Emészthető katasztrófa

Napfényes idő, az ország keleti részén némi palacsintaesővel. Délutánra szalonnástoast-front, később hotdog- és rákkoktél-zápor várható. A nyugatról érkező spagettihurrikán egyelőre elkerül bennünket. Derült égből fasírt-kritika.

A Sony Pictures Animation harmadik nagyjátékfilmje - a Nagyon vadon és a Vigyázz, kész, szörf! után - egy 1978-as amerikai mesekönyv feldolgozása. A Judi Barett által jegyzett, Ron Barett által illusztrált 30 oldalas könyvecske a mai fiatal felnőtt amerikaiak gyermekkori kedvence. Benne Chewandswallow szigetén a különös helyi időjárás naponta három ételesőt produkál. A könyvben nincs igazi központi karakter, a mese inkább arról szól, hogyan élnek az emberek a bőség e kicsiny földjén, és mit tesznek, hova menekülnek akkor, mikor az ételadagok egyszer csak óriásira nőnek. Az angolszász mesék különös fantázialényei helyett itt az égből potyogó étel adja azt a különös, összetéveszthetetlen hangulatot, amit európai mese nem tud, de talán nem is akar produkálni.

A könyv alapján készült film írója és rendezője két fiatal figura, akiknek pályája a Darmouth College óta közös projektek mentén halad. A 34 éves Chris Miller és a nála két évvel fiatalabb Phil Lord a Clone High és az Így jártam anyátokkal sorozatok írása után eddigi legnagyobb lehetőségét kapta meg a könyv adaptálásával. Nem is okoztak csalódást. Hagyományosan józan amerikai eszük nehezen viselte el a magyarázat nélkül hagyott kaja-az-égből misztikumot, valamint a rövidke történet sem lett volna elég egy egész estés filmhez, ezért, hogy egy csapásra technikailag is korszerűsítsék a sztorit, a film középpontjába egy fiatal feltalálót állítottak.

Ő Flint, a vékonydongájú, csetlő-botló amatőr tudós, akinek korábbi találmányai sajnos nem lettek korszakalkotók, inkább máig ható baklövéseknek tartja őket a család és a város is. Flint viszont eltökélt: új mániája, hogy vízből ételt állít elő, s így változtat elszegényedett halászvároskája életén. Miután egy tankönyvszerűen összerakott rövid bevezetés alatt megismertünk minden fontosabb fő- és mellékszereplőt - köztük a kedves időjós lányt, a város polgármesterét, a túlmozgásos rendőrt és Flint apját is - következik is az első akciójelenet. Flint találmánya ugyanis működik, de egy apró baki miatt kisül, és az égbe szökik - meg is van a magyarázat az égi portéka eredetére. Hatásos, dinamikus akció, minden klasszikus elemmel, amire csak az animáció képes. Nyomában érkezik majd az eldorádó égből hulló sajtburgerrel, szalonnás tojással, sült csirkével, egyre vadabb fogásokra programozott kajaesőkkel. Felsejlik a veszély is, válaszul az időközben kialakult mohóságra és elbizakodottságra. A spagettihurrikánnal való csata lesz a következő izgalmas, látványos küzdelem. És kezdődik a katasztrófaelhárítás, pontosan úgy, ahogy azt a műfajból ismert játékfilmekből megszoktuk. De míg a klasszikus katasztrófa filmekben maga a menekülés vagy az elemekkel való harc, a túlélésért való küzdelem jelenti a film gerincét, itt a nagy veszély viszonylag későn érkezik, és az utolsó harmadot sem veszi igénybe a totális rombolás, majd a mentőakció - aki az első nagy pörgés után folyamatos izgalmakat vár, kicsit csalódni fog.

Kérdés az is, hogy megidézés vagy paródia, amit látunk, sőt, hogy egyáltalán elválik-e a kettő egymástól. Hiszen a Derült égből fasírt-ban közvetve vagy közvetlenül szinte minden katasztrófafilm megjelenik az Armageddon-tól a Twister-ig, a Holnapután-tól a Daylight-ig. De legalább ennyi scifi-motívumot is felfedezhetünk benne, a Bolygó neve: halál-tól kezdve a Mátrix-ig. Sajnos egyes jeleneteknél sem az idézet, sem a paródia, csak a rossz másolás jut eszünkbe. A gyerekeket ez viszont kicsit sem érdekli, a felnőttek számára pedig mégis ad némi ízt a dolognak, hogy most moslék, óriás dinnyék és hatalmas fánkok elől menekülnek a szereplők, vagy hogy először megint a nemzeti jelképek esnek áldozatul a pusztításnak.

A film számos aktuális slágertanulságot is felvonultat, amelyek szerencsére nem akadnak a torkunkon. A túlzott fogyasztás, az étellel való felelőtlen bánásmód, a Maradék-hegy mind-mind fontos dolgokra figyelmeztetnek, ahogy a celebkultuszra való utalások, az önértékelés, a valakinek-senkinek lenni kérdések is. A fiatal tudósról szóló mesefilm már-már beállhat a klasszikus archetípusos mesék sorába. A Pixar mindig megkapó és pszichológiailag pontos karakterei (A hihetetlen család, Wall-E) és a Dreamworks különleges világokba helyezett ötletes történetei (Túl a sövényen, Kung Fu Panda) mellett ezzel a filmmel a Sony Pictures Animationnek is biztos helye van a dobogón.

A technikai kidolgozottság a költségvetéshez mérten megfelelően színvonalas, 3D-ben különösen izgalmas élmény. Az érzelmi dimenzió is működik, a karakterek kapcsolatainak állandó dinamikája friss és szórakoztató. A városlakó arcok jók, igazi amerikai kisvárosi előemberek. A mimika mindenütt pontos, személyiségteremtő és szórakoztató. A magyar szinkronhangok közül emeljük ki Szacsvay Lászlót, aki hatásos, poénos, illik is a karakterhez, és tökéletesen el is találja azt. A mellékszereplők közül a bajuszfetisiszta majmot, Flint segítőjét zártuk a szívünkbe. Az ételeső sem válik unalmassá, mindig tartogat valami újdonságot a fagylalthótól kezdve az óriás hot dogokig. A humor, bár itt-ott leül, végig rendben van. Ahol egyértelműek, ott a műfaji paródiák is nagyon jól működnek. Az egész film érdekesen szertelen, a szándékosan vállalt műfaji kötöttségek ellenére is.

A rendező-író páros nyilvánvalóan saját maga szórakoztatására készítette a filmet, de mivel mesekönyvről és családi moziról van szó, nem merték teljesen elengedni magukat. A sok jól eltalált poén, a számos katasztrófa és scifi-utalás alapján világos, hogy még jobb lett volna az eredmény, ha tovább ökörködnek, és teljesen elfelejtik a célcsoportot. Megkockáztatom, a fárasztóan egyszerű klasszikus mesedramaturgia ellenére a moziban így is a felnőttek szórakoznak jobban. A rózsaszín égből hulló sajtburgeresőt és az óriási zselétortavárat azért biztos mindenki egyformán imádni fogja - a zselétortában játszódnak a film legkedvesebb és leginkább ötletesen kivitelezett pillanatai. Az már szinte mellékes, hogy a jelenetről óhatatlanul A gömb egyes részei jutnak eszünkbe.