A közönség sem hülye - az S.O.S. Love! kritikája

Úttörő alkotás Sas Tamás S.O.S. Love!-ja. Megszületett a film, amelyet már nem a mozinézők, hanem kizárólag a szponzorok kedvéért vittek vászonra. A mű meghökkentően bátor is: eddig még soha senki nem merte ennyire hülyének nézni a közönségét.

Előbb döbbent csend, aztán kínos nevetés, végül fejvesztett menekülés kísérte Sas Tamás 3D-s új filmjét a szerda esti premieren. Nem vártuk meg, hogy az alkotók meghajolhassanak a színpadon: nem tudtunk volna a szemükbe nézni. A tehetségtelenség és a kudarc korábban nem ismert regisztereibe tévedtünk.

Minden tiszteletem azoké, akik mindig többet és újat akarnak. Akik meg akarják váltani a világot, és azt mondják: mit nekem Hollywood, én leszek az, aki megmutatja, hogy a 3D-technika alkalmazható a romantikus komédia műfajára is! Igazi kishitű magyarként persze felmerült bennem, hogy nem lehet véletlen, ha Amerikában nem kísérleteznek ezzel. De sosem lehet tudni. Lehet, hogy Sas Tamásnak van igaza.

Nem számít, hogy az S.O.S. Szerelem! - Sas Tamás eddigi legnagyobb közönségsikere, egyúttal a mostani film előző része - a megsemmisítő szégyen érzésével ajándékozott meg, amelynek lesütött szemmel vártam a végét. Ettől még a rendező minden alkalommal tiszta lappal indul. Miért ne mutathatna épp most olyat, amitől lehasalok?

És akkor elkezdődött az S.O.S. Love! egy szoftos autós üldözéssel, amiből még akármi lehetett volna. Megláttam Szinetár Dórát a vásznon, és azt gondoltam: talán. Szinetár Dóra kinyitotta a száját, és azt suttogtam: jaj. Drukkoltam neki, örültem, hogy végre filmezhet, de azt látom, hogy megnézettek vele valami B kategóriás amerikai tévésorozatot, és azt hazudták neki: ez a filmszínészet.

Jó, szóval ez egy másik stílus, akkor itt bohóckodás lesz, és a színészek mórikálják magukat, nem baj, ez is egy műfaj. Ez úgyis csak a bevezető volt, jön a két főszereplő: Hujber Ferenc és Árpa Attila. Veszem a lapot: ők a magyar Brad Pitt-George Clooney páros, olyan vagányak lesznek, hogy a végén sikoltozva lengetem majd a melltartómat.

De hopp, máris újabb szereplő tűnik fel: az orosz maffiózó, aki magyarul beszél a húgával, de sebaj, továbblépünk ezen az apróságon. Zoya (Christine Kelly) azon nyavalyog, hogy Maxim (Jevgenyij Szticskin) azt hiszi, mindent megvehet pénzért, ő bezzeg mennyivel magasabb rendű értékrenddel tekinti a világot. Ezen veszekednek, majd Maximnak remek ötlete támad: azzal teszi majd boldoggá a húgát, hogy szerelmet vásárol neki, persze a prémium fajtából.

Így akadnak össze a két magyar díszcsődörrel, akik megörökölték az S.O.S. Szerelem-ben megismert randiügynökséget, és most már utaznak is Amerikába, hogy beszervezzék a legmenőbb filmsztárt az orosz cicának. Mivel azonban a szépfiúknak nem elég megbízható a humora, a nyakukba varrják Öcsit (Hevér Gábor), aki majd bájosan csetlik-botlik körülöttük, és attól máris minden annyira vicces lesz.

Öcsi persze már a reptéren összecseréli a cuccát egy másik turistáéval, és ezzel új irányba fordul a történet, hiszen egy reptéren arról még senki nem hallott, hogy eltűnnek csomagok. Én itt már erősen sajnálom szegény alfahímeket, hogy sem humort, sem észt nem adott nekik a forgatókönyvíró, így nehéz lesz vonzónak maradni két órán át. Rendesen megírt szerep híján minden perccel veszítenek a sármjukból, amit Árpa Attila karizmája még csak-csak elbír, Hujber viszont úgy teper, hogy egyre rosszabb nézni. A végére már vakarózunk a sok hamis gesztusától, őszintétlen pillantásától.

Ám csak most jönnek az igazi nagy nevek. Abban a pillanatban, ahogy meglátjuk Daryl Hannah-t a vásznon, nyilvánvalóvá válik, hogy került ő ide. Hogy már senkinek nem kell, mert rég nem sztár, rég nem nő, csak torz hasonmása régi önmagának. És mit ad isten: egy hasonmásügynökség vezetőjét játssza! Billy Zane is színre lép, de az ő filmbeli szerepét már nem is elemezzük, mert ahhoz az egész nyakatekert sztorit el kellene mesélnünk. Ami nem csak a szpojlerkedés miatt lenne kár. Ez az a film, ahol a napnál világosabb, hogy a cselekmény erőltetett, kacifántos fordulatai csak és kizárólag arra valók, hogy a történet jelentéktelenségét, ötlettelenségét és következetlenségét elleplezzék.

Zane-ről kiderül, hogy színészügynök, aki az orosz csajnak kinézett amcsi sztárt futtatja. A sztár eljátssza, hogy ő a saját hasonmása, aki filmet forgat - miközben tényleg forgat, de csak suttyomban. A hasonmás egy affektáló meleg karakter, de amikor becsönget hozzá az eredeti exbarátnője (Szinetár Dóra), és belecuppog a kaputelefonba, készen áll egy jó kis heterószexre.

Nem hülyéskedek, csak Csikesz Judit forgatókönyvíró történetét mondom fel, aki az alapötletet valószínűleg egy Tiffany vagy Romana magazinból vette, de a karaktereket még ott is jobban kitalálják. Itt senkinek nincs jelleme, minden esetleges és bármikor föláldozható. Nem tudom, mit keres a sztoriban Betti (Kovács Patrícia), és miért kell egy filmbe három túlsúlyos komikus (Hevér Gábor, Elek Feri, és Kálloy Molnár Péter). Ők sem tudják. Fenyő Ivánnak és Csányi Sándornak volt igaza, hogy kimaradtak belőle.

Hab a tortán, hogy minden tíz percből lehetne sorolni olyan logikátlanságokat, amelyek a cselekmény egész építményét aláássák. Az orosz kislány, aki az előbb még a bátyja szemére vetette, hogy mindent beáraz, kilóra akarja megvenni a bandát, amit boldogsága érdekében rászabadítottak. Az amerikai sztárnak (C. J. Thomason) pedig arcizma sem rezzen, mikor kiderül, a magyar srácoknak egy fillérjük sincs - noha ő csak azért jött Hujberékkel Budapestre, mert azt remélte, tőlük tud majd pénzt keríteni filmje befejezéséhez.

Ehhez jön, hogy ordítanak a vászonról a rendezői hibák. Egyszerű dolgokról van szó: ha például egy filmben a csúnya, önbizalomhiányos lányból bombanőt kell varázsolni, és azt a pillanatot kell ábrázolni, amikor először jelenik meg átváltozva a bambuló férfitekintetek előtt, csak le kell ülni pár hollywoodi tucatfilm elé, és kijegyzetelni, hogyan snittelik föl. Ez nem kunszt, ez csak szakma. Ahogy az is, amikor a berozsdásodott tagok először perdülnek táncra, és kiderül, hogy a setesuta szereplő valójában őstehetség. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt. A műfaji filmnek megvannak a bevett kliséi és variálható elemei. Csak szakmai ismeret és némi ízlés kell hozzá.

Mondhatnám, hogy a sikeres termékelhelyezés is pont ezeket az adottságokat feltételezi, de Sas Tamással kapcsolatban már én unom szajkózni ugyanazt. Most mondjuk megint, hogy ez vérciki? Ki lehet ezzel fejezni bármit? Csak egyet nem értek: honnan szerez még mindig annyi szponzort - ezúttal többet, mint valaha - aki elhiszi, hogy jól jár az ő filmjeivel? Ezek a marketingesek nem járnak moziba?

Az a gyanúm, hogy mindenkit a 3D-vel sikerült bepalizni. Mintha az Avatar vagy az Alice Csodaországban csak attól lettek volna a világ legnagyobb kasszasikerei, mert a ravasz hollywoodiak a plakátra biggyesztették, hogy 3D. Ez az új varázsige, ezt mi is rá tudjuk írni. És hogy akkor már illik alkalmazni is a technikát, csak púp a hátukon. Feltűnően nem tudnak mit kezdeni vele. Letudják két bűnronda képeslappal és egy lobogó tábortűzzel. Annak a felelősségét nem fogták fel, hogy ezzel a néző vállalja, hogy két órán keresztül az orrára nehezedik egy ormótlan szemüveg, és nem süppedhet mélyebbre a székben, vagy mocoroghat jobbra-balra, mert akkor életlenné válik a kép, tehát ha már ott ülünk két órán keresztül szoborrá merevedve, akkor oda is kell szegezni minket a székhez.

Persze előbb meg kellene tanulni élni a technikával, és nem ártana megtanulni vágni is, hogy ne kényszerítsék a színészeket arra, hogy a párbeszédet egymásnak háttal játsszák el, és a kamerába grimaszoljanak. És ha valaki azt mondta, hogy 3D-ben nem működik a felirat (vagy hogy Amerikában nem szeretik a nézők), akkor illene inkább átírni a sztorit, de nem hülyét csinálni mindenkiből azzal, hogy az első mondattal lejelzik, most éppen milyen nyelven beszélnek, aztán mindenki löki magyarul - a Los Angeles-i feka hajléktalan is, hibátlanul.

Az az érzésem, Sas Tamásnak kioszthatnák a világ legkompromisszumkészebb rendezője kitüntetést. De nyugodtan nevezhetjük megalkuvónak is. Ha azt mondják neki: ez a termék márpedig premier plánt kapjon, azt válaszolja: hogyne. Ha harmincan kérik ezt a kétórás filmidőben, akkor mindannyiszor. Ha az egyik cég azt kéri, az én szolgáltatásom nyolcszor hangozzék el, mi sem természetesebb. Ha azt mondja a producer: felirat márpedig nincs, mindenki egy nyelven beszél: kéremalássan, meglesz. És ezek csak azok az elemek, amik az amatőr szemnek is feltűnnek. Hány és hány döntés születhetett így?

Úgy tűnik, számára a hitelesség az utolsó szempont. De miért? Mert szórakoztató filmet készít? Hát nem ezen áll és bukik minden, bármilyen műfajról is van szó? Vagy csak filmezni kell mindenáron?

Kell, hogy legyenek megszállott filmesek, akik kevés pénzből is véghezviszik az álmukat. Kell, hogy legyen magyar filmipar, és annak évek óta a megszállottság a motorja. Másfél éve még inkább, mint valaha. De az eredeti és a végső cél egy rendező számára csak az lehet, hogy a saját filmjét készítse el. Ezért kell tűzön-vízen át harcolnia. Úgy, ahogy megálmodta. Itt pedig vagy arról van szó, hogy Sas nem ragaszkodik az álmaihoz - de akkor maradjon a reklámnál -, vagy arról, hogy ennyire futja tőle. Akkor viszont köszönjük, de értünk nem kell belehalnia.

Olvasnivaló: Sas Tamás válasza az [origo] S.O.S. Love!-kritikájára