Cannes: Övön aluli virtuozitás

Átlagosan intelligens embernek tartom magamat, tehát ha azt mondom, hogy alig tudtam valamit felfogni a Giulio Andreotti egykori olasz miniszterelnőköt középpontba állító Il Divo című filmből, akkor félő, hogy ezzel páran még így lesznek. Mindig egyből gyanús egy olyan film, ami háromoldalnyi kisbetűs szöveggel kezdődik, ilyenkor jobb lenne ha kiraknák a honlapra a kötelező irodalom listáját, amiket el kell olvasnunk ahhoz, hogy minimális esélyünk legyen megérteni a történetet. Az Il Divó-ban ráadásul minimum harminc embert (politikusokat, maffiózókat, bankárokat, egyházi méltóságokat, stb.) bemutatnak még úgy, hogy amikor először megjelennek, lepauzolják a képet és egy kis feliratban röviden jellemzik őket, ezenkívül még legalább ötven másik nevet hallunk a párbeszédekben. Tehát az, aki nincs nagyon képben az olasz belpolitika utolsó 20-30 évével kapcsolatban, csak a fejét kapkodhatja. És a filmes újságírók jellemzően csak olyan témával kapcsolatban vannak némileg képben, amiről már láttak egy filmet (a mellettem ülő kolléga első kérdése még a főcím alatt: ki az az Andreotti?)Il Divo | Toni ServilloAz Il Divo, mint audióvizuális élmény egyébként elképesztő. Paolo Sorrentóról már korábbi két általam látott filmje (A szerelem következményei, L'amico di famiglia) alapján egyértelműen látszott, hogy mesteri módon kezeli a kamerát és a zenei ízlése is makulátlan, de most aztán olyan magasra tette a lécet, hogy nem tudom, hogy ennél több döbbenetesen ötletes beállítást bele lehet-e sűríteni egy filmbe. Képzeld el a Casino első húsz percét, de úgy, hogy az az őrült pörgés két órán át tart! Szinte beleszédülünk a folyamatos virtuózitásba, lubickolunk a színtiszta moziélmény nyújtotta örömben és első nézésre talán elég is csak a kép és a hang szintjén élvezni a filmet, nem kell foglalkozni azzal, hogy melyik olasz bácsi, pontosan kicsoda.Il Divo | Toni ServilloOtt kezdődik a film, amikor 1989-ben Andreottit utolsó alkalommal választják meg miniszterelnöknek, és egész addig tart, amikor 2003-ban felmentik a maffiával való együttműködés vádja alól. Az olasz belpolitikai témában való általános járatlanságom okán tökéletesen alkalmatlan vagyok arra, hogy megítéljem Sorrentino mennyire groteszk és eltúlzó módon ábrázolja a valós személyeket (a tippem: eléggé), de összehasonlítás nélkül is egyértelmű, hogy A szerelem következményei heroinfüggő tőzsdecápájaként megismert Toni Servillo parádés alakítást nyújt a címszerepben. Meglepő, hogy az amúgy rendíthetetlen nyugalmú és remek humorérzékkel rendelkező, jelenleg 89 éves Andreotti a jelentések szerint rendesen kiakadt a film megtekintése után és a "mascalzonata" jelzővel intézte el az alkotást, ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy "mocskolódás" vagy "övön aluli ütés".