Tokiói légyottok

Teljesen megértem Isabel Coixet rendezőnőt. Egy-egy utazáshoz én is szoktam zenei válogatásokat készíteni és nagyon jó érzés, amikor egy kedvenc számomról azonnal beugrik egy város hangulata. A Map of the Sounds of Tokyo című filmből egyedül a zenés betéteket tartom kiemelésre méltónak. A La vie en rose japán verziója (tudja valaki, hogy van-e magyar? Mi azt tippeltük, hogy Kovács Kati biztosan csinált ilyet.) vagy az Enjoy The Silence karaoke-előadása olyan erős atmoszférát teremtenek, hogy arra akár egy jó filmet is fel lehetett volna építeni. Főleg két olyan remek színésszel, mint Rinko Kikucsi (Bábel) és Sergi López (A faun labirintusa).Rinko Kukicsi a Map of the Sounds of Tokyo-ban | ElőzetesCoixetnek (A szavak titkos élete, Elégia) ez azért nem sikerült, mert valószínűleg a szeme előtt lebegett ez a cannes-i versenyprogram-meghívás és korábbi egyedi és érzékeny rendezői stílusát "elkánniasította". A jelenetek vontatottak, unalmasak és több a szex - csakúgy, mint a cannes-i mezőny legtöbb filmjében. A szexjelenetek ugyan szépek, különösen, amikor zenei aláfestés is van, a párbeszédek viszont borzasztóan mesterkéltek és van egy indokolatlan, unalmas narráció is. A baszk rendezőnő sokkal többet tett le az asztalra előző filmjével, amikor egy erőteljes alapanyagból (Philip Roth: A haldokló állat) dolgozott. Saját forgatókönyve erőtlen és csak kétszer csillantja meg az Elégiá-ban demonstrált fanyar humort: amikor egy kutyát esernyős pórázzal sétáltatnak Tokióban, illetve amikor a főhősnő azt mondja: "Hogyan bízhatnál meg egy olyan emberben, aki egész nap filmeket néz?" - a cannes-i filmfesztivál utolsó előtti napján ez a mondat telibe talált.