Rajzolt özvegyember társát keresi

A Fel egy gyönyörű animációs film sok kedves poénnal és a barátság fontosságáról szóló egyszerű történettel. Az benne a legjobb, hogy a figurák annyira élettelik, hogy egy idő után elfelejtjük, hogy rajzfilmet nézünk.

Színpompás lufik garmadáján csillan meg a napfény, a beszélő kutya szőre fodrozódik a szélben, Carl Fredricksen bácsi szögletes állán kiüt a fehér borosta. Bár a Pixar legújabb, Fel című animációs filmje mindössze a dél-amerikai dzsungel egzotikumát kínálja a tavalyi WALL-E merész szmogjövője helyett, a látvány mégis pazar. Miközben a szemünket legeltetjük a ködben úszó dél-amerikai hegycsúcsokon vagy akár Fredricksen otthonos kis házának berendezésén, már megint elámulunk azon, mire képes a számítógépes animáció. De ezért is ülünk be évről évre az új Pixar-filmre, elvárjuk, hogy mindig valami korábban sosem látott csodával taglózzanak le. Idén sem kellett csalódnunk.

A sztori viszont talán az eddigi legegyszerűbb a Pixar történetében, nincsen benne semmi olyan truváj, mint egy főzőcskéző patkány vagy egy emberi tulajdonságokkal felruházott versenyautó. Csak egy szomorú öregember van és egy szomorú kisfiú, akiket a sors összehoz, és egy nagy kaland során örök barátságot kötnek. A páros első ránézésre több mint furcsa, és nemcsak a mintegy 70 évnyi korkülönbség miatt, hanem, mert Fredricksen, a vénember az agresszióig menően antiszociális, a kisfiú pedig menthetetlenül ostobának tűnik. De nem tudjuk nem szeretni őket: az özvegyembert megkedveltük már a kedves és megható bevezető montázs alatt, amiből kiderül, milyen szép életet élt a feleségével, a kisfiúról pedig menet közben derül ki, hogy a szíve aranyból van.

Jelenet a Fel című filmből

A dél-amerikai kalandokról talán elég is annyi, hogy minden a szabályos hollywoodi dramaturgia szerint alakul: akad egy főgonosz, akinek túl kell járni az eszén, és egy ártatlan áldozat, akit meg kell menteni. A gonosznak természetesen csatlósai is vannak: egy falka kutya lesi a parancsait. Az egyik legszellemesebb elem a filmben, hogy a kutyák olyan nyakörvet viselnek, ami lefordítja emberi nyelvre az ugatásukat. A poén ebben igazából az, hogy szembemenve a beszélő állatos filmek hagyományaival, nem embermódra gondolkodó ebekről van szó, hanem kutyás kutyákról, akiknek egy pillanat alatt el lehet terelni a figyelmét egy mókus megemlítésével. Erre jó pár viccet ráépítenek az írók, és igazuk van, a kutyákon lehet a legtöbbet nevetni a filmben.

Persze ezen kívül is adódnak még vicces részek - a csúcspont a verekedős jelenet két tatával - és van sok, egy idő után már túl sok akció is. A film ugyanis akkor a legjobb, amikor nem történik épp semmi izgalmas, csak a bácsi és a kisfiú van a színen, ezt a bimbózó barátságot a legérdekesebb nézni. Mert akármilyen briliáns is a látvány és bármilyen jól ülnek is a poénok, a Pixar igazi erőssége abban rejlik, hogy a főhősök közt életszerű viszonyok alakulnak ki, és egy idő után elfelejtjük, hogy rajzolt figurákat látunk. És ami már működött egy patkány és egy kajla srác közt, sőt, két robottal is, az miért ne menne egy öregemberrel és egy lurkóval?