Lovasi András: A nosztalgiát a magánéletemre tartogatom

Vágólapra másolva!
Szerda este nyolc órától az ország huszonöt mozijában több ezer ember tombolt egyszerre a Kispál és a Borz búcsúkoncertjét dokumentáló Napozz Holddal című film vetítésein. Lovasi András, az egykori zenekar frontembere elmesélte, szomorkodott-e a feloszlás után, mivel nyugtatja a megzuhant rajongókat, melyik számára a film érzelmi csúcspontja, és hogy miért nem ivott a koncert előtt. Kiderült az is, hogy elköltötte-e már a Kossuth-díjjal járó pénzt, valamint hogy a koncertre járás nem olyan, mint a szex.
Vágólapra másolva!

- Rengeteg embert fájdalmasan érintett, hogy feloszlott a Kispál és a Borz. Gondolom, te is egy csomó megzuhant rajongóval beszéltél mostanában. Hogyan öntesz lelket beléjük?

- Azt mondom nekik, hogy harminc év múlva összeállunk. Ezt az egyszerű mondatot találtam ki. Ha hetven-valahány évesen megint színpadra állnánk együtt, annak lenne pikantériája szerintem.

- Egy kétségbeesett ember számára ez nem hangzik túl megnyugtatóan.

- Dehogynem. Egyrészt a remény hal meg utoljára, másrészt emiatt majd harminc évet akar még élni. Egy reményvesztett embernél ez nagyon komoly perspektíva.

- Lesz olyan, hogy Kispál-számok beszivárognak majd a Kiscsillag repertoárjába?

- Egyetlenegy számot játszunk néha, a Vackolj belém címűt, ami ugyan Kispál-lemezen jelent meg, de az a Lecsó (Leskovics Gábor, a Kiscsillag együtes tagja - a szerk.) zenéje az én szövegemmel. Csinálok egy szólóanyagot, és akkor játszunk majd néhány Kispál-dalt is, elsősorban olyanokat,amelyeket én írtam, hangszereltem, amelyek nem kötődnek nagyon András gitárjátékához. Semmiképpen nem szeretném megidézni András nélkül a Kispál zenekart.

- Tisztességből, vagy azért, mert az ő gitárjátéka utánozhatatlan?

- Nem tisztességből. A zenekar feloszlásának az egyik oka az, hogy megnézzük, van-e feltámadás negyven-valahány éves kor után. Van-e még annyi energiánk vagy tartalékunk, hogy érvényesen megszólaljunk ilyen idősen. Lehet-e rockzenét játszani újra, máshogy, valahogy. Ez egy érdekes kihívás. Az is egy megoldás lett volna, hogy a kilencvenes években és a kétezres évek elején írt dalainkat játsszuk a halálunkig, néha írunk egy új számot, és azt is belerakjuk a műsorba. Vannak ilyen zenekarok Magyarországon. Az ember óhatatlanul úgy indul el húszévesen, hogy nem szeretne olyan lenni, mint az apja, aztán egy idő után rájön, hogy nagyjából olyan, mint az apja, de azt azért nem szeretném megérni, hogy azokhoz a zenekarokhoz kezdjünk el hasonlítani, amelyeket annak idején kiröhögtünk. Talán még idejében hagytuk abba, hogy ezt a csapdát elkerüljük.

- El tudod képzelni, hogy a legjobb munkád még előtted van?

- A legsikeresebb munkánk valószínűleg a Kispál volt, nem hiszem, hogy sikeresebbek leszünk külön-külön. De a siker nem feltétlenül mércéje annak, hogy az ember mit csinál. Nyilván mindenki azt szeretné hinni, hogy a legjobb dala még hátra van, különben nem írna dalokat. Azt hiszem, hogy még fogok írni erős dalokat, hogy azok a világban hogy boldogulnak majd, már egy másik kérdés.

Lovasi válaszol a pszichiátriában használt Eysenck-féle személyiségteszt kérdéseire


- Amikor az ember szakít a csajával, utólag mindig látszik, hogy már sokkal hamarabb kellett volna szakítani, felesleges volt még ráhúzni azt a fél vagy egy évet. A Kispálnak mikor kellett volna feloszlania?

- Nincs olyan nagy baj ezzel, hogy most oszlott fel. Nagyjából végigjártuk azokat a lehetőségeket, menekülési útvonalakat, amiket meg kellett adnunk egymásnak. Kispálnak volt pár olyan éve, amikor nem nagyon írt dalokat. Vagyis riffeket, mert dalokat amúgy sem írt, általában témákat írt, amikből dalokat csináltunk. Ezek a témák elmaradtak, akkor tulajdonképpen fel lehetett volna oszlani, viszont akkor nem jártuk volna végig azt az utat, hogy próbálkoztunk. Nem estünk pánikba, félrevonultunk, hagytunk időt. Az az érdekes, hogy akkor kezdtek el jönni az ötletei, amikor félig-meddig már feloszlóban volt a zenekar. Adtunk magunknak egy ultimátumot, és szerintem ez a tudat hozta elő a Kispinél, hogy újra elkezdett dolgozni. Amikor meghoztuk a döntést, látványosan elkezdett hozni ötleteket. Valószínűleg kiszabadult ebből az egész Kispál-zenekar dologból, amiben ő már nem érezte jól magát. Az én árnyékom és az, hogy nagy közönség előtt játszott, ahol sok mindenkinek meg kellett felelni, nem tetszett neki. Én is emiatt menekültem el a Kiscsillagba. Nyilván akartam egy olyan zenekart, amiben azt csinálok, amit akarok, és nem kell eljátszani a Húsrágó hídverő-t százötvenedszerre. Ugyanakkor azt gondolom, hogy aki vásárol egy belépőjegyet egy koncertre, igenis mondhatja azt, hogy szeretném ezt és ezt a dalt hallani, ezért jöttem. A művész meg művészkedjen máshol.

- Amikor eldöntöttétek, hogy feloszlik a zenekar, a te kreatív energiáid is jobban beindultak?

- Folyamatosan dolgozom, csak mindig más ügyekben vagyok. Nyilván egy csomó szabad energiám keletkezett azzal, hogy a Kispál zenekar takarékon működött az utolsó négy-öt évben. Írtam színházi zenét, dolgoztam a Csík zenekarral, csináltam a Kiscsillagot. Amikor születik egy ötletem, a felé alakítom, amilyen produkcióban helye lehet.

- Akkor azzal, hogy vége lett ennek, magadon nem vettél észre változást?

- Kevesebbet keresek egy darabig, az biztos.


- Amikor szakítasz valakivel, még ha szar volt is a kapcsolat, akkor is hiányzik az illető. Neked is így volt a Kispállal?

- Nem volt rossz a mi kapcsolatunk. Beláttuk azt, hogy az egész dolognak a kémiája, ami miatt működött, már nem működik. Kerestünk rá okokat, vannak teóriáink, hogy miért nem, de az a fajta varázslat, amikor megszületik egy dal, és érzed, hogy ez egy erős dal, már nem történt meg.

- Nem éreztél fájdalmat azóta? Nem volt olyan, hogy felkeltél és rád tört, hogy bassza meg, már nem vagyok a Kispálban?

- Nem. Dióssy érzett ilyet, le is borotválta a haját, kicsit sírt is.

- Akkor te nem vagy egy nosztalgikus, szentimentális alkat.

- Egyáltalán nem. A nosztalgiát általában a magánéletemre tartogatom.

- Kábé mindenkit odahívtatok a búcsúkoncertre, aki valaha benne volt az együttesben, de például Michael Zweckert (a Kispál és a Borz dobosa 2002 és 2006 között - a szerk.) nem.

- Nem mindenkit. Az a koncert kifejezetten arról szólt, hogy a mostani zenekar és a két alapító tag. Sem Bóra Áron, sem Csülök nem volt ott. Az megvolt a húszéves koncerten. Oda egyedül Michaelt nem hívtuk, mert az utolsó kommunikációnk során megígértem neki, hogy soha többé nem fogok vele beszélni, és ehhez próbálom tartani magam.

- Azt lehet tudni, hogy miért?

- Nem.


- Szokták mondani, hogy ha a koncertre járás olyan, mint a szex, akkor a koncertfilmnézés meg olyan, mint a maszturbáció. Ezzel egyetértesz?

- A koncertre járás azért nem olyan, mint a szex. Azt gondolom, hogy egy csomó ember, aki a hangulatért volt ott, az most egy csomó mindent láthat. Szerintem azok lesznek többségben a mozinézők között, akik ellenőrzik a saját élményüket. Hogy olyan jó volt-e ez, mint amit akkor éreztem. Picit úgy van vágva a film, hogy az a fajta legelésző, szemlélődő mozinézés, amit én szeretek egy koncertfilmben mint zenész, hiányzik belőle. Megmagyarázhatatlan, hogy egy koncertben mi olyan jó, mitől járnak az emberek koncertre. Egy másfél órás mozifilmben ötvenezerszer annyi dolog történik, mint egy rockkoncerten. Most nem egy Lady Gagára gondolok, mert ott hússzor átöltöznek, és a látvány állandóan felülírja a zenét. De egy hagyományos rockkoncerten villognak a fények, áll egy fasz, vagy ugrál, és szól a zene. Ezt két és fél órában el lehet játszani, de képzeld el ugyanezt egy filmen. Van valami titka magának a koncertélménynek. Szokták mondani, hogy szakrális pótlék jellege van, másrészt meg apokaliptikus víziók beteljesítője a rockzene, mert állandóan játszik a bálványimádással és a hamispróféta-szerepekkel.

- Mondtad, hogy számodra színpadon játszani olyan, mint a drog. Gondolom, ennyi ember előtt még inkább olyan, de mégis eléggé unottnak tűnsz, nem látszik rajtad, hogy különösebben pörögnél. Ilyenkor belül azért pörögsz?

- Egyrészt nem vagyok nagyon tapasztalt drogügyben, és szerintem most már nem is leszek. Inkább a függőséget hangsúlyoztam, mert a színpadfüggőség is kialakulhat. Ahogy Bérczesi Róbert mondta: mindenki függ valamitől. Ez nem azt jelenti, hogy euforikus állapotban vagyok a koncerten, de persze vannak pillanatok, amikor abban vagyok. Egy Kispál-koncert nekem nagyon komoly koncentráció. Sokan mondták, hogy mindig be vagyok rúgva meg be vagyok drogozva, sok ilyen legenda kering, és tényleg volt egy-két olyan koncertünk, amit italosan csináltam végig. Az utolsó tíz évben egy se nagyon akadt, azért is voltak olyan szarok.(nevet) Nem volt hülyeség, amit ott mondtam, hogy aznap először a két óra harmincadik percben ittam egy felest. Annyi mindenre kellett figyelnem, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy akár csak azt az egy deci bort is megigyam, amit szoktam koncertek előtt. Ez baj volt egyébként, az elején túl gyorsan játszottunk. Én vezetem a műsort, tudnom kell, ki mikor jön be, ki hova megy, és még olyat is kellett tudnom, hogy adott pillanatban éppen melyik kameránál kell lennem, mert azt mondta a rendező, hogy az nagyon fontos. Emellett illik pontosan, szépen énekelni meg basszusgitározni is. Ez a sok figyelnivaló picit elveszi annak az örömét, hogy negyvenötezer ember előtt játszom. Utána azért berúgtam. Kicsit, nem nagyon, és a Csík zenekar nótákat húzott hajnali háromig hátul az öltözőknél.


- Milyennek tartod a filmet?

- Szerintem a vállalás, amit kitűztünk magunk elé, bizonyos értelemben már sikerült. Az egészet felvette volna az egyik nagy televízió ingyen, bérmentve. Ráadásul előbb megjelenhetett volna DVD-n és csak utána adták volna le. Mondjuk úgy, hogy egy viszonylagos utolsó kaszáról mondtunk le azzal, hogy nem ezzel a tévével vetettük fel, hanem Merényi Dávidékkal csináltattuk meg. Tizenhat fényképezőgépnek látszó kamera dolgozott, az egész költségvetés 13 millió forint fölött volt. Ez egy egész estés filmhez képest nagyon kevés, nekünk nagyon sok. Egy konzorcium finanszírozza, amiben benne voltak a filmesek, egy forgalmazó cég, a zenekar, egy-két producer, és az volt a szerencsénk, hogy végül beszállt az OTP is. Abból a szempontból is jó a helyzet, hogy nem várt sikerré vált ez az alternatív forgalmazási módszer.

- Mármint általad nem várt sikerré, mert hallottam, hogy voltak kétségeid.

- Hát általam egyáltalán nem várt, de mivel először fordul elő ilyen a magyar filmforgalmazás történetében, ezért senki nem tudta, hogy mi lesz. Én abból indultam ki, hogy Magyarországon eladni háromezer DVD-t nagy dolog. Ők meg azt mondták, hogy ötezer nézőt akarnak, és mindenki kap egy DVD-t. Mondtam, ne hülyéskedjetek már, ha itt elad valaki háromezer DVD-t, az a földhöz veri a seggét az örömtől. És most úgy néz ki, hogy inkább hatezer fölött leszünk egy nap alatt, egyszerre körülbelül húsz városban megy a film, és majd mindenhol telt ház van. Szóval szerencsére nem lett igazam, de én azt se gondoltam volna, hogy negyvenötezer ember eljön arra az augusztusi estére. Erre mindig büszkék leszünk.

- És mi volt a vállalás, amit említettél?

- Mindig mostohán kezeltük a zenekar dokumentációját, megdöbbentő, hogy mennyire nincsenek katalogizálva a fotók, vannak évek, amikből egyetlen fotó nincs rólunk. Ez valószínűleg az én hibám, sosem voltam egy gyűjtő típus. Az volt a cél, hogy utoljára maradjon fenn a zenekarról valami olyasmi, ami esetleg tíz év múlva is nézhető. Ha nem is feltétlenül élvezhető, de legalább lehessen érezni, hogy körülbelül mit jelentett ez a zenekar. Ez egy végignézhető film lett. Egy-két pillanatnál azt gondoltam, hogy na most kéne gyorsan valami vágás, és akkor általában jön is. Az a rutin, ami jellemzi a magyar koncertfilmeket, hiányzik belőle. Mármint azok az unos-untalan elkoptatott képi és egyéb toposzok nincsenek benne. Nyilván vannak olyan gumicsontok, amiket el kell sütni. Nem is akartuk, hogy ez egy a koncertet az elejétől a végéig elbeszélő koncertfilm legyen, hiszen az audio verzió nagyjából dokumentálja a koncertet, ráadásul a koncert terjedelme miatt ez eleve kizárt volt. Inkább egy képeskönyv az utolsó egy hónapról és persze leginkább az utolsó napról.


- Engem nagyon idegesített a filmben, hogy legalább háromszor-négyszer eljátsszátok azt, hogy éppen csak elkezdődik egy szám, mikor belevágtok egy kétperces beszélgetést.

- Bennem is van egy csomó kétség emiatt, de a végén azt mondtuk, hogy nem mi vagyunk a film rendezői. Nyilván Dávid sok szempontunkat figyelembe vette, de voltak olyan konceptuális dolgai, amiből nem nagyon akart engedni. Érdekes volt a tesztvetítéseken, hogy akik kevésbé ismerték a dalokat, és inkább csak érdeklődve nézték a filmet, nem rajongóként, azoknak meg pont bejön ez.

- Az a baj ezzel, hogy egy pont után minden számot úgy hallgatsz, hogy na baszki, mikor fogtok megint belevágni.

- Ez biztos, hogy meg fogja osztani az embereket.

- Számodra melyik a film érzelmi csúcspontja?

- Az Égbolt zár-ban a Kispál szólója.


- Szoktál amúgy koncertfilmeket nézni?

- Direkt nem, de előfordul, hogy Lecsó hoz valamit, és azt megnézzük. Például utoljára mi volt az, Lecsó?

Lecsó: A Rock And Roll Hall Of Fame 25. évfordulóján csináltak egy koncertet. (az interjú a Kiscsillag zenekar öltőzőjében készült, ahol történetesen ott üldögélt Lecsó is - a szerk.)

- Igen, abban nagyon izgalmas párosítások vannak. A Metallica játszik Lou Reeddel, Mick Jagger a U2-val, és baromi jól szól. Az például nagyon megható volt. Az ember olyanokat néz meg, akiket jó nézni.

Lecsó: Pont a Rolling Stones-filmet néztük meg egyszer az HBO-n.

- Scorsese Rolling Stones-filmjét, ami szerintem nem túl jó, de jókat lehet röhögni ezeken a figurákon.

- Amikor négy évvel ezelőtt beszéltünk, szóba jött egy filmterved, amiben szexről beszélgetnek különböző emberek. Azóta történt azzal valami?

- Dávidnak elmeséltem, és azt mondta, hogy az lesz a következő film, amit együtt megcsinálunk. Ő mindig lökdös is, hogy lépjek már, de az a projekt még húzódik.

- Foglalkozol filmes tervekkel komolyabban? Valamit papírra vetettél már?

- Nem, elsősorban a zenei terveimmel foglalkozom. Most nyilván van bennünk egyfajta bizonyíthatnék, hogy kijöjjünk egy olyan Kiscsillag-lemezzel, ami mutatja, hogy van élet a Kispálon túl.


- Elköltötted már azt a pénzt, ami a Kossuth-díjjal járt?

- Nem én, de nagyobbrészt el.

- Mostanában láttunk arra számos példát, hogy méltósággal is újra lehet alakítani egy együttest. Például a Pixies vagy a Pavement is megtette...

- Mi azt mondtuk, hogy ez búcsúkoncert, azért búcsú, mert az utolsó. Nem zártuk ki, hogy ha lesz aktualitása, fogunk együtt játszani - és ez elsősorban nem a pénz, mert annak mindig van aktualitása -, hanem ha van bármiféle kezdenivalónk egymással. A következő néhány évben erre senki ne készüljön, ezért mondom mindenkinek, hogy majd harminc év múlva.