Kamarás Iván: Elég volt a taposómalomból

Vágólapra másolva!
Kamarás Iván pár héten belül eltűnik Magyarországról, és hosszabb időre Amerikába utazik, hogy töltődjön, tanuljon, kikapcsolódjon. Tizennégy éve végzett a Színművészeti Főiskolán, azóta az egyik legfoglalkoztatottabb színész Magyarországon. Az [origo] riporterének elmesélte, miért érzi mégis úgy, hogy hosszabb szünetre és környezetváltásra van szüksége.
Vágólapra másolva!

- Az ember akkor szokott messzire menni, ha éppen nem mennek jól a dolgai, és nincs igazán mit itt hagyni. Igaz ez rád?

- Egyáltalán nem. Azért megyek el, mert tök jól mennek a dolgaim. Csak most tehetem meg először, hogy elmegyek. Mostanra építettem fel egy olyan karriert, amibe úgy érzem, már vissza tudok jönni, és most vagyok színészileg és gondolkodásban annyira érett, hogy tudjam, mit keresek. Eddig mindig maguktól jöttek a kihívások, amiknek meg kellett felelnem. Most eljutottam egy olyan pontra, amikor ez már nem elégít ki tökéletesen. Kicsit úgy érzem, mintha az utóbbi időben csak ismétlődnének a dolgok. Hiába a jó színház, hiába a lehetőségek, a felnőtté válás útján néha másféle kihívásnak is ki kell tennünk magunkat. Arról nem is beszélve, hogy már gimnáziumban is angol kéttannyelvűbe jártam, és azóta része az életemnek ez a kultúra.

- Ahhoz képest tényleg eltelt néhány év, mégis most először született meg benned az elhatározás, hogy meg kéne nézned közelebbről azt a világot?

- Már akkor, az érettségi idején is beadtam a jelentkezési lapomat amerikai egyetemekre. Szerettem volna elmenni tanulni, de közben azért a Színművészetire is felvételiztem. Sőt, még a Merlinbe is jelentkeztem, ahol angol nyelvű színjátszás folyt. De amikor a Főiskolára felvettek, azt választottam, mert az amerikai egyetemek dráma tagozata nem tűnt olyan komolynak, mint a Főiskola, ahol csak ezzel kell foglalkozni. Aztán amikor elvégeztem a Főiskolát, azt gondoltam, hogy adok magamnak egy évet, és ha nem történik semmi, akkor elmegyek külföldre. A nyitott világlátás egyébként is nagyon fontos volt nekem, jártam a fesztiválokra, Avignonba, Edinburghba, Hollandiába, stb. De az első évem diplomásként olyan jól sikerült, hogy végül megint itthon maradtam. Egy csomó minden elkezdődött, és később is mindig volt valami, ami itt tartott. De itthon is mindig tovább képeztem magam.

- És most mit vársz ettől az úttól?

- Ha csak annyi történik, hogy kimegyek, ott angolul létezem, és behallgatok a UCLA-n Gazdag Gyula óráira...

- Ezt megbeszélted vele?

- Igen, hiszen az utóbbi időben egyre több rendezési lehetőséget is kaptam, legutóbb például rendeztem egy operát a keszthelyi kastélyban, vagy felkértek egy négy részes televíziós sorozatra. Meg hát vannak a saját filmes kísérleteim is. Vannak barátaim, ismerőseim, akiket mindig be tudtam vonni a dolgaimba, hogy csináljunk valamit akkor is, ha egyébként nem történik semmi. Mert amúgy minden olyan körülményesen zajlik, hogy mire nekiindulunk, már rég elfáradtunk. Én inkább rögtön megcsinálom, amit akarok.

Fotó: Hektor

- Szóval be fogsz hallgatni a UCLA-n Gazdag Gyula óráira...

- Igen, meg elmegyek néhány filmes és színész-kurzusra is, ahol komoly filmes mesterek tanítanak.

- Az sok pénz.

- Figyelj, ezért dolgoztam az utóbbi időben. Én nem szeretnék kint mosogatni, ahhoz azért már nem vagyok elég fiatal. És ha a nyelvet nem tudnám, akkor sem mennék, legfeljebb nyelvtanfolyamra. De engem az érdekel, hogy ott mitől más minden. Mitől működnek a dolgok. Mi itt a Főiskolán nem is tanulunk rendes filmes színjátszást, a négy év alatt maximum két kurzusunk van belőle. Aztán mindenki megy a belső megérzése után.

- És te úgy érzed, hogy a belső megérzésed nem elég tiszta arról, hogy mi az a filmszínészet?

- Nem ezt mondom. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most pont egy olyan szakmai szinten vagyok, ahol szeretném eldobni azt az eszköztárat, amit eddig gyűjtöttem. Már nem "játszani" szeretnék, hanem önmagam lenni. Ennyi idős koromra jöttem rá, hogy nem "játszani" kell , hanem sokkal egyszerűbben csinálni. Lehet, hogy ez csak egy döntés kérdése, és itthon is meg lehetne valósítani, de nekem kell hozzá a környezetváltás. 14 éve dolgozom itt, a fővárosban, 44 szerepet játszottam el, ha most lehúznák a rolót, akkor is azt mondhatnám, hogy boldog és elégedett vagyok, mert olyan szerepeket játszottam, amikért minden színész a fél karját odaadná.

Fotó: Hektor

- Végülis több színész meglépte már előtted ezt, egyszer például Bubik István is elment egy évre Amerikába...

- Azért ott másról volt szó. Én tanulni, nézelődni megyek, mert érdekel a világ. Szeretnék egy kicsit utazgatni is, kikapcsolódni. Elég volt ebből a taposómalomból. Ez a színészet egy alkalmazott szakma, amihez sok alázatra és fegyelemre van szükség, úgy érzem, hogy sokat szolgáltam, de most szeretnék egy kicsit a magam lábára állni. Egyébként szerintem minden szakmában és karrierben szükség van arra, hogy 5, vagy legalább 10 évente megújuljon az ember.

- És mit szóltak a Vígszínházban a döntésedhez?

- Nem feltétlenül örültek neki. Azért ez nagyon sok problémával jár. Sok szerepet át kellett adnom, és ennek komoly anyagi vonzata is van.

- De úgy engednek el, hogy megtartják a státusodat?

- Nem, azt nem tartották meg, de várnak vissza.

- Eszenyi Enikő láthatóan bírt téged korábban, és most, hogy igazgató lett, biztosan számíthattál volna főszerepekre.

- Nézd, tizenegy évet dolgoztunk együtt, sokat köszönhetek neki. De ez a döntés most saját magamról szól, bár szerintem a színház érdeke is ezt kívánja, hiszen minél több új dolgot sajátítok el, annál inkább javítom az előadások minőségét. Az viszont, hogy a státusom nem maradt meg, nem esik jól.

Fotó: Hektor

- Tavaly nyáron a Hellboy II.-ben forgattál, ami itt készült Magyarországon. Megérintett az a különbség, ami az amerikai és a magyar filmgyártás között húzódik?

- Természetesen nagyon feltűnő a különbség abban, hogy mennyi pénzből készül a dolog, ami abban is megnyilvánul, hogy ott egy film fél évig forog. Én gyakorlatilag egy iszonyú jól működő iparág legjobb legénységének a gépezetében dolgoztam 12 napig.

- Ez adta az ihletet az amerikai úthoz?

- Nem, akkor még nem gondoltam rá. Pont a forgatáson kérdezte tőlem a Selma Blair, hogy sosem akartam-e kimenni Hollywoodba. És mondtam: gondoltam már rá, de most éppen nem alkalmas. Erre eltelt egy év, és most úgy éreztem, hogy valamit lépnem kell. Ha találkozom három-négy hiteles mondattal egy komoly szaktekintélytől, ami az elevenembe vág, már megérte kimenni. És kíváncsi vagyok a kinti pedagógiára is. Hogy mitől tudnak olyan magabiztosnak, könnyednek és lazának tűnni. Nálunk pont az ellenkezőjére szoktatnak. A sok elvárástól görcsös, teher alatt roskadozó, teljesítmény-centrikus színészekké válunk az évek alatt, aztán meg ott lebeg a fejünk fölött a kiégés veszélye. Ők pedig ragyognak az egészségtől, meg a hihetetlen jó körülményektől. Ez persze csak a látszat, most egy idealizált világról beszélünk. De az tény, hogy mi az iskolában folyton azt hallgatjuk, hogy mit nem tudunk, őket pedig abban erősítik, amit tudnak.

- Te sosem voltál ez a látványosan szorongó, depressziós színész-alkat.

- Ezért aztán nem is voltam szimpatikus sokaknak. Én hiszek a színjáték szóban, hogy fontos a játékosság. Abban is hiszek, hogy ez egy szakma, amit meg lehet tanulni, mert vannak elsajátítható fogásai. De a legfontosabb része mégis csak az, hogy kinek mennyi karizmatikus ereje, sugárzása van. Én mindig arra törekedtem, hogy olyan körülmények között élhessek, amiben megengedhetem magamnak, hogy csak azt kelljen elvállalnom, amit igazán szeretek. Persze ezek a munkák általában nem kifizetődőek. Sokszor egyáltalán nem. De azért vállalom el őket, hogy a vérfrissítésből fakadóan a következő nagy munkámban új dolgokat tudjak mutatni. Nekem ez is tanulóidő.

Fotó: Hektor

- Az itthoni filmes karriereddel elégedett vagy?

- Természetesen nem. De tavaly például úgy volt, hogy négy filmben játszom, amiből csak kettő jött össze: egy játékfilm, ami nem került bemutatásra, és egy tévéfilm. Ezen a nyáron pedig öt felkérés jött, amiből egyet le kellett mondanom egyeztetési problémák miatt, de a többi négy elkészült. Ez négy teljesen különböző karakter.

- Szóval akkor most éppen beindult a filmes vonal...

- Nem gondolom, hogy most beindult volna, vagy egyáltalán, hogy beindul, mert már tavalyelőtt is játszottam két filmszerepet. Voltak ugyan évek, amikor nem kaptam felkéréseket, de mindenki tudja, hogy ezek a dolgok sokszor azon múlnak, hogy ki kivel van jóban, vagy éppen ki jött divatba.

- Kicsit mintha ingerültté váltál volna.

- Nem vagyok ingerült, csak nem értem ezeket a negatív kérdéseket. "Pont most, amikor beindult...", meg nem tudom én, micsoda. Szerintem az ember akkor megy el, amikor mennie kell. Én nem szoktam ezen túl sokat gondolkodni. Vagy megyek, vagy nem megyek. Így is régóta érlelődött bennem, és amit eltervezek, azt szeretem megvalósítani.

Fotó: Hektor

- Azért biztosan kellett hozzá az is, hogy a magánéleted úgy alakuljon, hogy közben szabad legyél. Ha egy komoly kapcsolatban vagy, akkor azért nem indulsz el, nem?

- Ne haragudj, de nekem komoly kapcsolatom volt, amikor ezt eldöntöttem. Most tényleg elkezdünk a magánéletemről beszélgetni? Nem értem, ez hogy jön ide. Mindenféle szempontból úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. Inkább arról kellene beszélnünk, hogy mit érdemes hazahozni onnan. Az szinte biztos, hogy érvényes történetek kellenek, jó forgatókönyvek, hogy valahogy visszacsábítsuk az embereket a moziba. A számok azt mutatják, hogy a színház még mindig jobb helyzetben van, legalábbis látogatottság szempontjából. Nálunk egy Bűn és Bűnhődés ötven előadás alatt hatvanezer nézőt hoz, ami a moziban már kultfilmnek számít. És ötven előadás nem kirívóan sok, vannak darabok, amik 100 előadást is megérnek.

- De a te filmes kísérleteid sem arra apellálnak, hogy ötvenezernél többen lássák őket.

- Azért, mert én tanulom ezt a szakmát. Igyekszem olyat csinálni, amire képes vagyok. És a mobilfilmem tizenegyezer forintból készült, ami azt jelenti, hogy anyagilag bukni semmiképp nem tud. Azt viszont bebizonyítottam vele, hogy lehet csinálni valamit, ha az ember beleteszi a munkát. Ez az amerikai út most csak rólam szól. Megadom magamnak azt a luxust, hogy egy évig csak tanuljak, újat lássak. Ott a legtermészetesebb dolog, hogy a sztárok egy-egy nagyobb filmszerep előtt színészmesterség-órákat vesznek, és a rendező még kezet is csókol nekik. Én ezt magamért csinálom.