Vágólapra másolva!
Bergman és Antonioni - kik ők, miért olyan nagy szám, hogy meghaltak? Fogadjunk, hogy sokan nem értették. Ha tudjuk is róluk, hogy a filmművészet meghatározó személyiségei, nem feltétlenül tudjuk, hogy mitől azok. Mi utánajártunk, és közben az is kiderült, hogy a nagyságuk előtt roskadozni nem generációs kérdés.
Vágólapra másolva!

Négy kérdésre vártunk választ azoktól, akikrol úgy véltük, közük van Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni életművéhez. Györffy Mikós mindkét rendezőről írt könyvet (Bergmanról 1976-ban, Antonioniról 1980-ban), Sopsits Árpád ebben az évben kezdett dokumentumfilmet forgatni Bergmanról, de a Mesterrel már nem találkozhatott; Mundruczó Kornél és Fliegauf Benedek véleményére pedig azért voltunk kíváncsiak, mert úgy véltük, fiatal szerzői filmesként ismerniük kell a Nagy Öregek munkáit.

Először arra voltunk kíváncsiak, mit jelentett nekik Bergman és Antonioni.

Sopsits Árpád: Fiatalon azt gondoltam, hogy én leszek, aki Bergman metafizikáját, pszichológiai látásmódját és Fellini vizuális költészetét egyesíti. Ezzel még adós vagyok.

Igazából tavaly szerettem volna leforgatni a filmet Bergmanról, amikor még jobb állapotban volt. De aztán megoperálták, nekem pedig nem jött össze rá a pénz. Az idén sem a közszolgálati televíziók adták a pénzt, hanem a Budapesti Kamaraszínház és a Hunnia Filmstúdió támogatta az ötletet. A film a munkatársaival, színészeivel, barátaival, kritikusokkal készült beszélgetésekből épül fel, illetve civil emberek személyes élményeit, benyomásait, véleményét is tartalmazza. A merítés nemzetközi. A címe Séták Bergman körül. A korona persze az lett volna, ha magával Bergmannal is beszélgethetünk, ez még szervezés alatt volt. Sajnos nagyon nehéz volt megközelíteni, hiába beszéltem a lányával, és jártam kint a szigeten, ahol élt. Most meg már sosem találkozunk.

Györffy Miklós: Bergman és Antonioni az a két alkotóművész volt, akik annak idején, a korabeli kortársak közül, a legnagyobb hatást tették rám, különösen fogékony életkorban lévő fiatalemberre. A hatvanas években valóságos kinyilatkoztatásokként fogadtam be filmjeiket, amelyek egyúttal a filmművészet határtalan - és mára veszni hagyott - lehetőségeit is megmutatták számomra.

Forrás: [origo]
Ingmar Bergman: A csend


Mundruczó Kornél:
Bergman számomra a makulátlan életmű lehetőségét jelenti. A megalkuvások nélküliséget, olyan művészetet, melyben az alkotó csak magának tartozik elszámolással. Számomra minden filmje arról a romantikus gondolatról szól, hogy az emberi lét elevenségét az jelenti, hogy az ember mint lény érez, és megengedi magának az érzelmek viharát. Antonioni esetében ami igazán megérintett az a Vörös sivatag, de a többi filmjét is nagyon pontosnak tartom szellemileg.

Aztán az érdekelt minket, mit jelentenek ők a filmtörténetben.

Györffy Miklós: Fellini, Bunuel, Tarkovszkij és mások mellett ők teremtették meg a filmművészetnek azt a modern formáját, amelyet én - belátom: elfogultan - úgyszólván magával a filmművészettel azonosítok. Ez a filmművészet nem ipar-művészet, nem alkalmazott művészet volt, mint a mai film, hanem formateremtő művészet. Formájával kifejezte és formálta a kort és a benne élő embert. Bergman és Antonioni egy-egy filmje után az ember másképp látta a világot és önmagát, mint előtte. Ez a fajta igény és törekvés eltűnt velük a filmművészetből.

Mundruczó Kornél: Bergman szerintem a legkegyetlenebb filmrendező. Olyan pontos tükröt tud tartani elénk, és különös módon a figurái ennek ellenére - vagy éppen ezért - szerethetők maradnak. Magunkra ismerünk bennük. Bergman mindent támad. Istent, hitet, családot. Annyi paradigmát kérdőjelez meg, annyi kérdést tesz fel, hogy filozófiailag válik igazán fontossá, és nemcsak a saját kora számára. Ehhez képest Antonioni szerintem a maga korában tudott kinyitni sok ajtót, de nem nem minden filmje örökérvényű.

Forrás: [origo]
Michelangelo Antonioni: Az éjszaka

Sopsits Árpád:


Bergman éppen ellenkezőleg, ő mindig arcokat mutatott, mert az arc rezdülésein keresztül akarta a pszichét megközelíteni, neki az arc volt a táj. Ezért is játszott sokat a fény-árnyék hatással. Eleinte kicsit színházszerű filmeket készített, késobb vált "filmesen" gondolkodó filmessé. Ő tette a filmet igazán képessé arra, hogy filozófiai és metafizikai problémákat valóban ábrázolni tudjon. De ahogy idősödött, egyre inkább elfordult a metafizikai témáktól és a mindennapi emberi viszonyokra koncentrált.