"Lenyeshetik a szárnyaimat, akkor is repülök" - interjú az ötvenéves Eszenyi Enikővel

Egy hajdani, messzi árvíz indította el azon az úton, amely a Vígszínház igazgatói szobájához vezetett. Születésnapi beszélgetés az ötvenedik évét kedden betöltő Eszenyi Enikővel, aki mesél az [origo]-nak arról, hogyan imádkozott térden állva azért, hogy színésznő lehessen, mikor szerettek egymásba Kaszás Attilával, hogyan éltek havi száz forintból és arról, mire jó egy félhangon megemlített fél vese. Szó esik még saolin papokról, láthatatlan kételyekről, Megasztárról, hipnotikus éjféli táncosokról és a Vígszínház pincéjében zajló szupertitkos színházigazgatói képzésről. Exkluzív interjú.

- Boldog születésnapot!

- Köszönöm! Annyira furcsa. Nem is nagyon értem. Néha azt hiszem, hogy ez még csak negyven, aztán rájövök, hogy elszámoltam magam... Á, nem tudom még, mit jelent 50 évesnek lenni. A múltkor itt volt nálam az öltözőben egy kislány, és megkérdeztem tőle, hány éves. Azt felelte, öt. Mondtam neki, hogy akkor egyidősek vagyunk, mert nekem is van egy ötösöm meg egy nullám. Tehát 5 plusz 0, az is csak öt.

- Menjünk vissza, az elejére! Egyszer mesélted, hogy mindent egy árvíznek köszönhetsz.

- Igen, abban a kis községben, Csengerben, ahol születtem, volt egy nagy árvíz, és a család úgy döntött, jobb, ha Debrecenbe költözünk. Itt kezdtem el az Agrártudományi Egyetem helyi színjátszókörében nyüzsögni. Tizenhat évesen én voltam a kicsi, mert mindenki más idősebb volt, egyetemista. De az irodalomhoz, a drámához sokkal korábban kezdtem kötődni. Rengeteg könyvünk volt otthon, azokat bújtam, faltam a színdarabokat, és azt is hallottam, hogy egy rokonunk, Eszenyi Olga a harmincas években a Vígszínház és a Nemzeti Színház színésznője volt. Egészen kis koromban, négyévesen kitaláltam, hogy balerina leszek, és Budapestről kaptam is balettcipőt, hű, az nagyon nagy szó volt! Azt hiszem, a szüleim ekkor még nem vették komolyan ezeket az álmokat, de az, hogy engem ennyire érdekel a művészet, az irodalom, nem lepte meg őket, hiszen apai nagyapám, Eszenyi Sándor Csenger fontos szellemi alakja volt: iskolaigazgatóként a helyi színkört vezette, és a parasztbácsikból kórust verbuvált. A hosszú pipát letetette velük az előszobában, és kezdődhetett bent az éneklés... Őt személyesen már nem ismerhettem, mert a születésem előtt meghalt vonatszerencsétlenségben.

- Debrecen után jött a főiskola.

- Igen, jött a gimnáziumi negyedik osztály, mindenkinek be kellett írni, hol akar továbbtanulni. Az osztályomban mindenki orvos akar lenni, én meg beírtam: színésznő. Aztán elmentem felvételizni, és azt se tudtam, hol vagyok, nem ismertem Budapestet. Nem tudtam, kik azok, akik ott minket felvételiztetnek. Az első rostán éppen Marton László engedett át, későbbi igazgatóm a Vígszínházban. Utána Horvai István és Kapás Dezső felvételiztetett; Horvai a Vígszínház akkori igazgatója, Kapás Dezső pedig rendező volt ugyanitt, de akkor én erről még nem tudtam semmit. Nekik tetszett, amit láttak, és felvettek. Így kerültem az ő osztályukba. Ez a sors keze volt, mert a főiskolán csak minden negyedik évben indítanak ugyanazok a tanárok osztályt, és az, hogy én a Horvai-osztályba kerültem, az egész pályámra nagy hatással volt; ha nem ők ültek volna ott, lehet, hogy nem lennék ma itt, a Vígszínházban. Az én világom, az én alkatom nem biztos, hogy másnak tetszett volna.

Az élet muzsikája (1984) | Eszenyi Enikő, Lakatos Gabriella, Huszti Péter, Balázs Péter

- Nem volt B terv? Arra nem gondoltál, hogy lehet, hogy nem sikerül?

- Nem, mert én csak azt tudtam, hogy színésznő akarok lenni, ezt akarom csinálni, és ezt is fogom csinálni. Még gimnázium alatt, a debreceni színjátszócsoporttal ideutaztunk Budapestre egy József Attila-esttel. Emlékszem, az akkori Testnevelési Főiskola kertjében állva, az egyik fánál térdeltem és imádkoztam, hogy "Istenem, add, hogy színésznő lehessek!" Tizenhét voltam, és nagyon megjegyeztem, melyik fánál imádkoztam... persze nem biztos, hogy ma megtalálnám.

- Felvettek, színésznő lettél. Melyik volt az a szerep, amely "megcsinált", amely után odamentek hozzád az utcán autogramot kérni?

- Á, nem, ez nem így működött. Ez egy hosszú folyamat volt, rengeteg színházi és filmes szereppel, és több mint tíz évig tartott. Tudod mikor jöttek oda hozzám az utcán? Amikor poénból elájultam a Friderikusz Show-ban, másnap. És ez már a kilencvenes években történt.

- A szerelmetek akkori férjeddel, Kaszás Attilával legendás főiskolás szerelem volt.

- Nagyon fontos felosztás az életemben, hogy az első tizennyolc évemet a szüleimmel töltöttem, és tizennyolc éves koromtól a következő huszonkét évet Attilával éltem le; ebből az ötven évből, ami mögöttem van, huszonkettőt vele töltöttem. És ez már az önálló, felnőtt élet volt. Amikor elkezdtük a főiskolát, mind a ketten gyökértelenek voltunk itt Budapesten: én vidéki voltam, Attila szlovákiai magyar. Nem voltak ismerőseink, barátaink. Nem volt semmiféle kapaszkodónk. Kollégiumban laktunk, bár az elején én még kollégiumi szobát se kaptam, nagyon kellett spórolnunk, mert az ösztöndíj semmire se volt elég. Bár Attila külföldiként kicsit több pénzt kapott, úgyhogy amikor megérkezett a stipendiuma, a fél kollégium jött velünk, és elindultunk az éjszakába... Már a főiskola első évében összejöttünk, és kisebb-nagyobb megszakításokal végig együtt éltünk. Együtt kezdtük el ezt az életet, együtt fedeztük fel ezt a világot, ugyanazokat gondoltuk a színházról. Rengeteget beszélgettünk, csiszolgattunk egymás szerepein. Emlékszem, ő úgy játszott, hogy gesztikulálás közben mindig túl nyitottak voltak az ujjai, és így mutogatott, én meg mindig ütöttem a kezét, hogy zárja az ujjait... Ő meg ugyanúgy beszédtechnikázott velem; gyönyörű S-ei voltak, én meg azt utánoztam. Montágh Imre volt a beszédtanárunk, Iglódi István a zenészmesterséget tanította, Fábri Zoltán a filmes tanárunk volt. Valló Péternek is nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget tanultunk ezekben az években. Attilával szimbiózisban éltünk: reggeltől estig együtt, aztán ha fiúk kirúgtak a hámból, akkor nem mindig jöttek a reggeli balettórára, de néhányan tartottuk helyettük a frontot.

Kaszás Attilával a Dühöngő ifjúság-ban (1992)

- És hogy teltek a nyarak?

- Egerbe mentünk, a Nyári Játékokra, ahol este a darabokban statisztáltunk, előadás előtt pedig jártuk a várost és az volt a feladatunk, hogy kis jelenetekkel szórakoztassuk a járókelőket, és kedvet csináljunk nekik az esti darabhoz. Ebből lett egy kis pluszpénzünk. Egerbe a szüleink is elkísértek minket. A szülők már várták a nyarat, amikor a gyerekek Egerben játszanak. Előadás után az anyukákat hintóval vitettük ki a Szépasszonyvölgybe, az apukák meg körömpörköltet főztek. Csodálatos esték voltak! Ruttkai Éva egy harmonikás mellett énekelt, és minden család föllépett. Rátóti Zoli családja A Rátóti legények-kel, Méhes Laciék a Fehérvári huszárok-at énekelték, mert ő onnan jött, a Kaszás-család a Komáromi kisleány-t, mi meg a Lenn a délibábos Hortobágyon-t. Rudolf Peti és az ő szülei is velünk jöttek, bár ő nem volt osztálytársunk, csak nagyon jó barátunk és évfolyamtársunk. Ez meghatározó emlék, azok a régi, idilli nyarak.

- Aztán elvégeztétek a főiskolát.

- Igen, 1983-ban. Attilát rögtön leszerződtették a Vígszínházhoz, nekem viszont azt mondták, hogy gyakoroljak előbb egy kicsit vidéken. A fantasztikus Paál István, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója keresett meg. Az Uránia mozi melletti egykori Erzsike Presszóban találkoztunk, ő egy órát késett és amikor megérkezett, rendelt egy sört rummal. Kapás Dezső tanárom még a főiskolán az egyik órán azt mesélte, hogy aki sört iszik rummal, az már az utolsó stádiumban van. Én nem ittam, nem dohányoztam, jó kislány voltam, arra se tudtak volna rávenni, hogy egy korty italt megigyak, és nagyon megijedtem ettől. Arra gondoltam, hogy "Úristen, ez az ember már a végső stádiumban van!" Elég furcsán beszélt, amit én, mint gyerek, nem értettem. Akkor még nem ismertem Paál Istvánt, még nem tudtam róla, micsoda tehetség, milyen különleges színházi ember. Visszamentem Horvaihoz, és mondtam neki, hogy én ettől nagyon félek, és így végül mégis kaptam a Vígszínházban szerződést. De nem ekkor kezdtem a Vígszínházban játszani, mert már a főiskola alatt, harmadik, negyedik évben is statisztáltunk. Úgyhogy nem is huszonhét, hanem huszonkilenc éve játszom a Vígszínházban. Már főiskolás korunkban kaptunk kisebb szerepeket, például a Szentivánéji álom-ban én voltam az Első Tündér, Feydeau Balek-jában, Marton László rendezésében pedig megkaptam a szobalány szerepét. Emlékszem, éjfélkor rakták ki a friss újságot a Blaha Lujza téren, és mi, fiatal színészek, odazarándokoltunk éjjel, hogy megnézzük, írtak-e rólunk, akár csak egy sort is, a színházi kritikákban.

- Azt mondtad, tíz év kellett ahhoz, hogy ismert és elismert színésznő váljon belőled.

Ruttkai Évával a Tangóban (1985)

- Igen, ez egy lassú, apró lépésekből álló tanulási folyamat volt, evolúció. Nagy szerencsém, hogy ide kerültem, mert a színház akkori vezetősége - és ez egyébként tradíció a Vígszínházban - figyelt arra, hogy amikor elindul egy fiatal színész, különböző szerepeken keresztül próbálhassa ki magát. Akkor is, ha egy szerepben még bizonytalan, nem olyan átütő, és szüksége van a fejlődésre, majd jön a következő szerep, amiről újra feljebb tud lépni. Én ezeket a lehetőségeket mindig megkaptam: Szép Ernő Május-ában, vagy Ionesco darabjaiban, A különórá-ban és A kopasz énekesnő-ben; mind a kettőben Reviczky Gáborral játszottam. Vagy a Ragyogj, ragyogj csillagom-ban, ami az első vígszínházi szerepem Kern Andrással. Az itteni színészektől nagyon sokat tanultam. Az, hogy Mrožek Tangó-jában 1985-ben Ruttkai Évával játszhattam és vele öltözhettem, bennem sok mindent megváltoztatott. Sok mindent megértettem akkor. Harminchárom év korkülönbség volt köztünk.

- A szárnyai alá vett?

- Nem, ez ennél több volt. Éva nem olyan ember volt, aki pátyolgatott volna bárkit; teljesen felnőttként kezelt. Együtt öltöztünk. Az együtt öltözés nagyon intim dolog: sok mindenről tudsz, sokat látsz. Együtt mentünk haza a színházból, akkor ő már nagyon beteg volt. Nemcsak a színpadon, de az életben is rengeteget tanultam tőle. Minden szerepében láttam, minden filmjét, lemezét ismerem; nagyon ihletően hatott rám. A másik nagy színésznő, aki sokat adott, Törőcsik Mari, akivel a Kozma című darabban játszottam együtt, és akivel később forgattam is. Az, hogy két ilyen csodálatos színésznővel együtt lehettem, sokat jelentett. Minden kitisztult. Láttam a morális hozzáállásukat a munkához, azt, ahogyan felépítettek egy szerepet. Ez nagy iskola volt. Ezt nem lehet tanítani, ezt csak egy kivételes művész munkáján keresztül érted meg.

- Filmes munkáidban volt ilyen ember?

- Udvaros Dorottya. Sokat forgattunk együtt: a Hatásvadászok-ban, a Boszorkányszombat-ban, a Sztracsatellá-ban... De a film mellett fontosak voltak a tévéjátékok is; amikor például Szikora rendezésében A kaméliás hölgy főszerepét játszottam, érezhetően ismertebb lettem utána.

Udvaros Dorottyával a Boszorkányszombat-ban (1983)

- Mindenki arról cikkezik, hogy becsődölt az MMK, vége a magyar filmnek. Mit gondolsz erről?

- Nagyon aggódom. Aggódom a fiatalokért. Azért a tizenhat évesért, aki filmrendező szeretne lenni. Vagy operatőr. Vagy filmszínésznő. Szükség van kelet-európai filmgyártásra, szükség van cseh, lengyel, magyar filmekre. Pár éve meghívtak zsűrizni Monte-Carlóba, a tévéfilmfesztiválra. A mezőnyben összesen egy darab lengyel film volt, én magyaráztam a zsűri többi tagjának, franciáknak, marokkóiaknak, amerikaiaknak, hogy miről is szól az a film. Végül nem nyert, mert Isabelle Adjani nagy visszatérése, a La journée de la jupe kapta a díjat, de elgondolkodtató volt, hogy ha itt nálunk nem készülnek tévéfilmek, filmek ezekről az évekről, ki lesz ennek a kornak, ennek az országnak a krónikása? Az én generációmnak megvolt a lehetősége, sok filmet csinálhattunk, de mi lesz azokkal, akik most ülnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem padjaiban? A mobiltelefonjukkal forgatnak majd filmet? Lehet, hogy ott van egy mai Törőcsik Mari az Egyetemen, de nincs, aki felültesse a körhintára, mert nincs Körhinta. Nem készülnek majd filmek. Az is lehet, hogy elmennek, máshol próbálnak szerencsét. Az operatőröknek könnyebb. De egy színész a nyelvében színész és nagyon ritka, ha valaki idegen nyelven képes karriert csinálni. Van rá példa persze.

Nagy-Kálózy Eszterrel az Eszterkönyv című filmben (1989)

- Te sosem akartál elmenni?

- Soha. Nekem megvolt a közegem, a szerepeim. Nem lett volna időm rá, mindig tele voltam munkával. Sokat jártam külföldre, megcsináltam egy-egy előadást, de utána mindig hazatértem, ez nem volt kérdés. Amikor Prágában vagy Washingtonban rendeztem, vége lett, és hazarepültem vagy hazavezettem, másnap reggel tízkor már bent voltam a színházban, és kezdtem az új darab próbáit. Nagyon sokat utaztam. A színészettel, aztán később a rendezéssel kinyílt a világ, rámzúdult minden. Mindig megpróbáltam arra a helyre eljutni, amilyen darabon dolgoztam. Akartam érezni, milyen ott a hangulat, a levegő, az időjárás... Addig nem láttam soha Amerikát, de amikor a West Side Story-t rendeztem, elmentünk Amerikába. Nem volt sok pénzünk, de látnunk kellett a West Side-ot. Amikor Kleisttől a Heilbronni Katicá-t rendeztem, ami lovagokról szól, elmentünk egy hónapra Rothenburgba, nyelviskolába. Közben bebarangoltuk a környék lovagvárait, hogy jobban érezzem, értsem ezt a világot. Aztán jött a táncos korszakom, amikor a táncosnői énem kerekedett felül: csináltam egy lemezt, az E-tangó-t, és elmentem Argentínába tangózni. Utána megcsináltam a Tangó-show-t, és a Szigeten háromezer ember előtt tangóztunk Nagy Ervinnel a domboldalon... Szép időszak volt. Örökké csak táncoltam és gyakoroltam. Mindig a mozgás, a ritmus. Aztán jött Milan, aki a harcművészetek szerelmese volt, akkor pedig a saolin papoknál töltöttem több hónapot. Mindig kérdezik, honnan van annyi energiám, és szerintem ez innen is jön: olyan ősi mozgásformákkal ismerkedtem meg, amelyek az energiával dolgoznak, mint a kungfu vagy a csikung, de persze ilyen a tangó is. A tangónál például rájöttem, hogy nem más, mint egy nép megnyugtatása. Igen, a szerelem és a szenvedély tánca, de amikor éjfélkor Argentínában, ahova egyedül utaztam, elmentem éjjel gyakorolni és ezer ember táncolt párban egy hatalmas klubban egyszerre, egy irányban és nem ütköztek össze, akkor rájöttem, hogy ez egy meditáció. Így pihentetik az elméjüket... Rengeteget utaztam, rengeteget tanultam, de mindig hazatértem, mert várt a színház, kezdődtek a próbák.

- Ugorjunk kicsit vissza az időben. A mestereidről már meséltél. Kik voltak még körülötted a Vígben a nyolcvanas években?

- A mi generációnk keményen dolgozott itt, a Vígben, végig, a nyolcvanas-kilencvenes években. Fantasztikus csapat volt: Rudolf Peti, Méhes Laci, Seress Zoli, Alföldi Robi... együtt játszottunk és egymást rendeztük. Rudolf Peti rendezett engem, én rendeztem őt, közben állandó partnerem volt a színpadon és filmen is, Alföldit is rendeztem, ő is rendezett engem. Ők ma már mind kirepültek és nagyon jó alkotók. Nem véletlen, hogy ugyanonnan indultunk; a Víg jó táptalaj, jó iskola volt. Méhes a József Attila Színház igazgatója, Seress a Bárka igazgatója, Alföldi a Nemzeti igazgatója lett. Szokták is mondani, hogy a Vígszínház pincéjében valószínűleg titkos színházigazgatói képzés folyik... Ez azért van, mert ez egy nagy színház, ahol sok mindent meg lehet tanulni. Itt volt színész a szolnoki igazgató Balázs Péter, Oberfrank Pali, aki ma a veszprémi színházat vezeti, másik osztálytársam, Rátóti Zoli pedig Kaposváron igazgat. Rudolf Peti színházat és filmet rendez, Hegedűs D. Géza tanít és rendez. Ebben benne vannak az egykori mestereink: Horvai, Kapás, Marton. Mindig visszatérek rájuk, mert kikerülhetetlenek.

Rudolf Péterrel A skorpió megeszi az ikreket reggelire című filmben (1992)

- Hogyan jött az ötlet, hogy rendezz?

- 1990 januárjában mutatta be a Vígszínház Gothár Péter rendezésében a Koldusoperá-t. Bár én egy kisebb szerepet játszottam benne, korán bejöttem beénekelni, és mindig csak később került rám a sor. Addig itt mászkáltam körbe-körbe a színházban, és álmodoztam a rendezésről. Horvai mindig a Csongor és Tündé-t akarta velünk megcsinálni, mert mi annak idején a főiskolán úgy jöttünk össze Attilával, hogy éppen azt a jelenetet próbáltuk, amikor Tünde azt mondja: "Hagyd virágzó ajkaidnak rám omolni csókjait", akkor ott megcsókoltuk egymást és ez volt az első csók. A Csongor és Tündé-t mindig meg akartam rendezni az osztálytársaimmal, de végül sosem jött össze. Aztán nem sokkal később hívtak vendégszerepelni Pécsre, hogy játsszak a Leonce és Léná-ban Kulkával, és legyek én Léna. Ekkor ismertem meg ezt a darabot, ami nagyon hasonlított szerkezetében a Csongor és Tündé-re, hiszen ugyanúgy egy bolyongásról szól, egy fiatalemberről, aki nem találja a helyét, de egyszercsak találkozik egy fiatal lánnyal, aki megváltoztatja az életét. Meg akartam rendezni. Csizmadia Tibor egykori évfolyamtársam volt akkoriban a Budapesti Kamaraszínház főrendezője, és neki mesélt a tervemről Böhm György. Így történt, hogy az Asbóth utcai színház első előadása a Leonce és Léna lett. Böhm György dramaturgként nagy segítségemre volt abban a munkában, ő azóta is fontos munkatársam. A Leonce és Léná-ban Attila, Szarvas Jóska és Pap Vera játszották a főszerepeket - mind egykori Horvai-tanítvány és mind a barátaim. Könnyebb volt úgy rendezni őket, hogy tényleg félszavakból értettük egymást, egy közegből jöttünk, egy nyelvet beszéltünk. Ez furcsa most nekem: amikor fiatal színészeket instruálok, sokkal több idő megy el azzal, hogy elmagyarázzam, pontosan mit akarok. Kikoptak mellőlem a régi emberek, a régi társaság, akikkel egy nyelvet beszéltünk. Pap Vera fontos kivétel, hiszen most is együtt lépünk színpadra a Mikvé-ben, és gyakran rendezem. Emlékszem, amikor a Főiskola után még a nyolcvanas években albérletből albérletbe költöztünk, Vera segített, és az ő huszonöt négyzetméteres szükséglakását adta oda nekünk, hogy lakhassunk valahol. Hiába írtuk a kérvényeket Farkasinszky elvtársnak a Tanácsnál, nem kaptunk letelepedési engedélyt Budapesten, mert én vidéki voltam, Attila pedig külföldi és csak négy évet töltöttünk a főiskola alatt a fővárosban, nem ötöt. Szóval beköltöztünk Vera lakásába, gyorsan ki is festettük, de négy nap múlva már fel is jelentettek minket a szomszédok, úgyhogy innen is tovább kellett állnunk. Emlékszem, volt egy olyan bérelt szobánk Attilával, ahol a főbérlőnk, egy idős asszony, kitette a férjét az erkélyre, hogy kiadhassa a lakása egyik szobáját. A színházban a kezdő fizetésünk 2600 forint volt, ez az albérlet pedig, szegény bácsival az erkélyen, 2500 forintba került. Így éldegéltünk azokban az években...

- Nagyon nehéz elképzelni. Letelepedési engedély kellett Budapestre?

Kaszás Attila a West Side Story-ban (1992)

- Bizony. Aztán megkaptuk a szükséglakást, de nem fogadtuk el, mert mindenki azt mondta, hogy aládúcoltat ne fogadjunk el, mert attól nem fogunk tudni megszabadulni. Nehezteltek is ránk emiatt a Tanácsnál. Elvittek minket megmutatni a lakást, de mi nem fogadtuk el, és már kifelé mentünk, amikor Attila félhangosan azt mondta: "Jól van, akkor a feleségemet a fél veséjével majd kikergetem a gangra...", mert ebben a házban kint a folyosón volt a WC. Csak poénból mondta, de ahogy ott álltunk a liftnél, visszahívtak minket, mert amikor ezt meghallották, megesett rajtunk a szívük, és ajánlottak egy jobb lakást. Nem számításból mondta, csak viccelt. De így lett végül lakásunk.

- Vissza a Leonce és Léná-hoz.

- A Leonce és Léna siker lett, több mint százszor játszottuk, bejártuk vele a világot, és amikor a volt tanáraim eljöttek és megnézték, ők is nagyon elégedettek voltak. Így történhetett, hogy Marton László meghívott, hogy a 80 férőhelyes Budapesti Kamaraszínház után menjek és rendezzem meg a Vígszínházban a West Side Story-t. 1992-ben volt a bemutatója. Nekivágtam.

- A felszínen határozott vagy és energikus. Legbelül vannak kételyeid?

- Persze, rengeteg! Három éve nem léptem friss bemutatóban színpadra, és októberben, amikor a Mikve bemutatója közeledett a Pesti Színházban, annyira izgultam, hogy a kolleganőim, a darabban játszó többi színésznő, jól szórakoztak rajtam. De a Mikve cseh rendezője, Michal Docekal ragaszkodott hozzá, hogy én is játsszak benne. Michal egyébként a prágai Nemzeti Színház igazgatója, és nagyon örülök, hogy együtt dolgozhattunk! De kételyek, félelmek mindig vannak bennem. Tudod, én nem hibázhatok. Megkülönböztetett figyelem van rajtam, és néha ezt a terhet nehéz cipelni. Január 8-án volt Az öldöklés istene bemutatója, Kamondi Zoltán rendezésében, amiatt is nagyon izgultam, hisz négy éve nem játszottam új szerepet a Vígszínház nagyszínpadán.

Kovács Patrícia, Eszenyi Enikő, Tóth Orsi és Hegyi Barbara a Mikve című darabban

- Elvállaltad a Megasztárt is. Rengetegen nézték, volt, aki leszólta. Neked mit adott?

- Zsűritagként elolvashattam az ezervalahány jelentkező írását, átnézhettem a jelentkezési lapjaikat. Minden ember egy sztori, egy háttér, egy külön világ. Művészként hatalmas élmény volt ezeket a történeteket olvasni, belelátni emberi sorsokba... Ezekből mindig nagyon sokat merítek, és később valamilyen formában talán felbukkannak majd a rendezéseimben, a játékomban. Az egész Megasztár rettenetesen fel van pörgetve, a versenyzőkkel fél év alatt annyi minden történt, ami egy színésszel tíz év alatt történik, és ezt nagyon izgalmas végigkövetni. Sok tehetséges énekessel találkoztam, de arra büszke vagyok, hogy már az elején, itt a Vígben leírtam egy darab papírra, hogy Tolvai Reni fog nyerni, és így is lett. Persze örülnék, ha a társulat fiatal tehetségeit, Bata Évát vagy Tornyi Ildikót annyian ismernék ma az országban, mint Renit.

- Ma már 2011-et írunk. Hogyan indulsz neki az új évnek?

- Színpadra lépek. Januárban huszonegyszer például. Közben rendezek, hiszen jön a Rómeó és Júlia, ami hihetetlenül fontos bemutató. Életem első rendezése a Vígszínházban a West Side Story volt, ugyanez a Rómeó és Júlia-történet. Érdekes, hogy ezt az interjút most csinálod velem... Különleges élmény visszaemlékezni az első itteni rendezésemre, látni az ívet, és azt a keretet, ami közrefogja azokat a darabokat, amelyeket az elmúlt húsz évben rendeztem. Ráadásul ugyanúgy Kentaur lesz a díszlettervezője a 2011-es Rómeó és Júliá-nak, aki annak idején a West Side Story és sok későbbi előadásom látványvilágát megalkotta.

Pap Verával és Törőcsik Marival a Kozma című darabban (1988)

- Megnéztem a programot. Karácsonykor és szilveszterkor is duplán játszottatok a Vígben és a Pesti Színházban is, decemberben pedig nyolcvan előadásotok volt, ami kimagasló szám a többi színházhoz képest.

- A Vígszínházban mindenki iszonyú sokat dolgozik. Lassan két éve, hogy az igazgatója lettem, de főiskolás korom óta úgy lépek be ide, mintha hazatérnék. Néha itt is alszom, az öltözőmben, mert van, hogy nincs időm vagy erőm hazamenni. Már színészként, rendezőként is fontos volt nekem, hány nézőnk van, hiszen egy művésznek közönség kell. De most, hogy igazgató vagyok, éjjel-nappal azon jár az eszem, hogyan lehetne megtartani a nézőinket. Tavaly 350 ezer nézőnk és 18 ezer bérletesünk volt. Nagyon fontos, hogy ez a szám ne csökkenjen, hanem inkább nőjön, még akkor is, ha válság van, és sokan ilyenkor a színházpénzt áldozzák be...

- Ez egy születésnapi beszélgetés. Mit kívánsz magadnak születésnapodra?

- Egészséget. Most, hogy kórházban voltam, már a baleset utáni második napon beakasztottam a lábfejemet az ágy végébe, és felültem, akármennyire fájt. Tudtam, hogy egy hetem van, hogy felépüljek, mert a következő héten színpadon kell lennem. Mondogatták is az orvosok, hogy velem csinálhatnak bármit, lenyeshetik a szárnyaimat, én akkor is felkelek, és repülök. A színháznak is kívánhatok? Nos, reménykedem abban, hogy a Főváros továbbra is támogatja a Vígszínház törekvéseit, és nem nyesegeti a szárnyainkat!

Eszenyi Enikő keze | Fotó: Pályi Zsófia

- Miben hiszel?

- Olyan mélyen belém ivódott az, amit a hosszú évek alatt itt kaptam a környezetemtől, hogy úgy érzem, feladatom ezt továbbvinni, és minden erőmmel életben tartani. Annak ellenére, hogy a világ ennek nem kedvez most annyira. De hiszek abban, hogy ha kicsi, apró dolgokkal is, de hozzátehetünk valamit a világhoz, és jobbá tehetjük azt. Nekem erről szól a színház, erről szól az életem. Ha megnézed a Vígszínház 2010/2011-es évadát, láthatod, hogy az idén olyan darabokat választottunk, amelyek a családról szólnak. És ezt női szerzők szemszögén keresztül is vizsgáljuk. A családról szól a Mikve, a Ványa bácsi, Az öldöklés istene, a Period, és a tavaszi bemutatóink: a Tom Jones és a Rómeó és Júlia is. Shakespeare-nél két ellenségeskedő család feszül egymásnak, és a mélybe magukkal rántják a fiatalokat. Ez a mű az ellenségeskedésről és annak hiábavalóságáról szól. Hiszek abban, hogy ezen is segíthet a színház.