Szemlesütve

Mire tapsol a magyar filmszakma a szemlén, és miért éljeneznek hangosabban Sas Tamásnak, mint Herendi Gábornak? Beépített ügynökünk megmondja.

A magyar Filmszemle alapvetően szakmai rendezvény. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alkotók levetítik műveiket egymásnak és a finanszírozóknak. A magyar filmek legnagyobb részét a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatja, a Filmszemlét ők pályáztatás nélkül szerveztetik és a zsűrit is ők delegálják. Ebből következik, hogy a szakma szereplői egymásnak adogatják a díjakat. És ez még mindig számít valamiért.

A Filmszemlés díszbemutatók érdekessége maga a közönség. Nemcsak fiatal és idősebb rendezők és operatőrök nézik egymás munkáit, hanem a szakma jóformán minden tagja: sminkesek, öltöztetők, világosítók, rendezőasszisztensek, felvételvezetők stb. Az alkotók mindig nagy izgalommal várják az ilyen bemutatókat a tetszésnyilvánítás miatt. A szakma egész más okokból lelkesedik egy-egy filmre, mint a moziba járók.

A Lora elképesztő lanyha fogadtatásban részesült az S.O.S. szerelem!-hez képest, pedig mint tudjuk, mindkettő a sötét kilencvenes évek eleji béndzsaság jeleit hordozza, bár dicséretes az a szárnypróbálgatás, mely a szórakoztatást célozza. De százszor rosszabb film az S.O.S szerelem!, mint a Lora. Csak Sas Tamás beljebb van, mint Herendi Gábor. Sas Tamás a művészfilmek világa felől érkezett, tehát neki megbocsátjuk, hogy hajlandó a közönséggel is foglalkozni, míg Herendi a reklám irányából, tehát ő fogja be a száját, mert már úgyis annyit keresett a bankreklámokból.

A szakmai közönség ezt a véleményét nem rejti véka alá, mikor tapsolni kell a végehúzós után. Az személyre szóló. A Moszkva tér díszbemutatója emlékezetes volt: a teremben hatalmas tömeg, rengetegen állva nézték végig a filmet és az ováció kivételes volt. Vastaps, hujogás, minden, ami kell. Kellemes film a Moszkva tér, de ennyivel kellemesebb lenne, mint a Valami Amerika?

A díszbemutatókon mégis tele van a 800 fős terem. Még a Lorá-n is, amit pedig már megelőzött egy forgalmazási kampány és az ezzel járó hejehuja. Nem valószínű, hogy az igen jól fizetett filmesek azért a szemlén nézik meg a filmet és nem a moziban, mert így spórolnak akár 500 forintot is. Ki akarják fejezni gyér tapsikálás keretében nemtetszésüket és hovatartozásukat. Pedig lett volna rá lehetőségük máskor is. A teremben ülők között haverok és kollégák ülnek. Megmondhatták volna az első muszternézés vagy a tesztvetítések alkalmával, esetleg a forgatás során, hogy "figyu! Ezek a dialógok nem működnek, és ezek a viccek nem viccesek. Sem elsőre, sem ötödszörre."

Ez a viselkedés részben szakmai tisztelet, részben gyávaság. Hiszen a szakma szereplőinek legnagyobb része szabadúszó, akkor megy, ha hívják. A kapcsolatokat ápolni kell. Márpedig az őszinteség nem kifizetődő. Ha a sötétben nem tapsolunk lelkesen, még nem fog feltűnni senkinek. Viszont a sok kis nem-lelkesedés összeadódik, amiből minden ígéretes alkotó jól levonhatja a konzekvenciát: benne vagyok a körben vagy nem? Ennyiről szólnak a Filmszemle díszbemutatói.

Keith Charles