Az Antikrisztus nőnemű

A cannes-i filmfesztiválnak lételeme a botrány. Legendás, hogy a fél közönség távozott a Visszafordíthatatlan-ról, hogy kifütyülték a The Brown Bunny-t, vagy kiakadtak a Funny Games-en - ezek azok a pillanatok, amelyeknek jó lett volna részese lenni, ott lenni, amikor először ütött be a sokk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a cannes-i közönség évről évre edződik és holmi orális szextől, csonkolástól vagy szitává lövéstől a szemünk se rebben. Lars Von Trier viszont beígérte, hogy szembesíti a cinikus, nehezen felzaklatható publikumot saját félelmeivel és feladatát maradéktalanul teljesítette: az Antikrisztus pont az a botrányfilm, aminek ezzel a címmel lennie kell.Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe az Antichrist című filmbenA dán mester saját bevallása szerint az utóbbi két évet mély depresszióban töltötte és elképzelhetetlennek tartotta, hogy újra képes lesz alkotni. A depresszió persze nem éppen a kreatív energiák táptalaja és lesznek, akik azt gondolják, hogy Von Trier a kényszerszünet után kegyetlenebb és őrültebb, mint valaha. Hősei egy házaspár, akik - mint az a szándékosan túlstilizált, elképesztő prológusból kiderül - elveszítették gyermeküket, és mivel a férfi (Willem Dafoe) terapeuta, elvonulnak egy Éden nevű erdőbe, hogy ott kúrálja ki feleségét (Charlotte Gainsbourg) a gyászból. Az egész iszonyatosan indul, mert a párbeszédek erőltetettek, a kamera tolakodóan rányomul a szereplők arcára, az pedig igen távol áll a horror műfajától, hogy néha-néha előkerül a bokorból egy döglött állat.Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe az Antichrist című filmbenAz egyik vadállat ijedelmet és/vagy röhögőgörcsöt kiváltó óriási jelenete (Von Trier igazi állatokkal dolgozott, ami jelentősen megnehezítette a forgatást) után azonban jön a jól ismert kíméletlenül groteszk manipuláció és innentől a néző úgy táncol (azaz sikít, hörög, szisszen és kacag) ahogy a rendező fütyül. Lehet háborogni, menekülni vagy éppen antikrisztust kiáltani, de érdemes mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy miért reagált az adott manipulációra úgy, ahogy és miért lehet ezzel kihozni a sodrából. Von Trier, aki maga sem szűkölködik a fóbiákban (Cannes-ba például minden egyes alkalommal lakókocsival érkezik, ugyanis fél a repüléstől) nagyon érdekes kérdéseket tesz fel a férfi-női kapcsolatokról, de nem udvariasan kérdez, hanem agresszívan az arcunkba dörgölőzik. Közben persze azt sem tudja - és nem is akarja - elrejteni, hogy számára a legnagyobb para a világon a női szexualitás.