Gárdos Péter: Szajkózták, hogy készüljek fel a kudarcra

Vágólapra másolva!
Csütörtök óta játszák a mozik Gárdos Péter Tréfáját, a Filmszemle legjobb rendezői díjával jutalmazott alkotását, amely a századfordulón egy fiúkollégiumban játszódik. A Szamárköhögés és A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire rendezője mesélt nekünk Törőcsik Mari és Garas Dezső ironikus párbajáról, a nagymamáról aki a küszöbre veti magát és arról, hogy mi történik, ha a néző a film legfontosabb mondata alatt tüsszenti el magát. Kiderül, hogyan alakultak Uramisten rajongói klubok New Yorkban, miért a híradó a lehető leghazugabb műfaj és, hogy Gárdos Péter körül valóban jó lenni.
Vágólapra másolva!

- A Tréfá-t már a bemutató előtt láthatta a közönség egy része. Milyenek voltak a visszajelzések?

- A film, a Szemle után, rögtön kikerült a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválra. Ott és még néhány hazai közönségtalálkozón találkozhatott vele a néző. Szerették, hálisten. Azt kell mondjam, hogy a vetítések után jó volt rendezőnek lenni. A film, láthatólag, megérintette az embereket, értették az üzeneteit, ha használhatok egy ilyen postai műszót.

- Mik ezek az üzenetek?

- A Tréfá-ban két szemlélet ütközik (szabadságot akarok, vagy rendet akarok), két paptanár eltérő pedagógiai módszerén keresztül. Ezek a dilemmák a mai magyar társadalomban is, húsbavágóan, jelen vannak. Ám a Tréfa, végső soron, mégis csak a gyermekkori agresszióról szól. Nehéz erre a problémára megtalálni a pszichológiai és társadalmi válaszokat. Egy film nem is vállalkozhat erre. De feltehet olyan kérdéseket, amelyeken érdemes elgondolkodni. Miért tipikus, hogy egy zárt közösségben előbb-utóbb kitör az erőszak? Miért aktuális téma ez a világban ma, és kik a valódi áldozatok? Csak az atrocitások elszenvedői, vagy az elkövetők is?

- A film alapjául szolgáló Kosztolányi novellából teljesen hiányzik az említett szemléletek összecsapása. Miért került mégis bele a történetbe?

- Kosztolányi - fantasztikus. Főleg a novellái. Olyanok ezek az elbeszélések, mintha kitágított, meghosszabbított versek lennének. Modern és sűrű próza ez, különösen alkalmas a megfilmesítésre. A Tréfa című novella ennek a mintapéldája. Nem is önmagában a történet, hanem inkább a végtelen és különös mélysége okán. Ahányszor újra és újra és olvastam, annyiszor mutatkozott meg más és más fénytörésben. Igazi filmes kígyótojás. Ilyen vonatkozásban, ha filmet akarunk forgatni egy rövid prózai műből, hamar kiderül, hogy Kosztolányinál alkalmasabb szerző kevés van a világon.

- A novella elképesztő atmoszféráját is sikerült tökéletesen átültetni a filmbe.

- Megdöbbentő az érzékletesség, amivel Kosztolányi megteremti ezt az őszi, iskolai hangulatot. Az ember szinte érzi a szagokat és hallja a neszeket. A mű valódi értéke egyáltalán nem a borzongtató történet, hanem ez a súlyos atmoszféra.

- A hordozott üzeneteknél sokkal mélyebben érintett ez a hangulat. Ráadásul a film, a novellához képest új motívumokkal-mint a zoetrope optikai játék némafilmes jelenetei, vagy az akkoriban kezdődő mozi őrület megidézése- még inkább hozzátesz a hatáshoz.

- Mi úgy képzeltük, hogy akkor leszünk igazán korszerűek, ha közben nagyon hűségesek maradunk a korhoz. És ennek a kornak mindent felülíró, a század legköltőibb változását hozó találmánya a Mozi. Azt gondoltuk, hogy a film főhősének egy mozgókép-őrült tanárt választunk, akinek a mániája kapcsán behozhatunk jó néhány olyan technikai eszközt, amely egyébként szorosan kapcsolódik majd a film stílusához.


- A film dramaturgiájában van egy vonal - a liberális paptanárt, Zoltán atyát testvére elvesztése miatt kínzó bűntudat, ami miatt végül cserben is hagyja a gyerekeket -, amely számomra kicsit zavaros, hol teljesen eltűnik, hol túl direkt módon bukkan elő.

- Az egyik legtöbb gondot okozó dramaturgiai problémát emelte ki. A történet elmesélésénél fő szempontunk az volt, hogy a mesének legyen erős sodrása. Úgy véltük, hogy ezt a két pap konfliktusa teremti meg, illetve ezen a párbajon keresztül a gyerekek egymáshoz való viszonya. Ugyanakkor Zoltán atya lelki válsága erősen közrejátszik abban, hogy végül is cserben hagyja a fiúkat, és ezzel kiszolgáltatja őket a másik tanárnak. Zoltán atya egyre növekvő bűntudatának ábrázolása kissé lelassította a cselekményt. Küszködtünk vele. A végső vágásnál aztán több olyan részt kiemeltünk, amely ugyan mélyebben magyarázta ez a válságot, de megállította volna a történetet.

- Nem feltétlenül a párbeszédekre gondolok. Sokkal inkább a gesztusokról, a megjelenésről, reakciókról. Ezekből rajzolódnak ki a karakterek, és Zoltán atya jeleneteiben magyarázatok nélkül is szinte tapintani lehetne, hogy valami mélyen bántja.

- Mikor kezdtem a pályát, a dramaturgomnak, később barátomnak, e film forgatókönyvírójának, Bíró Zsuzsának volt egy alapintenciója. Úgy szólt, hogy az nem lehet, hogy ha egy film legfontosabb mondata alatt eltüsszögi magát a néző, akkor romba dőljön az építmény. Egy életre megtanultam a leckét. A dialógus ugyan roppant fontos eleme egy filmnek, de messze nem a legfontosabb. És Zoltán atya habitusát is valóban sokkal jobban jellemzi például a zenéhez való viszonya, mint a mondatai.

- Kevés pénzből, huszonegy nap alatt forgott a Tréfa. Mennyiben befolyásolták ezek a körülmények a létrejöttét?

- Kényszerpálya volt. Ma már eldönthetetlen, hogy az iszonyúan alacsony költségvetés jót vagy rosszat tett a filmmel. De az biztos, hogy ez a prés rákényszerített egy másfajta gondolkodásra. Lehet, hogy ezért hálásnak kéne lennem a sorsnak.


- A látványvilág a pénzhiány ellenére is hibátlan.

- Köszönöm, hogy így gondolja. A vizualitást, a látványt alapfontosságúnak éreztük. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy hetven millió forintból kell a Tréfá-t megcsinálnunk - egy egészestés magyar játékfilm átlag költségvetése kétszázötven-háromszáz millió forint - elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezt a gazdagnak szánt képi világot elő lehet állítani. Két dolog kellett hozzá. Először is az, hogy a stáb gyakorlatilag lemondjon a honoráriumáról és szenvedélyből, barátságból vágjon bele a kalandba. Ezért örökre hálás leszek nekik. Elküldtem például a forgatókönyvet az egyik munkatársamnak. Ő még aznap este visszahívott, rögtön a forgatókönyv elolvasása után. Lelkes volt, feldobott. Igyekeztem lehűteni, megemlítettem, hogy beszélnünk kell a gázsijáról. Belém fojtotta a szót: nem érdekli a pénz, ezt a filmet ingyen is vállalja! A másik dolog, amely lehetővé tette a látvány megteremtését, a helyszín. Nagyon korán megtaláltuk már a Zichy-kastélyt Zsámbékon. Tökéletesnek tűnt és reménytelenül drágának. És akkor a kastély tulajdonosa elolvasta a könyvet és beleszeretett. Jelképes összegért bocsátotta a rendelkezésünkre. Két héttel később a zsámbéki polgármester is ingyen adta oda a külső helyszíneket. Az ember persze minden filmjéhez úgy áll hozzá, hogy ennél fontosabb dolog nincs a világon, mert máshogy nem is lehet csinálni, csak ha imádod. De ennek a filmnek a sorsában volt valami plusz, amit nehezen tudok megfogalmazni. Egyszerre minden összeállt.

- +16-os besorolást kapott a film, pedig a fiatalabbak számára is érdekes lehetne.

- Még nem láttam a korhatárt, de ez rossz hír. A Filmszemlén volt egy média óra, ahol megkérdeztem a jelen lévő négyszáz középiskolástól, hogy vannak e hasonló, erőszakot elszenvedő élményeik. Eleinte az volt a válasz, hogy hallottak ilyen esetekről. Aztán felállt egy bátor tizenöt éves kislány, és elmondta, hogy a korábbi iskolájában átélt hasonló agressziót. A történettel mintha kihúzták volna a dugót. A gyerekek elkezdték sorolni az eseteket. Tucatjával. Szóval jó lenne, ha a gyerekek, 12 év fölött, bemehetnének a moziba. Hiszen a Tréfa róluk, (róluk is) szól.

- Egyszer azt nyilatkozta, valójában a sors dönti el, hogy egy forgatókönyvből lesz e végül film vagy sem. Hitt ebben akkor is mikor hat évig nem kapott lehetőséget a rendezésre?

- Többnyire nem esem kétségbe, és hiszek valamiféle sorsszerűségben. Láttam, hogyan mennek tönkre kollégáim, akik mindenáron ragaszkodtak egy-egy forgatókönyvükhöz, és úgy gondolták, hogy ha nem tudják azt a könyvet leforgatni, akkor vége a világnak. És van ennek egy másik oldala is, amelyet nem szoktam nagy dobra verni. Ha túl sokáig ülök egy könyvön, akkor idővel mérhetetlen undor fog el tőle, annak ellenére, hogy esetleg éveket öltem már bele. Úgy hogy hagyom "őt" elröppenni. Azt legalább olyan fontosnak érzem, hogy "halálig" küzdjek egy mániáért, mint azt, hogy egy pillanatban, félmosollyal, el tudjak ereszteni egy vágyálmot.


- Szóval muszáj rugalmasnak lenni, és nem kapaszkodni egy forgatókönyvbe.

- Pontosan. Például A porcelánbaba forgatókönyvét '92-ben írtam Lázár Ervin műveiből, két évig éltem az elképzelt film lázában, majd ehhez képest, 12 évvel később, 2004-ben forgattam le. Akkor, a kilencvenes évek elején képes voltam eldobni és elfelejteni. Viszont tíz évvel később elővehettem, és hálás lehettem a sorsnak, hogy azt a filmtervet még egyszer kikapartatta velem. Szóval soha nem lehet tudni. Olyan ez, mint egy különös bolyongás. Eltévedsz az erdőben, de tudod, hogy egyszer majd valahol kijutsz belőle. A köztes időt nem érdemes kétségbeeséssel eltölteni.

- Mindig képes volt ilyen bölcs belátással kezelni ezeket a helyzeteket?

- Korábban azért mélyebben átéltem egy forgatókönyv, vagy egy filmterv halálát. Mára több iróniával tudom ezt kezelni.

- A Tréfa október végén a Chicagói Filmfesztiválon versenyez, később megy Berlinbe, Sao Pauloba, és még hét további fesztiválmeghívást is kapott. Feltűnt az életművében, hogy filmjei közül a nagy közönségsikert aratott Szamárköhögés és A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire idehaza díjak nélkül maradt, míg külföldön elhalmozták elismerésekkel. Mi lehetett ennek az oka?

- Ez az egész díj dolog egy nagy játék. Ha az ember halálosan komolyan veszi, akkor könnyen belehülyül. A Szamárköhögés esetében egyébként értettem a mellőzést, mert ez volt az első film, amely ironikus szemmel nézte '56-ot. A magyar társadalom pedig 1986-ban még éretlen volt ahhoz, hogy egy ennyire traumatikus ügyről egy kvázi mulatságos filmet elfogadjon. Akkoriban, mikor még ellenforradalomnak hívták a forradalmat, tisztességtelennek és szentségtörésnek számított, hogy az egész mozi hömpölyög a nevetéstől. Még akkor is, ha a röhögésből, végül, esetleg, átváltott a sírásba.

- A közönség ezek szerint már akkor is érett és nyitott volt erre a megközelítésre.

- A nagyközönség igen. De az a réteg, amely megfogalmazta a kritikát és kiosztotta a díjakat, az a csoport - úgy tűnik, így utólag - küzdött a saját bűntudatával. Külföldön ez nem játszott szerepet. A Szamárköhögés-sel, szó szerint, végig utaztam a világot, és a film egy tucat díjat nyert. A külföldi néző számára a Szamárköhögés arról szólt, ahogy egy család miként próbálja megvédeni magát a külvilágtól és ebből miféle konfliktusok adódnak. A külföldi néző '56-ról viszonylag keveset tudott, de azt a feszültséget jól fogták, amely a külvilág és a privátszféra között kialakult és amelyből a film humora táplálkozott. A Skorpió-val ugyanez történt, vagyis egyszerűen rossz pillanatban jött ki a film Magyarországon. A kritikák megvádoltak, hogy a mozi egy Woody Allen-utánérzés. Ez azért vicces, mert jóval korábban készült a forgatókönyv, mint Woody nagyszabású, magánéletről szóló filmjei. Kár. Ugyanakkor azonban mindez érdektelen, mert idővel rájön az ember, hogy az igazi siker az, ha a film túléli az idő vasfogát. Ha tíz-tizenöt év után leveszik a polcról, levetítik és még mindig hat. A film ugyanis, többnyire, szórakoztató ipari termék, öt percig él. Mintha savanyúcukorkát árulnál, ami most ízlik, de jövőre már egészen más ízek vannak divatban.


- Már legelső játékfilmje, az Uramisten is nagy sikert aratott külföldön.

- Az nekem is meglepő és felszabadító élmény volt. Két évvel az Uramisten montreali vetítése után, amikor ismét kinn voltam a fesztiválon (akkor már a Szamárköhögés-sel), kiderült, hogy Uramisten rajongói klubok alakultak New Yorkban. Képzelje el! Első filmem volt, főiskolai végzettség nélkül, magyartanári diplomával készítettem, hat éven keresztül írtuk a forgatókönyvet, ráadásul akkoriban nem volt divat, hogy valaki színművészeti diploma nélkül játékfilmet rendezzen, és így bejött. Pedig a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióban, ahol akkor dolgoztam, folyamatosan azt szajkózták, hogy jobb ha felkészülök a kudarcra. Az akkori főnököm együtt érzően biztosított, hogy hozzá bármikor visszamehetek híradókat csinálni. Képzelheti mekkora elégtétel volt az Uramisten sikere.

- Honnan ez a bátorság, akarat és hit abban, hogy mindenképpen filmeket kell rendeznie?

- Hát éppen erről szól az Uramisten! Arról, hogy miként lehet kitörni a ketrecből. Arról, hogy hinni, akarni kell! Azt képzelem, hogy más filmjeimben is megjelenik ez a szemlélet. Az, hogy az ember a legreménytelenebb helyzetekben is képes elnevetni magát. Saul Bellow amerikai írónak van egy mondata a Herzogban, ami nálam húsz évig volt kitűzve a falra. Valahogy így hangzik: az ember a legnehezebb helyzeteken is képes túljutni, ha idejében ki tudja mondani, "Ezen ne múljék!" Végtelenül bölcs gondolat. Csatát csak így lehet nyerni.

- Az Uramisten és a Szamárköhögés forgatókönyvét Osvát Andrással közösen írták, viszont több későbbi filmjét már egyedüli szerzőként jegyzi. Hogy kell elképzelni a társszerzőséget és milyen az, amikor egyedül ír?

- Ha tizenöt-húsz évvel ezelőtt teszi fel ezt a kérdést, akkor azt válaszoltam volna, hogy képtelenség filmet írni egyedül. A forgatókönyvet napról napra, újból és újból átdolgozza az ember, és ehhez mindig több szempárra van szüksége. Én Osvát András baráti és lelki segítsége nélkül biztos, hogy nem lettem volna filmrendező. Viszont ma már azt gondolom, hogy meg lehet tanulni egyedül is filmet írni, sőt ott tartok, hogy szívesebben és gyakrabban küszködök egymagam. Ennek valószínűleg az az oka, hogy már kevésbé van szükségem arra a lélektani mankóra, amely a folyamatos kudarcélményeket segít feldolgozni. Derűsebben, ironikusabban fogom fel a bukást.


- Az Uramisten-ben az idős színészlegendát, Feleki Kamillt és a filmes pályája elején járó tehetséget, Eperjes Károlyt rendezte. Hogyan birkózott meg elsőfilmesként ezzel az eltérő habitusú furcsa párossal?

- Azt kell, hogy mondjam, sötét eszközökkel intéztem a dolgokat. Kijátszottam a két színészt egymás ellen. Utólag ezt már nem tartom teljesen korrektnek. Feleki és Eperjes két, teljesen különböző, színházi iskolát képviseltek. Kamill, egy, a múlt század harmincas éveire jellemző attitűdben hitt. Rendkívül alaposan, komolyan készült fel, minden apróságot százszor-ezerszer kipróbált. Szamóca, ezzel szemben, ösztönös, sajátos reflex-szel dolgozó, elsősorban a megérzéseire hallgató színésztípus. Mindkettőjüknek azt mondtam, hogy itt nem csak a filmbéli figurák, hanem a színészi stílusok is párbajoznak, és be kell bizonyítaniuk, hogy a sajátjuk az igazi. Ebből aztán az lett, hogy mint színészek is le akarták győzni egymást. Kamill minden este, Szamóca kicsit ritkábban jelentkezett be telefonon, a napi forgatások után. Mindketten leellenőrízték nálam, hogy az ő külön párbajuk éppen hogy áll. Én meg mindkettőnek folyamatosan és egyidejűleg azt állítottam, hogy ő áll nyerésre. Ez hitet adott nekik másnapra és tovább fokozta a harci kedvüket. Azt a szenvedélyes gyűlöletet akartam kibányászni a két színészből, amely csak a legmélyebb, leginkább egymásra utalt viszonyokban lelhető fel.

- A Skorpió... forgatása után Rudolf Péter azt nyilatkozta, hogy "Gárdos Péter körül jó lenni". Ez milyen rendezői magatartást takar?

- Abban hiszek, hogy akkor lehet egy helyzetből a legtöbbet kihozni, ha az a helyzet nem frusztráló. Én a színésszel, aki szerintem a film lelke, a legfontosabb tényezője, soha nem kiabálok. Ez nem jeleneti azt, hogy a színész minden pillanatával meg lennék elégedve. Ám annak ezerféle módja van, hogy az ember keresztülvigye az akaratát. Hogy az legyen, amit én szeretnék. Jól ismerem azt a rendezői attitűdöt, amelyik, egyfajta hatalmi túltengéstől vezérelve, agresszíven és autokratikusan vezényel le egy forgatást. Soha nem éltem vele. Sokkal inkább abban hiszek, hogy mindenkinek komfortosan kell magát éreznie ahhoz, hogy a maximumot nyújtsa. Megkísérlek mindent megtenni azért, hogy a csapat a "közös ügy" örömét érezze meg a forgatásban.

- A Törőcsik Mari-Garas Dezső kettős a Szamárköhögés után A Skorpió-ban is visszatér. Köztük eleve adott volt az a hihetetlen összhang és átütő játék, ami sugárzik a vászonról?

- Nem árulok el nagy titkot, ha kimondom, hogy ők, ketten, ma Magyarország két legnagyobb színésze. Ahhoz, hogy valaki ekkora színész legyen szerintem három dolog kell: tehetség, bölcsesség és humorérzék. Most csak a harmadikról beszélnék. Ennek a két embernek eszeveszett humora van! Ha, mondjuk, dialógot írtam nekik, elég volt behunyom a szemem, s már hallottam is, ahogy egymásba marnak. (Különben ritkán látni két színészt, aki privát életben ennyire szereti és tiszteli egymást.) De a szarkazmusuk - lefegyverző. Szóval csak azt akarom mondani, hogy nekik, rájuk, könnyű dialógot írni. A személyiségükben folyamatosan jelen van az ironikus párbaj lehetősége.


- A Skorpió... egyik jelenetében a nagymamát alakító Törőcsik Mari a küszöbre fekve igyekszik megakadályozni, hogy az unokája elhagyja a családját a szeretőjéért. Ez mennyiben önéletrajzi elem?

- Abszolút. Mikor egy karácsonyi napon bejelentettem, hogy elválok, akkor a nagymamám - aki sajátos módon kormányozta a családot - egyenesen elájult. Az egész família kétségbe volt esve természetesen, és úgy érezték, hogy a válásom túlélhetetlen. A Skorpió... egyébként túlnyomó részében önéletrajzi film.

- A filmjeibe általában beilleszt archív illetve álarchív betéteket, amelyek dokumentum jellegük ellenére a valóságból egy mesebeli dimenzió felé emelik el a történetet. Ez a motívum a híradós múltjából köszön vissza?

- Hát igen. Az első játékfilm könyvünk, amelyből persze soha nem lett film, a Filmhamisítvány címet viselte. Húsz százalék valódi és nyolcvan százalék álhíradóból készült volna el a játékfilm. Mikor ezen dolgoztunk, teljesen beleszerettem az álhíradók készítésébe. A híradó látszólag objektív műfaj, de valójában a hazugságok hazugsága. Éppen azért, mert a néző azt hiszi, hogy amit lát az úgy igaz, ahogy látja. Sok hamisítást csináltam akkor is, mikor híradóztam. Életem első híradó riportjából, 1971-ben, óriási botrány lett, a párt Központi Bizottsága tárgyalta az ügyet, mint egyfajta provokációt. Nekem utólagos jelentést kellett írnom az esetről. Egy zálogházi riportról volt szó, ahol két beszélgetést vágtam egymásra. Egy középkorú asszonyt, aki eladta irhabundáját, hogy megvehessen egy új csincsillát. Ezután rögtön egy húsz éves leányanya következett, aki azért adta zaciba az idősebb gyerekének a kisruháit, hogy gyógyszert vehessen a kisebbiknek. Persze mind a két riportot statisztákkal forgattam le, mert azt gondoltam, hogy bizonyos ellentmondásokat így lehet a legjobban ábrázolni. Megúsztam, soha nem derült ki a hamisítás.

- A profi színészek mellett mindig is alkalmazott amatőröket és később A porcelánbabá-ban már alig voltak hivatásos szereplők, ami igaz a Tréfá-ra is. Mennyiben változik ilyenkor a színészvezetés?

- Az amatőrökkel nagyon csínján kell bánni, mert ők azt az egyetlen szerepet tudják, amelyet az életben is eljátszanak. Úgy kell őket instruálni, hogy képesek legyenek kikapcsolni azt a természetes emberi reakciót, hogy a kamera előtt kicsit másképp viselkedünk. A Tréfa gyerekszereplői és A porcelánbaba hősei is saját magukat játszották, csak egy filmbeli figura ruhájába bújva. Csak arra kellett figyelni, hogy ez teljesen természetesen jöjjön ki belőlük és ne kezdjenek el mórikálni.

- A porcelánbaba forgatásán kedvet kapott ahhoz, hogy nagyrészt amatőröket rendezzen?

- Igen, elképesztő és megrendítő élményeim voltak arról, hogy az emberek mire képesek színészként, amikor önmaguk sorsát mímelik. Rá kellett döbbennem, hogy egész sajátos színek keverhetők ki, ha amatőröket és profi színészeket teszek egymás mellé.


- A korai filmjeit Máthé Tibor fényképezte, majd Az utolsó blues-ban elkezdett ifj. Seregi Lászlóval dolgozni, aki a Tréfa operatőre is. Miért?

- Tudatosan váltottam, azzal együtt, hogy Máthé Tibi szerintem Európa egyik legjobb operatőre. Mondhatnék rá egy analógiát, amelyért álszent társadalmakban megkövezik az embert. Ha egy férfi, mondjuk 30-40 évnyi házasság után, arra vágyna, hogy elosonjon egy titkos randevúra, megvetendő dologra vállalkozna? Tibivel úgy voltam, mint az a bizonyos férfi, 40 évnyi házasság után. Ismertük egymás gondolatait, előre tudtam, hogy hova fogja lerakni a kamerát. Másra vágytam. Kockázatra, kalandra. A kockázat nélküli munka maga a halál. Filmezésben pláne. El kell menni a meredély széléig, le kell nézni és örülni, hogy legalább odáig eljutottál.

- Meséljen a legközelebbi filmtervéről!

- Látja, az egy fantasztikus kaland lenne! Zsidó családból származom, a szüleim mindketten Holokauszt túlélők. Úgy ismerkedtek meg, hogy mindkettőjüket, huszonhat kilósan, elszállították Svédországba. Két, egymástól hétszáz kilométerre lévő rehabilitációs kórháztáborban kezdték őket ápolni. Aztán amikor apám már eléggé magához tért, akkor levelezésbe kezdett az anyámmal. Százhatvannégy levelük született. (Ezeket később eltették és soha elő nem vették.) Amikor tíz évvel ezelőtt meghalt a papám, anyám odaadta őket. A levelezésük alatt egyszer találkoztak, akkor is csak három napra. Nos, ebből a levelekből kibontakozó szerelemről írtam egy forgatókönyvet. Az a címe, hogy Sugárzás.