Gigor Attila: A filmrendezés idegbeteg unatkozás

Vágólapra másolva!
Gigor Attila több rövidfilm után idén debütált a szemlén első nagyjátékfilmjével, A nyomozóval. Fekete humorral átitatott krimijével mindjárt haza is vitt öt díjat, köztük a legjobb zsánerfilm díját és a legjobb forgatókönyvért járó elismerést. A fiatal rendezőt A nyomozó szombati vetítése után főleg a forgatókönyvírás rejtelmeiről faggattuk, de megtudtuk tőle azt is, hogyan talált rá két főszereplőjére, Anger Zsoltra és Rezes Juditra, hogy miért borzasztó rendezni és hogy melyik filmen sírja el magát, amikor csak megnézi.
Vágólapra másolva!

- Korábban mondtad, hogy személyes élményeken alapul a film sztorija. Tudnál mesélni arról, hogy hogyan lehet valami személyeset működőképes forgatókönyvvé kovácsolni?

- Semmi olyan különös dolog nem történt velem, ami ne történne meg bármelyikünkkel. A folyamat egyik legizgalmasabb része, amikor menet közben tudatossá válik, hogy miért az érdekelt, ami érdekelt.

- És mi volt az, ami érdekelt?

- Ugyanaz, ami szerintem mindenkit, a szex és a halál. Miért olyan bonyolultak az emberi kapcsolatok? A szex leegyszerűsítés, nem csak a párkapcsolatokról van szó, hanem mindenféle emberi kapcsolatról. Miért vagytok ti többiek olyan ellenőrizhetetlenek? Miért nem lehet azt tudni, hogy amikor kilépsz az ajtón, mit fogsz gondolni valójában erről a beszélgetésről? Ebből alakult ki az, hogy a főszereplő kommunikációs problémákkal küzd. Meghozta azt a döntést - vagy ha nem döntés volt, akkor Asperger-szindrómás, ezt én nem akartam eldönteni -, hogy úgy él, hogy próbál minél kevésbé kapcsolatba kerülni a körülötte levő emberekkel. Minél kevesebbet akar a véletlenre bízni. És a szakmája azért lett boncmester, hogy a halottakkal viszont lehessen borzasztó jó viszonyban - mindenféle beteges felhang nélkül. Mert a másik nagyon fontos élmény a halál. Valami, amivel nem tudunk mit kezdeni és mégiscsak kell, hiszen nem lehet elfelejteni, hogy időre játszunk.

- Volt valami konkrét oka, hogy téged a halál ennyire foglalkoztatott?

- Nem titok, hogy édesapám tizennyolc éves koromban meghalt, nem kell pszichiáternek lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy miért foglalkoztatott ez a dolog. Számomra nagyon fontos dolog még a filmben az, hogy annyira sokat beszélünk. Nagyon keservesen jutottam el ahhoz a végtelenül közhelyes következtetéshez a kapcsolataimban, hogy beszélni mindenki tud, ígérgetni mindenki tud, ezért semmi másra nem szabadna odafigyelnünk, mint amit a másik ember csinál.

- És ezért választottál olyan főhőst, aki egyáltalán nem beszél?

- És aki nem csinál semmit. A film arról szól, ahogy egy idő után kénytelen tenni valamit. Mondták már nekem, hogy erkölcstelen dolog, hogy egy sorozatgyilkost szimpatikusnak állítok be, de szerintem az apa sokkal bűnösebb, mint a mi gyilkosunk, pusztán a felelősség nem vállalásával. Azzal, hogy van egy felesége, akivel van egy közös lánya, de félrelép, utána viszont már nem igazán szeretne ezzel foglalkozni, a felelősségét nem vállalja fel.

Forrás: [origo]
Anger Zsolt A nyomozó című filmben

- Szerintem a film speciális humora sokat segít abban, hogy elfogadjuk a főhőst a tetteivel együtt.

- Fontos része a forgatókönyvírásnak az is, amikor rájössz, hogy tudod, hogy miről akarsz beszélni, mikről akarsz kérdéseket feltenni, és ezek, ha minden jól megy, úgyis benne lesznek a filmben, és aki akarja, majd észreveszi. Innentől, ha elkezdek egy szomorú bölcs szerepében tetszelegni, aki megmondja a véleményét a halálról és az emberi kapcsolatok nehézségeiről, az nyavalygás, mórikálás és maszturbálás. Azt gondolom, ha az embernek nincs annyi önkritikája, hogy bizonyos helyzetekben saját magát is hülyének tartsa, akkor nem őszinte. A maximum, amit ki tudok jelenteni erről a filmről és az eddigi rövidfilmjeimről is, hogy büszke tudok lenni rájuk, mert őszinték. Lehet, hogy bénák, de én ezt tudom ebben a pillanatban, és ez az őszinteség ad egyfajta nyugalmat, hogy a dolgomat csinálom.

- Mondtad azt is, hogy számodra fontos a zsánerbe illeszkedés és a saját személyes mondanivalód közti lavírozás. Ez praktikus szinten a forgatókönyv írása közben hogyan oldható meg?

- Az egy dolog, hogy ihletett vagyok, de van egy pont, amikor azt kell mondani, hogy az ihlet el van felejtve, és mint a gyárban, minden reggel föl kell ülni az ágyban, át kell ülni a gép elé és gépelni. Akármi történik, gépelni. Merthogy annak matekja van, hogy egy történet hogyan működik. Szeretik itthon azt gondolni, hogy ezt az amerikaiak találták föl, de el kell olvasni Arisztotelész Poétika című könyvét, és kiderül, hogy nem az amerikaiak találták föl. A hatásmechanizmust ismernie kell annak, aki történetet akar elmesélni filmben. Nyilván nem csak ez az egy mód van, nem muszáj, hogy egy filmnek sztorija legyen, de én nem tudnék egyelőre olyat csinálni, ami nem sztorialapú. Nagyon is hiszek a történetmesélésben. Ha beismerjük, hogy a történetmesélést meg lehet tanítani, akkor nem tehetjük meg, hogy szakértelem nélkül, motívumkeresővel a nyakunkban filmrendezőnek tartjuk magunkat. Nagyon szigorúnak kell lenni. A nyugati stúdiókban úgy olvasnak forgatókönyvet az előolvasók, hogy a 28. oldalnál kinyitják, elolvassák a 35. oldalig, ha nincs fordulat a történetben, akkor megy a kukába. Meg kell tanulni egy olyan nyelvet, amit mindenki beszél, és azon a nyelven mondani valamit, amire nem számítanak.

- Az, hogy humoros lesz a film, természetesen alakult ki menet közben vagy eleve vígjátékot akartál írni?

- Nem. Engem a vetítés alatt nagyon sok helyen megleptek a nézők, hogy miken képesek nevetni, aminek én borzasztóan örülök. [A következő mondat hatalmas spoilert tartalmaz, ha látni akarod, jelöld ki a szöveget az egérrel.] Például Kerekes Éva figurájának arcba lövését sok mindennek szántam, csak viccnek nem, én azt hittem, hogy az meglepő lesz és kész. De a dialógusokat szerettem volna viccesre írni, mert nem tartom alantas igénynek a néző részéről, hogy szórakozni akar.

Fotó: Vanik Zoltán
Gigor Attila

- Milyen filmek vagy rendezők voltak nagy hatással rád?

- A kortársak közül nem csalódtam még soha Michel Gondryban, feltétlen rajongója vagyok. Az egyik legfontosabb filmélményem a Karácsonyi lidércnyomás volt, ami egy hibátlan mese, minden benne van. És Fellini 8 és 1/2-e. És a Jégvihar, amit eddig kétszer mertem végignézni és egyszer sem tudtam megállni, hogy ne bőgjek iszonyatosan a végén, és nem tudom megmondani, hogy miért. Gyönyörű, pontosan és hibátlanul beszél az emberi kapcsolatok lehetetlenségéről.

- Beszéljünk a színészeidről: Anger Zsolt nem tűnik annyira evidens választásnak, mert ritkán játszik filmfőszerepet. Amikor írtad, megjelent előtted?

- Egyáltalán nem. Takeshi Kitano figurájára lett megírva a szerep.

- Nem nagyon hasonlítanak egymásra.

- Abból az egészből annyi maradt meg, hogy kínainak szólítják, mert eredetileg azt gondoltam, hogy ázsiai szereplőnek kellene lennie. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt a fajta zártságot egy európai arc el tudja veled hitetni, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy egy létező betegségről írtam a forgatókönyvet. Angerral véletlenül találkoztunk, amikor egy közös barátunkat látogattuk kórházban, és akkor jutott először eszembe, hogy ő legyen.

- És Rezes Judit?

- Edit szerepére teljesen mást akartam, de az a színésznő terhes lett, úgyhogy szereplőválogatást csináltunk. Elég sok színésznőt megnéztünk, de egyértelmű volt: Juci egy UFO, biztos, hogy rajzolták őt. Elképesztő rajongója lettem, fantasztikus ember. És pont az a fajta nő - legalábbis remélem, hogy így működik a filmben -, hogy az elején nem is érted, hogy miért ő a női főszereplő a furcsaságával meg a gesztusaival, de aztán, mint ahogyan az ember az életben is beleszeret valakibe, elkezded megismerni, megszokod és attól szereted meg.

- Számomra inkább az volt a kérdés, hogy ezt a nőt mi fogta meg ebben a férfiban, akiről nem lehet semmit tudni és nem is kommunikál semmit kifelé.

- Ez volt a legnagyobb kérdés a könyv megírása közben. Két dolgot nehéz megírni egy forgatókönyvben: az utolsó jelenetet és a női karaktereket. Fogalmam sincs, hogy hogyan működtök, lövésem sincs, hogy egy nő miért csinálja azt, amit csinál. Számomra is kérdéses volt, hogy lehet-e egy ilyen droidot kedvelni, mint Anger. De megkérdeztem Tóth Ildikót (a film egyik mellékszereplője - a szerk.), aki azt mondta, hogy tökéletesen érthető, egyrészt azért, mert egyfajta kiszámíthatóságot és biztonságot nyújt, másrészt titokzatos. A hülyeségét lehet titokzatosságnak is látni.

Fotó: Vanik Zoltán
Gigor Attila

- A kisfilmjeidhez képest nagyon más volt, nagyon nagy kihívás volt egy nagyjátékfilmet összerakni?

- Ez olyan, hogy lövésed sincs, ott vagy és csinálni kell. Mindenféle értelemben nagyon furcsa élmény volt, mert a filmrendezés mindenről szól, csak a film rendezéséről nem nagyon. Hihetetlen idegbeteg unatkozás az egész. Arra vársz, hogy az operatőr elkészüljön. Akkor vársz, hogy a kamera odakerüljön a helyére. Aztán vársz egy kicsit arra, hogy a színész elkészüljön. Arra, hogy effektíve valamit csinálj, van egy nap tíz perced, az összes többi a hangulatfelelősség, hogy jól érezzék magukat az emberek, és elhitesd velük, hogy pontosan tudod, hogy mit akarsz csinálni akkor is, amikor nem.