Az egyetlen igazi férfi a parlamentben

- tartotta a második világháború utáni mondás Kéthly Annáról, a magyar parlament második női képviselőjéről és a Nagy Imre-kormány államminiszteréről. Mészáros Márta ennek a meg nem alkuvó, bátor, szerető asszonynak állít emléket, felkavaró és - hibái ellenére - főhőséhez méltó filmjében. Az Utolsó jelentés Annáról egy tévedhetetlen morális iránytűvel megáldott, izgalmas ember megkísértésének története, egy különleges nő drámája.

Péter (Fekete Ernő) fiatal irodalmár, aki néha jelentéseket ír a hetvenes évek kádári Magyarországán. Legújabb küldetése, hogy kihasználva külső hasonlóságát és rokoni kapcsolatát Kéthly Anna (Eszenyi Enikő) egykori és örök szerelmével, Faragó Lászlóval (Cserhalmi György), fondorlatos érzelmi ráhatással hazacsábítsa a Kádár-rendszer ellen külföldön túlontúl lelkesen agitáló idős politikusnőt. Csakhogy Brüsszelben az öreg hölgy alaposan helyre teszi az elbizakodott elvtársakat.

A film libabőrözően megérintő, mély értéke Kéthly Anna helytállásának és karakterének érzékeny, szeretetteljes kibontása. Nem töri meg a száműzetés és a magány, kőkemény, de nem férfias, gondolkodó, de hallgat a megérzéseire, és minden körülmények között hűséges önmagához. Ez a verandán bóbiskoló, macskás-kanáris öregasszony egyetlen pontosan elhelyezett mondatával helyre teszi a férfiasságával páváskodó fiatal ficsúrt, és elég vagány ahhoz, hogy faképnél hagyja a belügy teljes brüsszeli apparátusát. A kép, ahogy ez az elegáns asszony, kedélyes születésnapi ünnepsége kellős közepén leleplezi árulóját, beleég a nézői retinába.

A Kádár-rezsim furfangos urai azt képzelik, hogy legvédtelenebb pontján támadják, mikor halhatatlan szerelmére és a férfi iránti hűségére apellálnak. Honnan is sejthetnék ezek az emberek helyett már csak célszemélyeket látók, hogy éppen ez az örök szerelem Kéthly kitartásának és méltóságának legszilárdabb tartópillére. Faragó derűsen beletörődő, elegánsan megtört, hitet adó alakja ott van Anna minden apró rezdülésében és az igazságért vívott összes harcában. Ennek érzékeltetéséhez egyébként a romantikus tóparti flashbackek helyett elég lenne az a pár jelenet, amelyben felsejlik Cserhalmi György megfáradt, de szerelmében töretlen figurája.

Forrás: Hunnia Filmstúdió Kft.

Cserhalmi György az Utolsó jelentés Annáról című filmben

Komoly hibája az Utolsó jelentés-nek, hogy Péter egy kidolgozott személyiség nélküli, lődörgő árnyékalak. A meggyötört férfi főszereplő záró mondatára ("Én már nem vagyok"), frappáns válasz lehetne, hogy soha nem is voltál. Elmerülve a tompa spleenben, minden csak súrolja, de meg nem érinti. Kicsit besúgó, majd lelkiismerete halovány jelzéseire mossa kezeit, és megszállottan ismételgeti: ő csak egy irodalmár. Aztán hogy, hogy nem, a nyelvészeti értekezések helyett esténként mégiscsak a jelentéseket gépelgeti szorgos kisdiák módjára. Péter áldozat, egy finoman behálózott értelmiségi. Értjük. De hogy ezen a minőségén túl valójában kicsoda, azt képtelenség megfejteni. Némileg árnyalják a képet a penészszürke konyhában vegetáló és a kibeszéletlen múlt ragacsos mocsarától bűzlő szülők (Máté Gábor, Básti Juli) vagy a fiatal, életvidám feleség (Hámori Gabriella), aki lényével életet lehel a halott karakterbe.

Forrás: Hunnia Filmstúdió Kft.

Fekete Ernő és Eszenyi Enikő az Utolsó jelentés Annáról című filmben

Mindez azonban kevés egy valamirevaló jellemrajzhoz és ahhoz, hogy a Kéthly és Péter közötti kapcsolat dinamikáját átélhetővé tegye. Pedig ez lehetne a film kulcsa, ebből táplálkozhatna az izgalom. Macska-egér játék, észérvek kontra érzelmek, a mézes-mázos behízelgés ütköztetése a rendíthetetlen erkölcsi tartással és tisztánlátással. Csakhogy Péter jelentéktelensége és reakcióinak értelmezhetetlensége miatt kettejük párharcából nem marad más, csak az idős Kéthly lenyűgöző egyéniségének ábrázolása. Péter figurája áldozatul esik az alibi-konfliktusnak, ami viszont tökéletes ürügy egy szenvedélyes, bátor asszony jellemének megrajzolásához.

Forrás: Hunnia Filmstúdió Kft.

Fekete Ernő és Hámori Gabriella az Utolsó jelentés Annáról című filmben

A történetmesélés lendületét többször megakasztja a 70-es évek tompa, kádári nyomorát érzékeltető furcsa lebegés. Ilyenkor Péter turisztikailag lófrál, egyetlen kísérőjével, a monoton aláfestő zenével, és - váll felhúz, fej lehorgaszt - magányosan rója hol a pesti, hol a brüsszeli utcákat. A légkör kellőképpen lehangoló, amolyan kávéscsésze-csörömpölős, dohos presszóban ücsörgős kora téli depresszív délelőtt, a korszak szokásos napi tépelődése mellett: vajon én súgok ma be, vagy rólam készül jelentés?

A háttérben megbúvó testvéri kapcsolatok és a mellékszereplők aprólékos kidolgozása olyan részletek, amelyeken jólesik elidőzni. Anna és nővére (Czinkóczi Zsuzsa) között a kényszerű száműzetésben aggódva óvó, féltékenykedő, szeretetre méltó dacszövetség köttetett, Péter és öccse pedig - eltérő politikai beállítottságuk ellenére - megtörik az apai átkot, és békét kötnek. Kováts Adél a mindig elegáns, brüsszeli kulturális attasé és a párt agilis nőszemélyének szerepében hitelesen villantja meg karakterének emberi oldalát, mikor a rosszul végződött fogadás után berúgva szédeleg a gondosan ápolt belga gyepen.