Tomer Sisley: Még saját magadat is meglepheted

Vágólapra másolva!
A Largo Winch főhőse egy bosnyák árva, akit örökbe fogad egy nagyvállalat igazgatója, így a srác nevelőapja halála után a cég igazgatói székében találja magát. A Largót játszó Tomer Sisley a film premierje alkalmából Budapestre látogatott, és beszélgetésünk során kiderült, a harmincnégy éves színész élete nem sokkal kevésbé kalandos, mint figurájáé. Az arab és zsidó felmenőkkel is rendelkező Sisley élt már Német- és Franciaországban is, volt már sikeres és sikertelen komikus is, és most, hogy akcióhős lett, egy komoly dráma forgatókönyvén dolgozik.
Vágólapra másolva!

- Igaz, hogy csak azért kezdtél stand-up komédiával foglalkozni, mert ennek segítségével akartál eljutni a filmekig?

- Igen. Rengeteg színész szaladgál a világban, és valahogy el kell érned, hogy te legyél az, akire felfigyelnek. Tizennyolc-tizenkilenc éves koromban azt találtam ki, hogy nagyon híres humorista leszek, és aztán majd az ölembe hullanak a filmszerepek is. Ez nem így történt. Felléptem párszor Antibes-ban, ahol laktam, de nem lettem híres, és két év múlva feladtam, mert úgy gondoltam, hogy ha már nem futok be, akkor inkább színészként ne fussak be, mint humoristaként, mert a stand-up úgysem érdekel igazán. Egy barátommal felköltöztünk Párizsba és elkezdtem szereplőválogatásokra járni. Játszottam egy sitcomban, de utána évekig semmi sem történt. 1999-ben találkoztam egy nagyon tehetséges forgatókönyvíróval, aki tévéműsorokat talál ki, és ő azt javasolta, hogy próbálkozzam meg újra a stand-uppal, mert most már sikeres lennék. Megpróbáltam és sikeres lettem.

- Szerinted ennek mi volt az oka? Érettebb lettél időközben?

- Érettebb lettem és változtattam a műsoromon. A francia újságírók szerint én voltam az első, aki stand-uppal próbálkozott Franciaországban. Korábban ez a műfaj nem igazán létezett, ezért direkt erre hegyeztük ki a dolgot, úgy neveztük el az estet, hogy "stand-up", és ez teljesen újnak, forradalminak számított. A Largo Winch forgatásának kezdetéig ezzel foglalkoztam.

- Nem hiányzik?

- Nagyon élveztem, de már elértem vele, amit akartam: most már szerepajánlatokat kapok és nem meghallgatásokra rohangálok. Visszalépésként élném meg, ha megint főállásban stand-uppal kéne foglalkoznom, viszont hiányzik is, úgyhogy időnként beugrok olyan helyekre Párizsban, ahol csak úgy felpattanhatok a színpadra és szövegelhetek öt percig.


- Ha jól tudom, most egy dráma forgatókönyvén dolgozol. Milyen számodra azt megélni, hogy szemben a stand-uppal, ahol azonnal visszajelzést kapsz a közönségtől, most majd hónapokat, esetleg éveket kell várnod rá, amíg kiderül, hogy mit szólnak hozzá az emberek?

- A kettő teljesen más, de egy mégis közös bennük: a precizitás. Nagyon precíz vagyok. A vicceimnél is mindig minden egyes szót alaposan megfontoltam, ez a forgatókönyvnél is így van. Nem én írom egyébként, már készen van, de meglehetősen át kell dolgozni. Egy barátom írta még régebben, nemrég előszedtük, elkezdtünk beszélgetni róla, és rájöttünk, hogy sok kiaknázatlan lehetőség rejlik benne. A beszélgetéseink során alakul, minden lehetőséget nagyon alaposan körbejárunk, és amikor összeáll a struktúra, már szinte semmibe se telik leírni.

- Nagy hangsúlyt fektetsz a precizitásra. Ez forgatás közben is jellemző rád?

- Igen, akkor is nagyon precíz vagyok. Én még mindig tanulom ezt a szakmát. Tíz évig jártam Jack Waltzerhez, aki véleményem szerint a legjobb színésztanár a világon, ő készítette fel Dustin Hoffmant is az Aranyoskám-ra. A precizitás a titok nyitja. Minél pontosabb vagy, annál hitelesebb vagy.

- A színészek gyakran az ösztönösség jelentőségét hangsúlyozzák. Te ennek ellenkezőjét hirdeted?

- Egyáltalán nem. Az ösztönösség nagyon fontos, de ha az már megvan, légy precíz. Ha például egy jelenetben kólát kell innod, akkor nem csak tetteted, hanem tényleg beleiszol a kólába. Ugyanez érvényes minden másra is. Ha sírnom kell, akkor nem arra koncentrálok, hogy sírni kell, teszek a sírásra. Arra koncentrálok, hogy mi az, ami megríkat. Ha erre mondjuk az a válasz, hogy azért sírok, mert az anyám temetésén vagyok, akkor ennél továbbmegyek, mert ez még nem elég precíz. El kell menni egészen a jelenet esszenciájáig, ami lehet például az, hogy elveszítettem azt az embert, aki a legfontosabb volt számomra. Ha idáig eljutottam, és már teljesen beleéltem magam a helyzetbe, akkor lehet, hogy elsírom magam, de az is lehet, hogy kétségbeesésemben nevetni fogok. Ha tehetséges vagy és az ösztöneidet követed, nagyon jó színész leszel, ha viszont az ösztöneidet követed és mellette még precíz is vagy, akkor lenyűgöző lehetsz, még saját magadat is meglepheted a reakcióiddal.


- Tíz év után még van mit tanulnod erről?

- A tanárom szerint húsz évbe telik, mire valakiből színész lesz. Szerintem Sean Penn jobb színész ma, mint tizennyolc éves korában volt. Marlon Brando bámulatos volt már a harmincas éveiben is, de még sokkal-sokkal jobb volt hatvanévesen. Látni a különbséget.

- Magadon is látod?

- Igen, de nem szeretem visszanézni magamat, mert mindig úgy érzem, hogy rémesen játszom, és utólag sok mindent másképp csinálnék. De ha elégedett lennék magammal, nem lenne motivációm.

- Miért akartál akciófilmben játszani?

- Nézd, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy én egy francia szupersztár vagyok, akinek minden héten jobbnál-jobb szerepeket ajánlanak, és a sok közül csak ezt az egyet vállaltam el. Megküzdöttem minden egyes szerepért onnantól kezdve, hogy én lehessek a rosszfiú valami mocsokrossz tévésorozat egyik epizódjában. Egy idő után jött a Pokoli alvilág című film, amiben csak egy mellékszerepet játszottam, de nagyon jó kritikákat kaptam, felfigyeltek rám, és felajánlották a Largo Winch főszerepét. Nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsam egy 24 millió eurós büdzséjű film főszerepét.

- Akkor viszont feltehetem azt a kérdést, hogy miért vállaltad el a már betervezett folytatást is?

- Erre már tudok érdemben válaszolni: először is azért, mert nagyon szeretem Largo Winch figuráját. Nagyon erős személyes kapcsolatot érzek vele amiatt, hogy ahogy neki sincsenek gyökerei, nekem sem igazán. A nagyszüleim jemeniek, illetve oroszok, a szüleim izraeliek, én pedig Németországban születtem, de kilencéves koromtól Franciaországban éltem és amerikai iskolába jártam. Másrészt Jérome Salle-t jó rendezőnek tartom, és a folytatást is ő csinálja.


- Gyakran viccelődsz részben arab, részben zsidó származásoddal, de kíváncsi lennék rá, hogy valójában kulturálisan mit adott ez neked?

- Azt hiszem, nyitottabbá tett. Kész vagyok rá, hogy bárkit, bármilyen véleményt meghallgassak, nyitott vagyok mindenkire.

- Hátrányai nincsenek?

- Régebben sokszor éreztem hátrányát, most már nem annyira. Kezdetben az volt a fő baj, hogy ha nem vagy 100%-ig ilyen vagy olyan, akkor nem kapod meg azokat a szerepeket, amikhez teljesen valamilyennek kéne lenned. Ha egy olasz figurát kellett eljátszani, nem adták nekem a szerepet, holott simán elmennék olasznak, csak éppen nem a tipikus klisészerű olaszt testesítem meg. Egyszer egy szereplőválogatáson azzal utasítottak el, hogy nem vagyok elég zsidós, hiába mondtam nekik, hogy izraeli vagyok. Másrészről nem hiszem, hogy megkaptam volna Largo Winch szerepét, ha 100%-ig franciának vagy valami másnak nézek ki, mert ebben a figurában éppen az az izgalmas, hogy nem egyértelmű, hogy honnan származik.

- Mi volt számodra a legnehezebb feladat a filmben?

- Talán az a jelenet, amiben apámmal veszekszünk. Ez a film kulcsjelenete, és az egyetlen, amiben én játszom vele, a többi visszapillantásban fiatalabb színészek játsszák a szerepemet. Ekkor látják egymást utoljára, és ez később nagyon fontos pillanattá válik Largo Winch életében.


- Láttál valami jó filmet mostanában?

- A Gettómilliomos tetszett.

- Mit ábrázol a gyűrűd?

- Egy oroszlánfejet. Valami miatt vonzódom az oroszlánokhoz. Egyesek szerint azért, mert az oroszlán jegyében születtem, de szerintem nem emiatt. Van rólam egy fotó két vagy hároméves koromból, amin egy oroszlánkölyök fekszik rajtam, lehet, hogy akkor csípődött be nálam valami.