezdtem el asszisztenskedni Vajdai Vilinek a TÁP Színházban, és hamarosan Nagy Fruzsinának, aki akkor még kezdő jelmeztervező volt. Őt én kértem meg, hogy hadd dolgozzam mellette, mert az engem sokkal jobban érdekel, mint a telefonálgatás és a színészegyeztetés. És elkezdődött egy nagyon jó együttműködés közöttünk. De Vilivel és Péterrel is dolgoztam tovább párhuzamosan, később már nem rendezőasszisztensként, hanem önálló jelmeztervezőként.

Elég gyorsan belejöhettél akkor a ruhetervezésbe.

Volt egy kis előképzettségem. Érettségi után másfél évig Király Tamás divatterevző műhelyében dolgoztam. Egyike voltam azoknak, akik az ötleteit kivitelezték. Aki megnézi a ruháit, láthatja, hogy csak körülbelül húsz százalékban vannak megvarrva, a többi alternatív, konstruktív technikával készült. Ráadásul Tamás hagyott minket ötletet adni, kitalálni a módját annak, hogyan lehet a ötleteit megvalósítani. Amikor tehát Nagy Fruzsinához kerültem, már nem álltam rosszul a kreatív gondolkodás terén. És szerintem éppen ezért értettük meg olyan jól egymást. Ő sem csak jelmeztervezőként kezdte, hanem maszkmesterként, és mindig is a speciális jelmezekben érdekelték - amikor például varjú, vagy hóember jelmezt kellett készíteni. Mindketten nagyon nyitottak voltunk arra, hogy ne a hagyományos módon oldjuk meg a feladatokat. Nem is jelmeztervezésről tanultam tőle a legtöbbet, hanem arról, hogyan kísérletezhetünk az anyagokkal, miből mit lehet előállítani.

Szóval így csöppentél bele a maszkmesteri munkába is.

Igen, de az a helyzet, hogy ha az ember azt magas fokon szeretné űzni, ahhoz már egy komoly műhely, profi felszerelés, és drága alapanyagok kellenének. Ez szerintem egy olyan szakma, amiben csak akkor lehet magas szintre eljutni, ha valaki felteszi rá az életét - ahogy Pohárnok Iván. Aki nem ennyire megszállott, az egy ponton túl nem tud tovább fejlődni, mert itthon sem a színházaknak nincs pénzük arra, hogy egy ilyen műhelyt fenntartsanak - különösen nem az alternatív társulatoknak -, sem nekünk, alkalmi megbízottaknak. Úgyhogy én annyit tudok elmondani magamról, hogy ismerem az anyagokat, az eljárásokat, de csak afféle házi készítésű maszkokat tudok előállítani. Vagyis én kicsiben csinálom.

Tenki Réka | Maszk: Juristovszky Sosa

Mikor döntötted el, hogy a film felé fordulsz?

Soha, én csak sodródtam. Nekem ez egy annyira távoli világ volt, hogy nem is nagyon tudtam, milyen, ezért nem is álmodoztam róla. Szép lassan kerültem közel hozzá, és soha nem gondolkoztam egy lépésnél előrébb. Az első rövidfilmemet Pater Sparrow-val készítettük, aki gyerekkori barátom volt. De ez inkább játék volt, nem fogtam fel filmezésként. Aztán Vajdai Vilin keresztül ismertem meg Török Ferit, és vele készítettem az első komolyabb rövidfilmemet, ami a Jött egy busz című szkeccsfilm egyik epizódja volt.

Hogy-hogy rád bízta a jelmeztervezést minden tapasztalat nélkül?

Mi akkoriban még Nagy Fruzsinával mindent párban csináltunk. Ő volt a jelmeztervező, én az asszisztense. De ennél a filmnél Fruzsina azt mondta Ferinek, hogy őt most a smink jobban érdekli, inkább azt csinálná. Így én maradtam a jelmezre. De mivel Fruzsina sminkesként végig ott volt a forgatáson, rá tudott nézni arra, mit csinálok, és a véleményével tudott segíteni. És úgy tűnik, Ferinek ez így bevált, mert aztán több reklámot készítettünk együtt, és később sem kételkedett abban, hogy a nagyjátékfilmjeiben is rám bízhatja a jelmezeket. Amikor befejeztem Fruzsinánál az asszisztenskedést, az én utam egy időre főleg a filmek irányába vezetett, ő pedig az egyik legfoglalkoztatottabb színházi jelmeztervező lett.

Elég nagy különbség létrehozni ezeket az egyedi jelmezeket, meg - mint a filmek esetében - boltokba járni, és ott megtalálni egy-egy szereplő öltözékét.

Én hálás lehetek azért, hogy sokfélét csinálhatok, mert ma már nem tudom elképzelni, hogy egész nap gipszes legyen a kezem, és azt is halálosan unnám, ha csak két fehér pólót kellene beszereznem. Nekem fontos a változatosság.

Juristovszky Sosa | Fotó: Tuba Zoltán

Vannak, akik szerint egy mába játszódó filmhez összeszedni a jelmezeket nem igazán jelmeztervezői, mint inkább stylist munka.

Valóban. Ami engem izgat benne - azon túl, hogy kiválasztjuk a színésznek legmegfelelőbb ruhát -, az az, hogy mi történik majd vele a film során. Át kell látni, hogy kinek milyen ruhájával kerül össze, milyen helyszínen. A szereplők ruhatárának is egy dramaturgiát kell követnie, és ezért szerintem ez a munka is árnyalt gondolkodást igényel. Finomságokban kell gondolkodni. Színpadon mindent nagyban lehet megmutatni, itt meg apró jelzésekkel. És azt is mindig tudni kell, mennyi fog egyáltalán látszódni a ruhából, amivel üzenni akarunk valamit. Amíg színházban mindent "totálban" látunk, a filmezésnél többnyire csak a színész arcát. Viszont játszhatunk azzal, hogy mit teszünk az arc közelébe, és mi az, amit csak egy nagyobb képkivágásban mutatunk meg. Több léptéket kell egyszerre uralni.

Amikor egy magyar film mai fiatalokról szól, akkor vagy azt érzem, hogy túl stylingolták a szereplőket, mint egy reklámban, vagy az ellenkezőjét: nem elég menők, nem elég karakteresek, olyan semmilyenek.

Erre csak azt tudom mondani, hogy én rengeteget gondolkozom ezeken, járom a boltokat, nézelődöm a neten, stb., de a végén valahogy mindig érzésből születik meg az egész. A szememre bízom magam. Ha valami zavar, azonnal levetetem, kicserélem. És nagyon erősen bízom abban, hogy amit látok, az jó. Néha elképesztő véletlenek vezetnek a megoldáshoz, és ebben annyira erősen hiszek, hogy megtanultam rá alapozni.

Overnight | Máté Gábor és Eszenyi Enikő

De például magaddal viszed a színészeket a bevásárló körutadra, hogy együtt találjátok meg azt a farmert, ami a legjobban áll nekik?

Változó. Van, akire könnyű jó farmert találni, van, akire nem. Amikor Eszenyi Enikővel forgattuk az Overnight-ot, vele például boltról boltra jártunk, hogy megtaláljuk a ruháit. Ő egy szigorú, konzervatív, irodai karrierwomant játszott, de Enci egyénisége megkívánta, hogy a ruháján csillanjon meg valami különleges, ami felhívja a figyelmet. Végül találtunk neki egy olyan blúzt, ami a kosztümfelső alatt úgy nézett ki, mint egy decens selyemblúz. De amikor eljött az a jelenet, hogy Bodó Viktorral egymásnak estek, és lekerült róla a zakó, látszott, hogy hiányzik a blúz ujja és a háta, szóval akkor már elég merész volt. Úgy gondolom, ezzel elég jó kompromisszumot sikerült kötnünk, és elárult valamit a figuráról is. Törőcsik Mari a Csodálatos vadállatok-ban viszont megköszönte, hogy nagyon kedves vagyok, de ő inkább a saját ruhájában szeretett volna maradni. A mai napig örülök, hogy legalább egy napszemüveget elfogadott, és felvette, amit neki szántam.

Tudsz még olyan jelmezt mondani, aminek ilyen fontos szerepe volt a karakter ábrázolásában?

Elég sokat agyaltunk például a Pinprick című filmben a főszereplő kamaszlány öltözékén. A film elején még azt a korszakot szerettük volna ábrázolni, amikor a lányok nem tudnak mit kezdeni az éppen fejlődő testükkel, a növekvő idomaikkal, a végére pedig eljutni egy valamennyire nőies, szexisebb korszakig. Én akkoriban már láttam a külföldi divatanyagokban, hogy egyre népszerűbb az ejtett ülepű nadrág. Magyarországon még nem sokan hordták, de én vettem egyet, és próbáltam a rendezőnek elmagyarázni, hogy nem öltöztethetjük a lányt kétezres évek eleji cuccokba, higgye el, hogy mire kijön a film, ez a fazon mindennapos lesz. Neki ráadásul fontos volt, hogy ne tipikus magyar film legyen, hanem bárhol Európában játszódhasson a történet. Úgyhogy a lány végül ezt a nadrágot viselte a film elején, a tinis, kevéssé nőies énje hangsúlyozása képpen. És hamarosan Budapesten is minden tinilány ilyenekben rohangált.

Laura Greenwood a Pinprick című filmben

Dolgoztál Till Attilával is, az milyen élmény volt?

Tilla - hasonlóan Bencéhez - nagyon figyel a részletekre, ad a külsőségekre, meg persze a Pánik története sem lepukkant srácokról szólt. Lehetett lubickolni a feladatokban. Bánsági Ildikónak például kitaláltam egy slafrokkot, aminek az ujjai kibővültek - kicsit a kényszerzubbonyra emlékeztetett. Ezt például én varrattam. És találtunk még neki egy Cavalli-blúzt, amiben ugyanez a bővülő ujj visszaköszönt. Úgy éreztem, ezzel finoman utaltunk a szereplő őrületére. A parókájával és a sminkjével együtt - amivel Vincze Gabi és Schőn Adrienn foglalkozott - elképesztő változásra volt képes a filmben.

Te azt szereted jobban, ha egy rendező igényes a jelmezek tekintetében, és van elképzelése róla, de cserébe ért is hozzá valamennyire?

Mindkét típusban van valami jó, abban is, amikor teljesen szabad kezet kapok. Tény, hogy Fliegauf mellett vesztettem a legtöbb agysejtet - úgy értem, a stressz miatt -, de úgy gondolom, ugyanazzal a felelősségérzettel dolgozom akkor is, amikor csak magamra vagyok utalva. Amikor egy rendező nagyon kontrollál, akkor ugyan kisebb a felelősségem a ruhák kiválasztásában, de ez néha azt az érzést kelti, hogy talán nem bízik bennem annyira. Persze az is igaz, hogy én sem bízom senkiben, ezért nem adok ki a kezemből semmilyen munkát.

Pánik | Bánsági Ildikó és Egri Márta

Amikor egy rendező nagyon kontrollál, az hogy néz ki?

Hogy valamilyen módon megosztja velem a konkrét elképzeléseit. Aztán a forgatás előtt a ruhapróbán bemutatok neki egy sor ruhát, és megállapodunk abban, amelyik maradhat. Az Adás-ban például el sem döntöttük száz százalékig, hogy melyik darabot melyik jelenetben használjuk majd, csak azt, hogy melyik szerepelhet. Aztán a helyszínen variáltunk.

És mi történt a Csak a szél-ben?

Bencével megegyeztünk a ruhákban, mindent leokézott, leforgattuk a filmet, majd felhívott a vágószobából, hogy elmondja, melyik ruha nem tetszett neki mégsem. Gondolhatod, milyen érzés.

Juristovszky Sosa | Fotó: Tuba Zoltán

Olyan nincs, hogy egy rendező előre tudja, hogy az egyik szereplő színe mondjuk a sárga és a zöld?

Ilyen is van. Akkor megkeresem neki azt, amit elképzelt, és hozok mellé alternatívát is, hogy ha neadjisten nem működik, akkor is tudjunk egyről a kettőre jutni. Bence filmjében például volt egy dolog, amiben sikerült átvinnem az akaratom. Hiába volt pár nagyon lepukkant pólónk a főszereplőre, rávettem, hogy válasszuk azt, amiből két darab is van, mert a huszonvalahány nap alatt tönkremehet a póló, és akkor nem fogom tudom pótolni, vagy megjavítani. Tizenkilenc napig nem történt semmi, de a huszadik nap éjszakáján nyoma veszett az éjszakai susnyásban...

A szereplőknek általában van egy egész ruhatára?

Amikor elkezdtem ezt a szakmát, azt hittem, idővel egyre jobb lesz a helyzet. De büdzsé tekintetében csak egyre rosszabb lett, úgyhogy ruhatárról túlzás lenne beszélni. Optimális esetben a főbb szereplőknek négy-öt öltözéke van. Persze ha csak a pólóról van szó, abból lehet akár tíz is. A legfontosabb, hogy az alapdarabokat megtaláljuk a ruhapróbán, aztán ezeket lehet finomítgatni később, akár a forgatás során is, csak figyelni kell a kapcsolódásra.

Problémás színészekkel találkoztál? Akik tudták, mit akarnak viselni?

Azokkal a legnehezebb, akiknek saját magukkal van bajuk. Én is ilyen vagyok, úgyhogy nagyon meg tudom érteni, milyen, ha valaki el akar téríteni a megszokott fazonoktól. Nem negatív példát, inkább egy pozitívat szeretnék elmesélni. Wéber Kata jutott eszembe, aki a Mundruczó Kornél rendezte Caligulá-ban egy teljesen elvetemült jelmezben volt hajlandó végigjátszani az előadást, mert tetszett neki az ötlet. A ruhájából mindene kilógott, az egyik lábára pedig olyan fémszerkezetet helyeztünk, amit azok kapnak, akiknek darabokra töröttek a csontjai. Ezalatt csak egy harisnya volt, a lábfején pedig egy tizenkét centis magassarkú cipő. Plusz egy nagy, fekete kalap. Nem lehetett könnyű másfél órán keresztül viselni, viszont nagyon jól mutatott benne. Helmut Newton fotóiból merítettük az inspirációt. Később, amikor az Adás-ban újra együtt dolgoztunk Katával, már meg sem kottyant neki a fagyi színű fürdőruha, ami elég erős párosítás a hófehér bőréhez.

Mundruczó Kornél: Caligula | Wéber Kata (jobbszélen)

Mindenkivel dolgoztál már? Mundruczótól Fliegaufig?

Kornéllal csak ezt csináltuk együtt, filmet még nem. De ez nagyon kellemes élmény volt. Egészen konkrét elképzelései voltak. Ha nem is írta le pontosan, hogy milyenek legyen a jelmezek, de a világot meghatározta, és nagyon pontosan belőtte nekem az irányt. Ő ajánlotta Helmut Newton fotóit is. Megcsináltam a terveket, megmutattam, a felét kapásból elfogadta, néhányhoz még hozzáfűzött valamit, és teljesen elkészültünk a bemutatóig. Gyanakodva kérdeztem: nincs még valami? Nem, készen vagyunk. Iszonyatosan precízen kidolgoztuk, nem volt semmi bizonytalanság, kétség.

Kosztümös filmet szívesen csinálnál?

Egyet végülis már csináltam, a Fövenyórá-t, ami a II. világháború idején játszódott. De sajnos úgy képzelem, hogy nálunk, a mai filmes finanszírozási helyzetben a kosztümös film azt jelenti, hogy különböző jelmezraktárakból össze kell szedni az ócska, koszos, levedlett ruhákat. Erre igazából nem vágyom. Megőrülnék a raktárban turkálástól, meg attól, hogy valaki majd felkiált: "Nahát, ezt viselte Eperjes az XY filmben, ezt meg Básti a nem tudom, miben!" Nem akarok egy jelmezt két filmben viszontlátni, még akkor sem, ha mindenféle dísszel megpróbálnánk felújítani. Félreértés ne essék, számtalanszor megtettem már színházban, és ha felkérnének, megcsinálnám a tudásomhoz mérten legjobban, de a vágyam az, hogy eredetit hozhassak létre. Ez fontos nekem.

Juristovszky Sosa | Fotó: Tuba Zoltán

Van saját raktárad?

Van egy kis aktív raktáram, és van egy nagyobb inaktív is, az anyukám pincéjében. De mivel az utóbbi időben úgy tűnt, hogy a magyar film meghal, nem fordítottam rá sem pénzt, sem energiát, hogy egy rendes raktárat építsek - bár látom, hogy a külföldi produkciókba épp azokat hívják, akiknek van saját raktáruk.

Állítólag most átkerülsz a kamera túloldalára: nemsokára filmszínészként is kipróbálod magad.

Egy rövidfilmnek leszek a főszereplője. A TÁP Színházban már évek óta edzem magam lámpaláz ellen, talán mostanra eljutottam oda, hogy magabiztosan ki merjek állni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy zseniális színész vagyok, csak hogy most már nem félek annyira a szerepléstől. Egyébként meg gyerekkori vágyam volt.

Te leszel a film jelmeztervezője is?

Azt mondták, nem csinálhatom. Pedig így meg nagyon nehéz dolga lesz velem a ruhásnak!