- A L'ecsó tervezgetése közben nem aggódtál amiatt, hogy az emberek többsége egyszerűen ki nem állhatja a patkányokat?
- Amikor beszálltam a projektbe, a film már előkészítés alatt állt, de azt hiszem, hogy az ötlet iránti első lelkesedést követően mindenkiben támadt némi aggodalom amiatt, hogy az emberek undorodnak a patkányoktól, különösen, ha a konyhában találkoznak velük. Ezt azzal akarták feloldani, hogy a patkányokat egyre kevésbé patkányszerűvé alakították, két lábra állították őket, megkurtították a farkukat és minden patkányos vonást finomítottak rajtuk. Úgyhogy végül apró, bundás embereknek tűntek.
- És ez ellenedre volt?
- Igen, mert azon a véleményen voltam, hogy ha a patkányokat ruhába öltöztetjük és eltüntetjük a farkukat, szóval, ha szalonképessé tesszük őket, akkor elvész valami a történet lényegéből. Vannak remek történetek, például A párizsi Notre-Dame vagy a Frankenstein, amelyekben a főhős eleinte visszataszító, de aztán az ember túllép ezen és meglátja a felszín mögött rejtőző emberi arcukat. Így hát a patkányok farka elkezdett megnyúlni és visszaereszkedtek négy lábra...
- De a főhős, Remy a legkevésbé patkányszerű a patkányok közt...
- Igen, de ennek jelentősége van a történet szempontjából. Azt akartam, hogy a főpatkányunk az emberek viselkedését utánozza, hiszen pont erről szól a filmbeli útja, arról, hogy megpróbál átlépni egyik világból a másikba, és ezért alkalmazkodik az emberekhez. A viselkedése megkülönbözteti őt a többi patkánytól, és egyben afféle fizikai barométerként jelzi a hangulatát is. A film elején sokat szaglászik, akárcsak a többi patkány, de ahogy egyre kényelmesebben érzi magát az emberek világában, egyre többször felül. A csúcspont az, amikor elbízza magát, két lábon jár és egy kicsit fent is hordja az orrát. Aztán amikor újra találkozik a családjával, úgy érzi, tettetnie kell, hogy nem érzi jól magát a másik világban, ezért megint négy lábra ereszkedik. Tehát a "patkánysága" mértéke a személyisége változásai szerint alakul.
- A L'ecsó körülbelül két év alatt készült, ami egy animációs film esetében elég kevésnek számít. Ez nagy kihívást jelentett?
- A félelem jó motivációs erő (nevet). A Wallace és Gromit - A bolond nadrág-ban van egy rész, amikor Gromit a haladó vonat előtt rakja le a sínt, és volt, hogy a film készítése közben úgy éreztem, én is pont ezt csinálom. De a Pixarnál remek csapat dolgozik, és mindannyian eltökéltük, hogy a végeredmény nem lóghat ki a Pixar családi fotóalbumából. Nagy tisztelője vagyok a többi Pixar-filmnek, és nem akartam, hogy a L'ecsó úgy fessen, mintha a postás gyereke lenne.
- Nagy nyomás nehezedett rád?
- Amikor elvállaltam a megbízást, vállaltam azt is, hogy tartom magam az eredetileg kitűzött bemutató-időponthoz, 2007 nyarához, úgyhogy volt rajtam némi nyomás, de érdekes és tanulságos volt, hogy végül rájöttem, nincs más választásom, mint hogy az ösztöneimre hagyatkozom. Nem volt idő arra, hogy azt mondjam: "próbáljuk ki így is, meg úgy is, aztán meglátjuk, melyik a jobb". Úgyhogy A Simpson család-nál szerzett tapasztalatom nagyon jól jött, mert bár a sorozat vizuális stílusa egyszerű, a viccek összetettek és minden 22 perces epizód nagyon tömény. Mivel minden héten elő kell rukkolni egy új epizóddal, nincs idő bizonytalankodni.
- A L'ecsó meglehetősen részletesen bemutatja az elegáns éttermek és menő séfek világát. Kaptál ehhez tanácsot szakmabeliektől?
- Igen, elég sokat. A stáb nagy része többször is elutazott Párizsba, hogy megfigyeljék, hogyan dolgoznak a profi séfek. Amerikában egy briliáns szakács, Thomas Keller - akinek a Pixar közelében van a The French Laundry nevű étterme - volt a tanácsadónk, ő találta ki azt a lecsót is, amit Remy a film végén készít. Valami különlegesre és ínycsiklandóra volt szükségünk, és ő kihúzott minket a pácból.
- És te jól főzöl?
- Egy jó rántottát össze tudok ütni, de be kell valljam, a feleségem a szakács a családban.
- Őrületes üldözési jelenetek vannak a filmben, amelyek emlékeztetnek Chuck Jones egyes jeleneteire, például a Kengyelfutó Gyalogkakukkal. Hatással volt rád a munkássága?
- Nagyon örülök, hogy ezt jutott eszedbe! Chuck Jones talán a kedvenc rajzolóm, és volt szerencsém személyesen is találkozni vele. Szeretem, hogy a vígjátékai idétlenek és fizikai poénokon alapulnak, és mégis szellemesek. Az időzítés mindig tökéletes a filmjeiben. Nem fél tőle, hogy elhúzza a jelenetet, nem rohan folyton, és ezt imádom. Nem tudom, hogy utánzom-e őt, tudatosan nyilván nem, de persze amit szeret az ember, az beszivárog a munkájába.
- Milyen más rajzfilmesek voltak rád hatással?
- Inkább élőszereplős filmek alkotói voltak rám nagy hatással. Spielberg, Kubrick, Orson Welles, Howard Hawks, Milos Forman, meg Coppola és Woody Allen és Kurosawa és Truffaut és David Lean ésatöbbi, ésatöbbi. A végtelenségig folytathatnám! Szerintem, ha az ember lát valami olyat a vásznon, ami megragadja, azt befogadja, és valamiképpen talán a saját nyelve részévé válik.
- Végül: a L'ecsó készítése közben mit tudtál meg a patkányokról?
- Azt, hogy olyanok, mint az emberek, ha kétségbe vannak esve, nem túl barátságosak. Persze nem haverkodtam csatornapatkányokkal, akiknek fertőzéseik vannak, és le tudnának nyomni egy kocsmai verekedésben, de a Pixarnál voltak kis laboratóriumi patkányaink, akik nagyon tiszták, jól tápláltak, elégedettek és boldogok voltak. Néha kiengedtem őket, akkor ránk másztak, és szaglásztak és nagyon aranyosak voltak. Szóval azt hiszem, a patkányok olyanok, mint az emberek: ha sarokba szorítják őket, bármire képesek, de ha tisztelettel bánnak velük, és megkapják, amire szükségük van, akkor nagyon helyes kis figurák.
Interjú: Fórum Hungary
Fordítás: Bujdosó Bori