Vágólapra másolva!
A Vágy és vezeklés című romantikus eposz két szerzőnket is kritikaírásra ihlette: egyikük kissé szigorúbban, másikuk feltétel nélküli lelkesedéssel nyilatkozik a filmről. A második írás enyhe "spoilereket" tartalmaz, így inkább azoknak ajánljuk, akik már látták a filmet.
Vágólapra másolva!

Túl sok vágy, túl kevés vezeklés

Joe Wright azt tűzte ki célként maga elé, hogy a Vágy és vezeklés rendezésekor a lehető leghűbben adaptálja Ian McEwan népszerű regényét. Ez persze azonnal felveti azt az izgalmas kérdést, hogy mit is nevezünk hű adaptációnak? Ha nem térünk el az eredeti történettől? Ha nem változtatjuk meg a figurákat? Ha a nézőből hasonló érzéseket vált ki a film, mint az olvasóból a regény?

Nem tudom, Wright hogyan válaszolná meg ezeket a kérdéseket, de szerintem filmje sok - főképp formai - szempontból eleget tesz a hűség kritériumának, míg más - főképp érzelmi - tekintetben viszont elbukik.

Az alkotók megőrizték a könyv struktúráját, így a kétórás film első negyvenöt perce egyetlen forró nyári napon játszódik egy angliai vidéki kúriában 1935-ben. A 13 éves Briony (Saoirse Ronan) semmit sem ért a nővére, Cecilia (Keira Knightley) és a család egyik szolgálójának fia, Robbie (James McAvoy) közt meg-megtorpanva bontakozó félénk románcból, és ez még a nap folyamán ahhoz vezet, hogy olyan bűnt követ el, amiért egész életében vezekelnie kell majd.

Ez a feszes tempójú első felvonás bevonja a nézőt, a figurák közti szempontváltásokat a rendező egy ötletes, dinamikus megoldással érzékelteti, az írógép (többszörösen jelentős tárgy a cselekményben) kopogására rákomponált kísérőzene feszültségkeltő, mégis játékos, és a három fiatal színész gyönyörű összhangban építi fel a finom viszonyrendszert, ami aztán a tragédiához vezet - még a (rendszerint és most is) kissé merev Knightley is pompásan simul bele a közegbe. Ez a film messze legerősebb szakasza, de a közelgő robbanás fojtogató érzése nem nehezedik ránk olyan súllyal, mint a könyvben. Wrighték sikeresen megtalálták a módját, hogy filmre ültessék McEwan választékos, sokrétegű prózáját, de sokkal könnyedébben fogalmaznak, mint az író, a finom szavak mögött megbújó fenyegetést már nem igazán tudják érzékeltetni.

Ez különösen nyilvánvalóvá válik a film második, néhány évvel később zajló szakaszában, amelyben a francia fronton harcoló Robbie-t követjük. A szerelmétől elszakított fiú vergődését sajnos a legsablonosabb módszerekkel tárják elénk: a zene átvált szimfonikus érzelgésbe, kapunk egy rakás gyerekhullát, megjelenik Robbie anyjának szelleme, Robbie sír egy filmvászon előtt, amelyen szerelmesfilm pereg, később pedig lázálmában pipacsmezőn kel át. A vaskos szimbólumok egymásra tornyozása helyett Wright megtehette volna, hogy a kiváló McAvoy-ra bízza, hogy arcrezdüléseivel mesélje el nekünk fájdalmát, de a közeliken az érző embert patakzó könnyek és vastag sárréteg rejti el (ó igen, és még a szíve is vérzik, szó szerint!).

Forrás: [origo]
Vanessa Redgrave a Vágy és vezeklés-ben

A melodrámába átlendült Wright innen már igazán nem talál vissza oda, ahonnan indult. A 18 éves, kórházi nővérként dolgozó Brionynak van még néhány nagyon erős jelenete, annak ellenére, hogy az őt játszó Romola Garai egyértelműen a leggyengébb a három Briony közül. Viszont az olyan tisztán fájó pillanatokat, mint Briony és a haldokló francia katona beszélgetése, ismét háttérbe szorítják az olyan túlcsorduló, hatásvadász felvételek, mint a kórházat ellepő sebesült katonák özönét bemutató képsor.

Aztán hirtelen váltással a jelenben találjuk magunkat, Briony most már az életével végre őszintén szembenéző, haldokló öregasszony. Vanessa Redgrave alig pár perces jelenléte szinte megváltja a filmet. Wright és forgatókönyvírója, Christopher Hampton egy nagyon nehéz adaptálási feladatot oldanak itt meg tökéletesen, és ha valamiért dicséret illeti őket, az az, hogy ezt a sokkoló, érzelmileg földbedöngölő finálét sikerült így levezényelniük. Redgrave játékideje iszonyatosan rövid (emiatt nem meglepő, hogy az Oscar-jelölés elmaradt), de pusztán a szemébe nézve összefacsarodik a szívünk.

Ha Wright lett volna elég bátor ahhoz, hogy Redgrave arcán fejezi be a filmjét, talán sok mindent feledtet korábbi aránytévesztéseiből, de túl gyáva volt ahhoz, hogy a legnehezebb pillanatban engedjen utunkra minket, és megfejelte még a filmet egy teljesen indokolatlan, némiképp hamis feloldást nyújtó képsorral, amelyben ráadásul egy végtelenül elcsépelt motívumot használ fel. Csak azokat a tengerparti szerelmeseket, csak azokat tudnám feledni!

Bujdosó Bori