Vágólapra másolva!
George Clooney hangjával nyitott a londoni filmfesztivál (A fantasztikus Mr. Fox), majd két napon belül két élőszereplős filmjét is bemutatták. Az egyik korrekt, a másik remekmű, de leginkább mindkettő megerősíti, hogy ő napjaink legfontosabb filmsztárja.
Vágólapra másolva!

Mivel csak hétvégén vetettem magam bele a londoni filmfesztivál meglehetősen sűrű, best of 2009 (itt van Sundance, Berlin, Cannes, Velence és Toronto színe-java) programjába, sajnos lemaradtam a nyitófilmnek választott Wes Anderson animációs film, A fantasztikus Mr. Fox világpremierjéről. Roald Dahl rókáinak Meryl Streep és George Clooney kölcsönzik a hangjukat, de felcsendül az Anderson-veteránnak számító Bill Murray, Owen Wilson és Jason Schwartzman ismerős orgánuma is a kifejezetten pozitív kritikákkal fogadott mesefilmben.

Sokan kiemelték, hogy Anderson a rókalyukban is egy nehéz természetű pater familiast állított a diszfunkcionális család élére, de meglepő választás volt pont a (szerepeiben is) megrögzött agglegény Clooney-ra bízni a feladatot. A hét folyamán remélhetőleg még el tudom csípni az időközben Angliában (nálunk csak 2010-ben) hivatalos forgalmazásba is kerülő Mr. Fox-ot, de Clooney-hiányban addig sem szenvedek, hiszen fél nap alatt lenyomtam Hollywood kedvenc színészének két másik várva várt újdonságát, a Torontóban Oscar-éllovasnak nevezett Egek urá-t és a Velencében méltatott The Men Who Stare at Goats-ot.

Ocsmány bajszú kecskeszuggerálók

A kecskés film (a biztonsági őr ötpercenként kérdezgette a visszamondott jegyekben reménykedő, tömött sorban állóktól, hogy mind a kecskékre várnak-e) azonban nem csak Clooney showja, sőt inkább olyan érzésem volt, mintha húzónévként segítette volna pár kiváló, de az utóbbi időben meg-megbicsaklott kollégájának a visszatérését. Itt van tehát a kecskeszuggeráló, állítólagos szuperképességekkel rendelkező iraki katonák legendáját feldolgozó újságíró szerepében Ewan McGregor, aki hat, a legjobb Töki-utánérzését hozó Jeff Bridges, aki a Vasember-t leszámítva kilenc és az újra karizmatikus gazfickóként brillírozó Kevin Spacey, aki pedig pont tíz éve nem szerepelt jó filmben. Az ő renoméjukat éppúgy rendbe teszi ez az ötletes és könnyeden vicces fekete komédia, mint a háborús film műfajáét.

Forrás: [origo]
Forrás: [origo]
The Men Who Stare at Goats | George Clooney és Ewan McGregor


Az Elah völgyében vagy a Gyávák és hősök típusú didaktikus hollywoodi kiáltványoknak köszönhetően ugyanis a nézők hanyatt-homlok menekültek az iraki háborút vagy George Bush közel-keleti rendcsináló misszióját feldolgozó filmektől - pedig készült ilyen bőven, a két évvel ezelőtti londoni filmfesztivál szinte külön szekciót szentelhetett volna nekik. Nem mondom, hogy a The Men Who Stare At Goats nyit új korszakot a háborús filmek műfajában (mert a The Hurt Locker nyit - de erről majd máskor), de hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem akarják belekalapálni a fejünkbe, hogy Bush rossz és a háború rossz, mert ezen a fázison már rég túl vagyunk. Bush arca feltűnik ugyan a kezdő képsorokban, de Grant Heslov (évek óta Clooney író és producer partnere) filmjének igazából nincs szüksége rá, hogy bebizonyítsa, hogy végre lehet felszabadultan röhögni is ennek a háborúnak az abszurditásán.

Köszönjük, hogy kirúgott!

Ha a The Men Who Stare At Goats esetében erény az aktualitás, akkor nem is tudom, hogyan fokozzam a lelkesedést az Egek ura kapcsán, hiszen Jason Reitman keserédes komédiája olyan szinten beletrafál a zeitgeistbe, hogy ha valakinek meg kellene mutatni évek múlva, hogy milyen volt a világ (vagy legalábbis annak az USA által dominált része) 2009-ben, akkor biztos elég lenne beültetni erre a filmre. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy az Egek ura az idei hollywoodi filmtermés legnagyobb Oscar-esélyese, elvégre a Gettómilliomos-nak is elég volt tavaly, hogy idejekorán rásütötték, hogy az Obama-éra (na tessék, már megint az amerikai elnököknél tartunk), azaz az új remény első filmje. Ha címkézni kell, akkor az Egek ura viszont a gazdasági válság első filmje, ami mindemellett vicces, eredeti, gyors, megható és ízig-vérig közönségbarát.

Forrás: [origo]
Forrás: [origo]
Egek ura | George Clooney és Vera Farmiga


Már a Juno diadalmenete idején gyanús volt, hogy a díjkiosztók besétáltak a média csapdájába, amikor a kétségtelenül érdekesebb (vagy legalábbis hivalkodóbb) forgatókönyvírót, Diablo Codyt részesítették nagyobb figyelemben a szemtelenül fiatal és tehetséges Jason Reitman, rendezővel szemben. Két évvel később a Cody új forgatókönyvéből készült Az ördög bújt beléd (Reitman csak producerként adta hozzá a nevét) óriásit bukott, és legfeljebb bűnös élvezetként értékelhető, míg Reitman új filmjének nagyon jót tett a helyenként erőltetett, szuperszellemes párbeszédeken való túllépés. Hangos hahotákat előidőző dialógusokból persze most is akad elég, de természetesebbnek és igazabbnak tűnik az egész, ráadásul mindvégig magabiztosan sikerül tartani az egyensúlyt a cinizmus és a jó szándék közt.

http://videa.hu/flvplayer.swf?v=AmlAtnR5RaZAFEyJ
Az Egek ura előzetese


Cinizmusból pedig akad elég, hiszen a főhős szakmája nem más, mint hogy keresztül-kasul repked az Egyesült Államokban, és minden nap más multicégek alkalmazottait rúgja ki. A karakter természetesen sokban utóérzése Reitman első filmje, a Thank You For Smoking - Köszönjük, hogy rágyújtott! vicces gennyládájának (Aaron Eckhart), de érződik, hogy alapvetően Clooney-ra írták, akinek ha nem ez volt is a legnehezebb alakítása, de kétségkívül a legsikerültebb. Ráadásul a Mint a kámfor óta igazából egyetlen partnernőjével sem izzott úgy a levegő köztük a vásznon, mint itt Vera Farmigával ("Úgy gondolj rám, mintha te lennék, csak vaginával") és parádés, ahogy laptopon egyeztetnek randi-időpontot és telefonszex helyett blackberryn csetelve húzzák egymást - corporate románc 2009-ben. Telitalálat a másik női főszereplő, Anna Kendrick figurája is, pedig az ambíciózus ifjú kollegina benne sem volt Walter Kirn alapul szolgáló regényében, itt mégis elengedhetetlennek tűnik, és szépen árnyalja szereplőtársai karakterét. Az utolsó harmadban a film megcsusszan a szentimentalizmus lejtőjén, de Reitman biztosan visszarántja még a legjobb pillanatban. Épp annyi cukormáz jut, amennyi belefér így a nullás évek végén, a gazdasági recesszió kellős közepén.