Paul Thomas Anderson: Az apokalipszis itt toporog

Paul Thomas Anderson huszonöt éves korában forgatta le első nagyjátékfilmjét, A szerencse zsoldosait (1996), de a széleskörű ismertséget a következő évben bemutatott Boogie Nights hozta el számára. Ezt követte 2000-ben az ambiciózus Magnólia, majd a Kótyagos szerelem című, sajátos humorú romantikus film. Ötödik alkotása, a nyolc Oscar-díjra jelölt, letaglózó erejű Vérző olaj egy kíméletlen olajbányász (Daniel Day-Lewis) történetét meséli el a századelő Kaliforniájában. Interjú a rendezővel.

- Hogyan találtál rá Upton Sinclair regényére [az Olaj!-ra] és miért döntöttél úgy, hogy megfilmesíted?

- Londonban bukkantam rá egy Covent Garden-i könyvesboltban. Először a borítója ragadott meg, az "Olaj" felirat a nagy felkiáltójellel. Annyit tudtam Upton Sinclairről, hogy ő írta A dzsungel-t, de mást nem nagyon. Szóval az otthonomtól távol olyan kaliforniai helyekről olvastam, amiket ismertem. Megragadott a történet. De még ez előtt mondtam a produceremnek, hogy jó lenne a szabadban forgatni. Nem igazán tudtam, hogy mire gondolok, de jó ötletnek tűnt. A Kótyagos szerelem nagy részét egy raktárépületben forgattuk, aztán egy hétig Hawaii-on dolgoztunk, ami szuper volt. És szeretem a westerneket, meg mindent, aminek western-hangulata van.

- Azt mondtad a Vérző olaj-ról, hogy egy Kalifornia születéséről szóló horrorfilm...

- Tényleg horrorfilmnek tartom. A számomra legizgalmasabb filmek jelentős része horror. Nem kerülnek sokba és egy funkciójuk van, hogy halálra rémisszenek, és ezt ügyesen meg is oldják. Említettem már azt is, hogy Daniel Day-Lewis figurája számomra egyfajta Drakula.

- Már az elején tudtad, hogy Plainview-ról, Eli-ról és esetleg még a kisfiúról akarsz filmet készíteni, és nem akarod sokszereplős, több szálon futó elbeszéléssé kinyitni a történetet, ahogy a korábbi filmjeidben tetted?

- Ez volt a legizgalmasabb a forgatókönyv írása közben. Bírtam ezt a fickót, és hogy rá fókuszálunk. Mellesleg az anyagi kereteink miatt is tartani kellett a szűk fókuszt. Nem akartam letévedni az ösvényről, egy dologra akartam koncentrálni, és semmiképp sem akartam újraforgatni a Magnóliá-t. A Kótyagos szerelem-ben már próbálkoztam azzal, hogy csak egy történetet mesélek el, ami nagyon nehéz. Bármit is csinálok, rajtam ragadt a címke, hogy én vagyok a "sokszereplős csávó". Nem ez volt a célom.

Daniel Day-Lewis és Paul Thomas Anderson a film forgatásán

- Könnyebb vagy nehezebb dolgod van, amikor egyetlen cselekményszálra kell koncentrálnod?

- Sokkal nehezebb, mert nem lehet rizsázni és bevágni valami mást. Ha az ember bajba kerül a sztorival, könnyebb dolga van, ha odavághat valami teljesen mást. Az ilyen forgatókönyv lényegesen nehezebb, muszáj torkon ragadni. De éppen ezt szeretem a legjobban, a nagyon egyenes, ódivatú történeteket. El sem tudom mondani, mennyire igyekszem, hogy gazdaságos és fegyelmezett legyek. Mindig erre törekszem. Itt megvolt az az előnyöm, hogy egy könyvet adaptáltam, ami olyan, mintha lenne egy társíróm, aki gondoskodik róla, hogy ne kalandozzak el.

- Hogyan működött a közös munka Daniel Day-Lewis-szal?

- Volt pár évünk rá. Sokat sétáltunk együtt New York-ban, és közben beszélgettünk a filmről. Megbeszéltük, hogy melyik jeleneteket szeretjük, nevetgéltünk rajtuk és megbeszéltük azt is, hogy melyik jeleneteken kell még csiszolni. Nagyon klassz távkapcsolat lett a dologból, én Kaliforniában voltam, ő pedig Írországban, és nagyon jól működött a munka, mert sosem untuk meg egymást. Amikor kész lettem egy jelenettel, elfaxoltam neki, aztán megbeszéltük telefonon. Néhány naponta vagy hetente egyszer egymásra csörögtünk. Közben persze ő is csinálta a saját munkáját az irodájában, én is csináltam az én dolgaimat a kis világomban. A telefonbeszélgetések szuperek voltak, megbeszéltük, hogy ki mit olvasott éppen vagy min gondolkodik. Kicsit olyanok voltunk, mint két pletykálkodó csaj.

- Hogyan alakítottad ki a táj függvényében a film képi világát?

- Storyboardokat egyáltalán nem használtunk, viszont volt rengeteg fotónk 1910-11-ből az olajvidékekről. Ahogy ezeket sorban kitettük magunk elé, kibontakozott ez a világ. Rengeteget mászkáltunk a farmon, ahol forgattunk. Napokon át fel-alá járkáltunk, és szépen lassan kirajzolódott, hogy melyik épületet hova fogjuk tenni, amit aztán ragasztószalaggal bejelöltünk. Miután kialakult a tervrajz, megépítettük, és onnantól kezdve a kamerának ehhez kellett alkalmazkodnia.

Daniel Day-Lewis és Paul Thomas Anderson a film forgatásán

- A filmben lecsapódik az amerikai történelem két hajtóereje, az evangelizmus és a kapitalizmus...

- Ezt mások is említették már, és igaz is. Ez a film erről szól. Arról, hogy hogyan találnak olajat egy kaliforniai városkában, ahol egy prédikátor is él. Viszont én úgy látom, hogy nagy bajba kerültünk volna, ha túlságosan belebonyolódunk ebbe a dologba. Az volt a feladatunk, hogy horrorfilmszerűen elmeséljük ennek a két őrültnek a bokszmeccsét, és a többi témát békén hagyjuk. Azok egyszerűen jelen vannak anélkül, hogy abajgatnánk őket. A folytonos politizálás vagy okoskodás sosem szimpatikus.

- Kaliforniára visszatérve: mindegyik filmed itt játszódik, habár különböző korokban és társadalmi közegekben. Miért térsz vissza mindig ide?

- Szerintem akik nem errefelé laknak, azokban az a kép él Kaliforniáról, hogy ez a szabadidő, a napfény és az üdülés világa. Pedig nem csak ennyi. Sokan csak Hollywoodról, illetve Los Angeles-ről tudnak, miközben Kaliforniát keresztülszeli a San Joaquin völgy, aminek az egyik oldalán alma és narancs és saláta és őszibarack terem, a másik oldalán pedig ott vannak a végtelenbe nyúló olajmezők, az egész Bakersfield olajterület. Ez egy ilyen állam, minden egyszerre van jelen. Nagyon furcsa és egyben gyönyörű, de jelen van egyfajta sötétség, az az előérzet, hogy az apokalipszis itt toporog a sarkon túl. Az én szememben gyönyörű hely.

Forrás: Fórum Hungary
Fordította: Bujdosó Bori