Vagány csajjal a világ végére is elmennénk

Hiába van még hátra két nap, könnyen lehet, hogy már láttuk a miskolci Jameson CineFest két legjobb filmjét. A messzi dél vadjai egy tüneményes kislány hadakozását meséli el az élénk fantáziájával és a világának pusztulásával, a Kockázatos túra pedig egy megindítóan bájos, időutazós romantikus komédia. Láttunk aztán egy román mozit, amitől úgy éreztük, hogy a valóságtól mégsem lehet elszakadni. A koncertkínálatot is teszteltük.

Nagyon úgy tűnik, hogy az idei CineFest két legnagyobb fogása a Kockázatos túra (Safety Not Guaranteed), és A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild). Mindkét film a Sundance-en robbant be, az utóbbi ráadásul még a zsűri fődíját is elvitte. A messzi dél vadjai tényleg megérdemel minden eddig kapott dicséretet. Ritka az ilyen, amikor egy rendező (Benh Zeitlin) gyakorlatilag a semmiből előlép, és rögtön egy kiforrott egyéni hanggal rendelkező, formailag izgalmas, szívet melengető remekművet tesz le az asztalra.

A messzi dél vadjai | Quvenzhané Wallis

A messzi dél vadjai a Mississippi-delta nehezen megközelíthető mocsárvidékén játszódik, valahol a valóság és a fantázia között félúton. Egy különös hagyományokat követő közösség mindennapjaiba kalauzol el, akik a gátakon túl elterülő - a mi értékeink szerint legalábbis - civilizált világgal nem törődve, a saját szabályaik szerint kívánnak élni. Mintha egy modernkor vívmányai által bepiszkított, sötét mesefilm elevenedne meg a szemünk előtt. Közeleg a világvége, és a gát innenső oldalán mindent el fog lepni a víz.

A történéseket roppant izgalmas nézőpontból, egy hatéves vagány kislány élénk fantáziáján átszűrve bontja ki a film. Hushpuppy (Quvenzhané Wallis) szabadfolyású narrációja mitikus tartományokba emeli a közösség harcát a túlélésért, a haldokló apa és lányának döcögős kapcsolatát. Felemelő érzés nézni ezeket az iszákos semmirekellőket, ahogy azért küzdenek, hogy senki mástól nem zavartatva, a maguk módján élhessenek a természetbe beékelődött szemétdombjukon. Magyarországon előreláthatólag az év végén fog moziforgalmazásba kerülni A messzi dél vadjai. Malick-hívők, magukat gyerekként direkt összesározók, próbálják meg addig nem elfelejteni, hogy erre a filmre el kell menni.

Vannak a kimódolt és idegesítő, és vannak az elmondhatatlanul cuki hipszterfilmek. A Kockázatos túra szerencsére az utóbbi kategóriába esik. Aubrey Plaza (Városfejlesztési osztály) nagy sötét szeme, mint háborgó óceán, úgy húzza be az embert. Nyűgös hipszterlányként, ha nagy ritkán elmosolyodik, még akkor is megmarad a szexepiljeként működő dacosság a tekintetében. Egy Darius nevű kelletlen újságíró-gyakornokot játszik a filmben, aki két kollégájával elutazik egy álmos tengerparti városkába, hogy egy különös apróhirdetés eredetét felkutassa. Az ismeretlen feladó társat keres időutazáshoz.

Kockázatos túra | Mark Duplass és Aubrey Plaza

Ha a Kockázatos túrá-hoz hasonlatos bájos amerikai függetlenfilmek esetében lehet beszélni egy nagy közös üzenetről, akkor az valami olyasmi lenne, hogy nem baj, ha más vagy, nem baj, ha különc vagy. Sőt a különcség erény. Vajon teljesen őrült az időutazást tervező férfi (Mark Duplass)? Ez a kérdés vonul végig a filmen, de az egy pillanatig sem kétséges, hogy bogarassága ellenére szerethető és pozitív figura. Finom humorral átszőtt, elbűvölő szerelmi történet a Kockázatos túra, amelyben még a mellékszálak sem tűnnek feleslegesnek. A legizgalmasabb részek persze Darius és a hirdetést feladó férfi közös jelenetei, instant mosolygásra ingerlő, ahogy két felnőttnek kinéző ember nagy elánnal üvegekre lövöldözik, és önfeledten kommandósat játszik az erdőben, illetve a tengerparton. De a két másik újságíró mikrótörténetei is majdnem ugyanilyen élvezetesek. A nagy boldogságot nemcsak én érezhettem a teremben, ugyanis a közönség hangos tapssal jutalmazta a filmet, és a jelenlévő rendezőt.

Aki kicsit is követi az utóbbi évek román filmjeit, azoknak nem titok, hogy a szomszédjaink nagyon ráéreztek a szürke mindennapok, és az azok során felmerülő kisstílű konfliktusok hiteles, és élvezhető formában történő ábrázolására. A Mindenki a mennybe megy (Toata lumea din familia noastra) is a lehető legbanálisabb jelenettel indít: egy láthatóan másnapos férfi kászálódik ki az ágyból, aztán készülődni kezd egy utazáshoz. Sokáig nem is történik semmi filmszerű, csak a főhős felesel a panelban lakó szüleivel, aztán elmegy az exfelesége házába, és a kislányát sietteti, hogy végre indulhassanak a román tengerpartra. A bravúr, hogy ezek a szituációk egy pillanatig sem érdektelenek, mert minden elhangzó mondat igazi, és minden gesztus élettől szaglik. Olyan az egész, mintha egy titkos kamerán keresztül figyelnénk egy találomra kiválasztott család napi összeszólalkozásait. Meglepő, hogy külső szemlélőként milyen könnyű ezeken nevetni.

Mindenki a mennybe megy | Sofia Nicolaescu és Serban Pavlu

Aztán persze elmérgesednek a dolgok, de még pont nem csúszik át megszerkesztettség érzetét keltő kamarathrillerbe a Mindenki a mennybe megy, hanem megmarad tragikomikusnak és kellemetlenül igazinak. Az egyetlen baj a hossza volt, egy ilyen minimális történethez soknak bizonyult a 107 perc. A film hazai bemutatója október 18-án lesz.

- - -

Nemcsak filmből áll a világ

A hétfői nap a szorgalmas mozizásé volt. Kedden-szerdán viszont már nem ültünk be minden kósza szembejövő filmre, és a felszabaduló időben megnéztük mit kínál még a fesztivál. Kiderült, hogy Miskolc népét jobban érdekli a zene, mint a mozi. A keddi esti Heaven Street Seven koncertre egészen megtelt a színpad előtti tér, és a tömeg nagy örömmel fogadott minden egyes slágert, és szövegváltoztatást, amelyben a várost vagy éppen a Szinvát nevezte meg az énekes. Király buli volt. Megérne egy külön cikket, hogy a HS7 vajon miért nem vált ugyanolyan generációs zenekarrá mint a Kispál vagy a Quimby. Eközben a kilencórás premierre, egy török-kurd család bécsi viszontagságait feldolgozó osztrák filmre (A szépséged semmit sem ér) csupán félteremnyi ember gyűlt össze.

Heaven Street Seven a CineFesten

Az újságírónak ott a helye, ahol az élet zajlik, ezért szerda este is a koncertszínpadot választottuk. Az állandóan szitáló, néha megeredő eső ellenére is elég ember verődött össze ahhoz, hogy meglegyen a koncerthangulat. Akkezdet Phiai eléggé problematikus formáció. Hiába vannak erős és különleges szövegeik (telitalálat például a bitch-Babits rímpár), ha a zenei alapokba semmi energiát nem fektetnek. Látva azonban a sok le-fel mozgó kapucnit, illetve az ütemre lengő kezeket, néha engem is megcsapott egy érzés - ha most lennék középiskolás, talán még hallgatnám is őket.

Akkezdet Phiai a CineFesten

Dicséretes, hogy minél nagyobb tömeget próbál megszólítani a CineFest változatos programjaival, de arra még nem találtak megoldást, hogy miképpen lehetne a passzívakat felrázni, vagy legalább azokat az embereket becsábítani a moziba, akik a koncert miatt már eleve helyben vannak. Pedig hát itt minden program ingyen van. A zenei programok már elérték azt a szintet, hogy a város népességszámához méltó méretű tömeg gyűljön össze rajtuk, a vetítések viszont még mindig inkább tűnnek beavatott filmkedvelők intim szeánszának.