Vágólapra másolva!
Divinyi Réka írta az utóbbi évek legnépszerűbb magyar filmjeit, a forgatókönyveiből készült alkotásokat csak a mozikban több, mint másfél millióan látták. Jelenleg két munkája verseng a nézők kegyeiért: a Valami Amerika 2 és a Kaméleon. A fiatal írónő elmesélte, miért éri meg hallgatózni a villamoson, milyen egy munkanapja, mennyire kell komolyan venni a Csak szex és más semmit, és melyik forgatókönyvért adná oda a fél karját, ha ő írta volna. Kitárgyaltuk még azt is, hogy hat sikerfilmmel a háta mögött, mennyire fogadta be a szakma, valamint, hogy mit kellene csinálni az illegális letöltőkkel.
Vágólapra másolva!

- Először a Tilos Rádió előterében találkoztam veled, ahol csendben üldögéltél mindenféle furcsa figura társaságában. Ilyenkor figyeled a beszélgetést és anyagot gyűjtesz?

- Az egy érdekes hangulatú hely volt, ritkán csöppenek olyan környezetbe, próbáltam is figyelni, de sajnos keveset beszéltek.

- Amúgy szoktál fülelni?

- Abszolút. Eléggé keveset mozdulok ki, otthonülős vagyok, ezért bármi ilyen, ha adódik, azt kihasználom anyaggyűjtésre. Imádom a négyeshatost, az egy kincsesbánya, a legkülönfélébb emberekkel lehet találkozni. Szoktam hallgatózni, hogy miket mondanak, pláne ha moziról beszélnek, azt különösen imádom.

- Hogy néz ki egy munkanapod?

- Mióta óvodás a fiam, azóta délelőtt is írok. Elmegy az óvodába, és akkor megpróbálom rávenni magam, hogy dolgozzak. Úgy kezdem, hogy elolvasom az összes hírt az interneten. Ha még mindig nem tudom rávenni magam a munkára, akkor megnézem az e-mailjeimet. Aztán megnézem, hogy van-e újabb friss hír az interneten.

- Milyen site-okat olvasol?

- Leginkább hírsite-okat, politika, kultúra, közélet, bulvár, kimazsolázom, ami érdekel. Ekkor látom, hogy mindjárt dél van, és még semmit nem dolgoztam, akkor pánikszerűen elkezdek valamit csinálni, de aztán rájövök, hogy ebédelni kell. És rettenetesen sok felesleges, buta kör után egyszer csak rászánom magam és elkezdek dolgozni, akkor viszont borzasztóan zavar, hogy uramisten, itt van a négy óra és kell mennem a fiamért az oviba. És miután lefeküdt, szeretek még este tíztől úgy egyig, kettőig melózni. Persze ez is változik, mert ha aztán jön a határidő, akkor éjjel-nappal. Azt tapasztaltam, hogy 5-6 óránál többet nem tudok egyhuzamban írni.

- Hogy vannak a határidők nálad?

- Normális esetben szerződésben van rögzítve, hogy mi az egyes draftoknak a leadási határideje. És akkor, amikor már ezen túl vagyok egy héttel, akkor felhív a rendező és azt mondja, hogy nem azért hívlak, hogy szekáljalak... Nekem a fejemre kell koppintani ahhoz, hogy valamit befejezzek, ráadásul, ha elkezdek írni, mindig még 500 másik ötletem támad, amit azonnal ki akarok próbálni, és akkor egy egyre nagyobb hegyet görgetek magam előtt, hogy azt megváltoztatom, meg amazt. Néha azt kell nekem mondani, hogy állj, pláne mikor már le kell adni a könyvet. Én nem tudok semmit kiadni a kezemből, úgy kell kicibálni.

- Hogy tudtál egyáltalán kisgyerek mellett dolgozni?

- Éjszaka. Gyakorlatilag két évig nem aludtam. Amikor kétéves korában bölcsődés lett, akkor már tudtam délelőtt is. Meg a családom segített. A férjem is kiveszi a részét és elviszi a gyereket ide-oda, anyósom és anyukám is segít, meg a bébiszitterek. Volt egy idő, amikor kérdeztem a fiamtól, hogy engem hogy hívnak. Mondta, hogy Réka. Jó, de milyen Réka? Hát Dolgozó Réka. Mert állandóan csak azt hallotta, hogy anya dolgozik, anya dolgozik, ezért azt hitte, hogy az a nevem. Akkor egy kicsit magamba szálltam, hogy többet kéne vele foglalkoznom.

- Amikor nekilátsz, akkor gyorsan haladsz?

- Mikor sikerül felvennem a ritmust, akkor tudok haladni, akkor jönnek az ötletek. Csak az a nehéz, mire rászánom magam. Vannak halott napok, amikor az egész csak egy kínlódás, és egész nap görcsölök és azon gyötrődöm, hogy csinálni kéne, csinálni kéne... és tudok haladni két oldalt. Egyszerűen ott ülök, és az égvilágon semmi nem jut az eszembe. Ezeket az üresjáratokat is bele kell kalkulálni. Mindig tudok abban reménykedni, hogy eljön az a pillanat, amikor elkapom a fonalat.

- Mennyire írod lineárisan a könyveket? Néha megírod először a végét?

- Lineárisan kezdem, de ha eszembe jut valami, azt gyorsan leírom, mert mindig mindent elfelejtek. Van olyan, hogy megírom a végejelenetet vagy a közepéről egy másik jelenetet, de aztán sokszor mire odaérek, már egészen más végejelenetet akarok csinálni. Sok ráírással dolgozom, majdnem mindig kijönne egy másik forgatókönyv abból, amit kihagyok. Úgy tudom eldönteni valamiről, hogy működik-e, ha megírom. Van, amikor csak elkezdem csinálni, hogy kipróbáljam, mert bizonytalan vagyok benne, és váratlanul működik, vagy arról egy tök más dolog eszembe jut. Nagy híve vagyok annak, hogy mindent ki kell próbálni. Nem tudok fejben írni. Vizuálisabb vagyok annál, hogy fejben ki tudjam sakkozni.

- Írsz a figurákról jellemrajzokat?

- Nem, csak ha kell, ha ezt külön kérik. De pont amiatt, hogy sok minden kimarad, sok mindent pluszba megírok, mire elkészülnek a könyvek, mindegyikről tudnék írni biztos egy oldalt. Én magam is gyakorlatilag menetközben ismerkedem velük, eszembe jutnak tulajdonságok, amelyeket aztán visszamenőleg is beépítek a karakterekbe. Az elején eléggé elnagyoltak, kétdimenziósak, de minden egyes verzióval gazdagodnak.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
Nézz még több képet Divinyi Rékáról! | Fotó: Pályi Zsófi [origo]


- Írók szokták nyilatkozni, hogy ha jól benne vannak a munkában, akkor néha a figurák olyat mondanak, amin még ők is meglepődnek. Neked is szokott lenni ilyen?

- Igen, van ilyen. Kicsit mintha önálló életet élnének. Néha én is érzem, hogy na ezt honnan vettem? Beugranak például városnevek, és az ember nem tudja, hogy ez honnan jön elő, vagy miért mondja ezt. De érzem, hogy az a helyes szó, azt kell mondania.

- Meg szoktad nézetni a könyveket olyan emberekkel, akik más szubkultúrákban vagy körökben járatosak?

- Igen. Mikor elkészül a dolog, vagy már majdnem kész, akkor odaadom embereknek, és akkor ők vagy mondanak új szavakat vagy kifejezéseket, vagy elmondják a véleményüket. Olyan is volt, hogy castingon egy színész sokkal jobb kifejezéseket használt, mert ő maga abból a közegből jött, én életemben nem hallottam olyan szavakat, és a színész nem kapta ugyan meg a szerepet, de a szavait beépítettük a könyvbe.

- Volt már olyan, hogy egy színész viccesebbet tudott improvizálni, mint amit te írtál?

- Nem, ilyen nincs. (nevet) A rendezők, akikkel dolgoztam, Goda Kriszta, Herendi Gábor vagy Fonyó Gergő, mindannyian eléggé forgatókönyv-mániások. Mire elkezdenek forgatni, oda-vissza mindent megbeszéltünk már, minden szavát ismerik a könyvnek. Éppen ezért kevésbé nyitottak arra, hogy a színész improvizáljon, mert tudják, hogy az, amit kitaláltunk, miért van úgy. Ha valami megváltozik, az lehet, hogy később borít egy csomó mindent, még ha abban a pillanatban nem derül is ki. Ettől függetlenül a színészek véleménye és ötletei nagyon fontosak, de jobb, ha előre megbeszéljük.

- A Valami Amerika 2-ben, amikor Pindroch becsönget Szabó Győzőhöz a zsáknyi DVD-vel, és Szabó Győző azt mondja neki, hogy nem kérek DVD-t, már láttam, szar film, és rácsapja az ajtót, azt te írtad, vagy ők találták ki?

- Azt én írtam.

- Nekem az annyira spontánnak tűnt.

- Nem, az benne volt. Kevés improvizáció van a Valami Amerika 2-ben, én is csak olvastam valahol, hogy Pindroch Csabi találta ki, hogy mikor azt mondja, én vagyok a rendező, a Faragó András adjon neki egy pofont. A forgatókönyv szerint csak a viperát vette elő, de Pindroch mondta, hogy inkább ütés legyen, mert az milyen hatásos, és ezzel jól meg is szívatta magát, mert ötször-hatszor vették fel. Egyébként nagyon jól működött a pofon. Vagy Csujának ezt a nak-nek ragozós izéjét is ő maga találta ki. Szintén nagyon jól működött. De általában - mivel ezerszer átrágunk minden szót - nem biztos, hogy valaki hipp-hopp jobbat tud mondani, még ha úgyis érzi is. Az sem szerencsés, ha valaki nem tudja a szöveget, és ezért improvizál. De olyan is volt, hogy a Kriszta felhívott forgatás közben, és azt mondta, hogy próbáltuk, nem igazán jó, a színész ezt és ezt mondta, de ha tudsz jobbat, akkor küldd el, és én sms-ben küldtem el az új mondatokat, mert a helyszínen nem volt internet.

- Ki is szoktál járni a forgatásokra?

- Szoktam, de nem túl gyakran. Először is borzasztóan feszélyez, hogy minden másképp van, ahogy én elképzeltem. Annyira világos képek élnek bennem egy-egy jelenetről, és a valóságban minden más, a figurák, a helyszínek, a beállítások... Kell egy kis idő, amíg ezeket megszokom. Meg egyszerűen úgy érzem, hogy útban vagyok. Megvan mindenkinek a dolga, mindenki pontosan tudja, hogy mit csinál, én meg ott téblábolok, és általában feldöntök valamit vagy beállok a fénybe. De azért ki szoktam menni néha, mert jó hangulat van, és nagyon kedvelem azokat az embereket, akikkel együtt dolgozom, és persze nagyon izgalmas látni, hogy válik valósággá az, amit elképzeltem. De ahol megnyugszom, vagy amit már tudok élvezni, az az utolsó vágás környékén van. Addig folyamatos a feszültség, és megy az állandó elemzés.

- Szoktak lenni tesztvetítések a bemutató előtt, ahol nézitek a közönség reakcióit?

- Igen. Van, aki barátokat hív, vagy a stáb rokonsága jön, de a Valami Amerika 2-nek direkt csináltunk egy vetítést nem szakmabelieknek. Herendi Gáborék mindenképpen civileken akarták tesztelni, hogy hol röhögnek, hol unják stb... Egy vígjátéknál ez nagyon fontos, és a stábtagok már nem tudják objektíven nézni.

- Itthon is úgy működik ez, mint Amerikában, hogy egy ilyen vetítés arra szolgál, hogy még elgondolkozhassatok változtatásokon?

- William Goldman (a Butch Cassidy és a Sundance kölyök és Az elnök emberei Oscar-díjas forgatókönyvírója - a szerk.) könyvében olvastam, hogy tesztvetítés után még újraforgattak jeleneteket, és megváltoztatták a film végét. Magyarországon nyilván nincs az a pénz, hogy ezt meg lehessen oldani. Aki okos, az úgy időzít, hogy a tesztvetítés után még legyen egy kis vágóideje, ha mondjuk a nézők azt mondják, hogy egy kicsit vontatott itt-ott. Például a Kaméleon-nak volt egy másik befejezése is, és Goda Kriszta levetítette mindkét befejezést, és megkérdezte a közönségtől, hogy mit gondolnak.

- És ezt a lehangoló befejezést választotta a közönség?

- A másik sem volt vidámabb, csak egy kicsit tovább mesélte a történetet, de végül Kriszta úgy döntött, hogy legyen így.

- Mondtad korábban, hogy a filmek bemutatója után egy darabig még olvasod a kritikákat, és aztán pár hét után leszűröd magadban, hogy az adott film hogy sikerült. A Kaméleon-nal már lezajlott ez a folyamat?

- Megvan a véleményem a Kaméleon-ról, tudom, hogy mi az, ami jól sikerült benne és mi az, ami nem, de ezt általában megtartom magamnak. Nem szívesen ismerem be a saját hibáimat nyilvánosan, eleget tépelődöm rajtuk magamban. De ha egyszer megadatna, hogy remake-et írjak valamelyik filmemből, azért nagyon-nagyon hálás lennék.

- Legtöbbször az merült fel a Kaméleon kritikáiban, hogy túl steril lett, nincsenek benne szerethető figurák, vagy olyan figurák, akikkel azonosulni lehetne, mert mindenkiről csak annyit tudunk meg, amennyit a cselekmény megkíván.

- Mindenkinek minden egyes jelenete továbbgördíti a cselekményt, mert a cselekmény a fő sodró erő ebben a történetben. Valóban nincs olyan jelenet, ami pusztán a karakterek gazdagítását szolgálná, menet közben kell kiderülnie mindennek, ami a fontos velük kapcsolatban. Eredetileg a forgatókönyvben sokkal több jelenet volt, pl. a főhős múltjáról is voltak flashback jelenetek, de ezeket végül terjedelmi okok miatt nem tudtuk beletenni. A film hossza adott volt, és úgy gondoltuk, hogy azoknak a jeleneteknek kell esniük, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a cselekményhez. Egy hasonló történetet Anthony Minghella A tehetséges Mr. Ripley-ben 139 percben tudott elmesélni, nekünk pedig 104 perc adatott meg. Muszáj döntéseket hozni, nem fér bele minden, mert nagyon drága mulatság kétórás filmet csinálni.

- Téged mindig bevonnak a filmek vágásába?

- Nem ülök ott minden nap. Akkor vonnak be, amikor van mit mutatni. Elkészül az első összevágott, azt megnézem, elkészül egy újabb verzió, azt is megnézem.

- De beleszólhatsz?

- Persze, számít a véleményem úgy, mint a többi alkotónak. Azért is nem szerencsés, ha ott ülök a vágásnál, mert kell valaki, aki objektív tud maradni. A rendező és a vágó éppen annyira elveszíti az objektivitását a vágás során, mint én a forgatókönyv írásakor. Ilyenkor nagyon fontos, hogy legyen valaki az alkotótársak között, aki friss szemmel rá tud nézni, aki megőrzi az arányérzékét.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]
Nézz még több képet Divinyi Rékáról! | Fotó: Pályi Zsófi [origo]


- Visszatekintve, általában elégedett vagy a filmekkel? Nincsenek olyan pontok, amik idegesítenek?

- De, mindegyikben vannak. Általában a saját munkámmal vagyok elégedetlen, és nem azt szoktam elemezgetni, hogy más mit rontott el az én tökéletes művemen. Inkább arra koncentrálok, hogy mi az, amit jobban kellett volna megoldanom, de nyilván mindegyikben van olyan is, amit akár a szereposztásnál, a képi világban vagy egyes jelenetek beállításánál én nem úgy csináltam volna. Ilyenkor nem tehetek mást, elmondom a véleményemet, aztán elfogadom a rendező döntését. És sokszor kiderül, hogy neki van igaza, még akkor is, ha az nekem nem tetszik. Megtanultam ebben a szakmában, hogy az ember semmiben sem lehet holtbiztos. Annyira mélyen tudom azt érezni, hogy de, nekem van igazam, és aztán kiderül, hogy marhára nem.

- Aztán könnyen túlteszed magad ezeken?

- Persze, muszáj. Minden filmnek megvan a sorsa. Nyilván olyannak kellett lennie, amilyen lett, és az embernek ezt el kell fogadni. Ahogy azt is el kell fogadni, hogy ez vagy az róla a vélemény. Picit azért könnyebb tán az én helyzetem, mert amikor bemutatják a filmet és megjelennek róla a vélemények, akkor én nagyjából már fél évvel vagyok túl az intenzív munkán, és már máshol tartok. Nincs időm elmerülni az önsajnálatban vagy az önvádban, mert akkor már egy új feladatot kell megoldani.

- A barátnőm nagyon utálja a Csak szex és más semmi-t, mert szerinte a film hamis reményeket ad a magányos harmincas nőknek.

- Mert nem biztos, hogy ránk talál az igaz szerelem? Senki nem mondta, hogy Tamás az igazi. Azt mondja az a film, hogy alapvetően ne add fel azt, hogy valakinek kinyisd a szívedet, mert nem lehet megúszni az életet biztonsági játszmákkal. Meg kell élni dolgokat. Ha megcsinálnám a Csak szex folytatását, az valószínűleg úgy kezdődne, hogy Tamás pakol és lelép, mert ő nem egy olyan hapsi, akire rá lehet építeni egy életet. Mindemellett van értelme a kérdésnek, ezen néha én is gondolkodtam. A Csak szex olyasmiről szól, amiben én alapvetően hiszek, és olyan típusokat dolgoz fel, akikkel én találkozom. Ezek a lányok megfordultak az életemben, ahogy vannak ilyen típusú férfiak is. De számomra is problémát okozott azzal szembesülni, hogy vannak emberek, akik effektíve filmekből nyernek információkat, és azokat tényként kezelik. És sokkal többet jelent nekik, mint amennyit nekem jelentett a megírásnál.

- Úgy érted, túl komolyan veszik a filmet?

- Igen, előfordul, és ez óhatatlanul is felelősséget jelent. Pedig a filmben elhangzó állítások egyáltalán nem biztos, hogy igazak. Például a Kaméleon-ban a főhős visszatérő csajozós szövege, hogy az inkáknál a bélszín jegyajándék volt - ez egy marhaság természetesen. De Kriszta csak a forgatáson tudta meg, hogy azt én találtam ki, ő azt hitte, hogy ennek utánanéztem, és az tényleg így volt. Remélem, senki nem fogja az inkákról szóló dolgozatába belevenni ezt mint tényt. Vagy a Tibor-ban az egyik srác ellopja az anyja vérnyomásgyógyszerét és attól erekciója lesz, nyilván ez is butaság, de valaki írt utána egy levelet, hogy mi van, ha emiatt a gyerekek tényleg beszedik a vérnyomásgyógyszert. És azt gondoltam, hogy igen, ez baj. Biztos, hogy van egy csomó felelőssége az embernek, ha ír, és ezeket kicsit nekem is jobban át kéne gondolnom. A Csak szex-nél is azt láttam, hogy nagyon sok embernek sokkal többet jelentett, mint nekem.

- Vagy többet jelentett, mint egy mese...

- Igen, életvezetési tanácsokat szűrtek le belőle. Kérdés persze, hogy az ember mennyire lehet szabad a saját meséiben. Akkor mondjuk Baz Luhrmannak is, hogy ne forgassa le a Moulin Rouge-t, mert a kurtizánok nem választják a költőket a maharadzsák helyett, és nincsenek elefánt alakú cukorpaloták.