Az én forradalmam

Végre itt az év legérdekesebb animációs filmje: Marjane Satrapi megrajzolta nekünk az iráni iszlám forradalmat, a nők csador alá kényszerítését és a nyugati muszlimok magányosságát - azaz mindezt a saját szemszögéből. A történet olyannyira személyes és szubjektív, hogy akaratlanul kirekeszti a másként gondolkodókat. Pedig a lenyűgöző fekete-fehér rajzok alatt univerzális értékek lapulnak, amelyekkel bárki azonosulhatna.

Marjane Satrapi 38 éves nő, Teheránban született, francia iskolába járt, tinédzseréveit Bécsben töltötte, rövid időre hazatért Iránba, végül pedig Franciaországban telepedett le, ahol ma is él és alkot. A Persepolis az ő története. Az ő gyerek-, majd kamaszszemein keresztül látjuk, hogy hogyan vált az egykor tehetős, szabad perzsa ország a nyugati civilizáció egyik dobogós közellenségévé és az iszlám fanatizmus megtestesítőjévé. Szó sincs társadalmi tablóról vagy az elnyomott iráni nők feminista kiáltványáról - Satrapi családja az iráni populáció azon 1%-ba tartozott, akik liberális elveket vallottak és többre értékelték az önmegvalósítást, mint Allahot.

Éppen emiatt a nyugati civilizációnak tetszik a Persepolis, Satrapi szülőhazájában viszont ördögűzőért kiáltanak. Tetszik nekünk, mert elutasítjuk a vallásos állam, a magánéletbe belepiszkáló állam és az öltözködési kódot előíró állam ideáját és mindent ami ezzel jár. Franciaországban a 2007-es év egyik legnagyobb közönségsikere volt ez a rajzfilm, a cannes-i fesztiválon zsűri-nagydíjat kapott, hiába toporzékoltak az irániak, sőt a gallok most Oscar-díjra is nevezik. Nálunk szerényebb sikerre lehet számítani és visszatetszést kelthet az is, hogy a kis Marjane mikrokozmoszában a kommunisták a legjobb fejek és a télapószakállas Isten a télapószakállas Marx-szal egy felhőn foglal helyet.

Mindenesetre a Persepolis egész létének az a kulcseleme, hogy a rajzolónő sorsa a nyugati világ számára érdekes kuriózum, ráadásul egyszerűbb és befogadhatóbb, mint bármely objektivitásra törekvő szakkönyv. Egyébként kit érdekelnének egy 38 éves ember visszaemlékezései? Hogy egy teljesen elrugaszkodott példával éljek: egy napon említenénk-e itt Magyarországon azt, hogy hogyan látta Erős Antónia a rendszerváltást azzal, hogy, mondjuk hogyan látta Esterházy Péter? Ebből a szempontból nem lehet még megítélni, hogy Marjane Satrapival hosszú távon számolhatunk-e a filmvilágban, vagy csak az eddig felgyülemlett (kétségtelenül érdekes és rendkívüli) élettapasztalatait kellett kiadnia magából azoknak, akik talán megértik. Két későbbi képregénye, a Broderies és a Poulet aux prunes szerencsére optimizmusra adnak okot.

Mihelyt túlteszi magát a néző a fent említett esetleges gátakon - ha egyáltalán felmerülnek benne - nagyon könnyű azonosulni a felcseperedő Marjane-nel. A sötét történelmi háttér ellenére könnyed, magával ragadó utazás a gyermekkor: a játszótéri piszkálódások, a felnőttektől kihallgatott és félreértelmezett történetek, az illegálisan beszerzett popzenék vagy a misztikus hőssé emelt rokonok mindenki élményei. Komorabbak, de még univerzálisabbak a Bécsben töltött tinédzserévek, mert a kirekesztettség, a kisebbségi érzés és a sztereotípiák ellen való küzdelem már nem is életkorfüggő élmények. A célközönségnek szánt nyugatiak is megkapják egyébként a magukét, különösen vicces ahogy a tini Marji alter haverjai unottan panaszolják, hogy karácsonyra már megint Nizzába, Hondurasra, síelni stb. kell menniük. A legmókásabb rész az első szerelem - aki addig nem érezte, hogy ez a sztori kicsit róla is szól, az itt adja be a derekát. A Bécsben töltött időszak egyébként a képregényben sokkal hosszabb, rengeteg szuper ötletes epizód kimaradt. Még kurtábbnak tűnik a hazatérés után Marjane korai házassága, kicsit az az érzése a nézőnek, hogy erről nem akar mesélni az alkotó. A képregények adaptációjának egyenetlensége miatt (a gyerekkor kötetből szinte minden átkerült a filmbe) a befejezés kicsit elsietett és a végkicsengés sem teljesen világos. Ha Satrapi előre tudja, hogy ekkora nemzetközi siker lesz a Persepolis, akkor talán a filmet is két kötetre bontotta volna.

A rajzok fantasztikusak és a hagyományos animáció gondos kimunkáltsága miatt megmaradt a képregény azon tulajdonsága, hogy minden kocka önmagában is értékes és nem csak a középpontra érdemes koncentrálni. Hogy a film milyen erőteljes támogatást kapott Franciaországban mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy a főbb szerepek szinkronhangjai élő legendák. Chiara Mastroianni és édesanyja, Catherine Deneuve egyaránt remekelnek, de a legemlékezetesebb Danielle Darrieux az idealizált nagyi szerepében; szinte odabújnánk simogató, meleg mamahangjához (ha ez fizikailag lehetséges lenne persze). Üzletileg képtelen ötlet, de érdekes lett volna profi magyar szinkronnal is megnézni a mesét, sőt a francia és a nemsokára bemutatásra kerülő angol mintára a célkorosztályt is jócskán kitágította volna. Őszintén szólva nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mit szólna a Persepolis-hoz egy érettebb magyar tízéves.

Hazánk egyik legkisebb mozifilm-forgalmazójának gratuláció jár, hogy sikerült megcsípniük a cannes-i versenyprogram (állítólag) legdrágább európai filmjét, ami ezennel az itthoni filmes évad legizgalmasabb bemutatóinak sorában is előkelő helyre került. Apró kifogás, de remélhetőleg legközelebb azt is észreveszik, hogy fekete-fehér filmen nem túl praktikus a fehér színű felirat.

Onozó Róbert