A szűz királynő hálószobatitkai

Vágólapra másolva!
Ha máshonnan nem, a kilenc évvel ezelőtti első részből mindenki tudja, hogy a szűz jelző hajadont jelentett Erzsébet királynő esetében. Mégis találó a kifejezés használata, mert ez a folytatás pont annyira izgalmas, mint egy szűzlány szexuális élete: sok vágyakozás, sok jelentőségteljesnek beállított közhelyes mondat, és semmi akció. Közeleg a spanyol armada, Stuart Mária a távolból konspirál, de ez senkit nem érdekel, mert a királynő csak azt szeretné, hogy szeressék.
Vágólapra másolva!

Az 1998-as Elizabeth és a nagyjából egy időben bemutatott Szerelmes Shakespeare fordulópontot jelentettek a történelmi drámák műfajában. Egyrészt mert igen nagyvonalúan fikciósították a tényeket, másrészt pedig a korábban főleg Merchant-Ivory nevével fémjelzett csodaszép dögunalmat fiatalossá, szexivé tették. Azóta a legtöbb történelmi dráma az uralkodók, írók, művészek magánéletére koncentrál, adott esetben lazán fittyet hányva a korhűségre is.

Jövőre érkezik a The Other Boleyn Girl, majd szintén Scarlett Johanssonnal a Mary Queen of Scots, Emily Blunt pedig a fiatal (és persze szerelmes) Viktória királynő bőrébe bújik. A televízióban eközben Jonathan Rhys Meyers alakította a képek alapján merőben ellenkező fizimiskájú VIII. Henriket a röhejesen túlszexualizált The Tudors-ban. Egyáltalán nem lepett meg, hogy az Elizabeth: Az aranykor stáblistáján nem csak a forgatókönyvírói, hanem a produceri poszt mellett is Michael Hirst, a The Tudors alkotójának nevét láthatjuk. A tévésorozat és a film is az első Elizabeth-filmmel megkezdett tendencia áldozataivá váltak: a görcsös erőlködésben, hogy a királyi udvart mai szemmel is izgalmas, szexi és dekadens helynek ábrázolják, minden más mellékes marad.

A legszomorúbb az, hogy az első rész végén nem ennek az Erzsébet királynőnek mondtunk búcsút. A magánéletét az uralkodás oltárán feláldozó, érzéseit elnyomó államfő ikonszerű képe után kellemetlen meglepetés, hogy a pár évvel idősebb Elizabethnek láthatólag máson se jár az esze, csak a szingliléten. Legjobb példa, amikor egy jós a spanyol-angol háború kezdetét taglalja, a királynő sebtében áttérne a magánéletével kapcsolatos jövendölésre. Amikor pedig már ezernyi spanyol CGI-hajó borítja a horizontot, Erzsébet továbbra is inkább a szerelmi háromszögének résztvevőivel patáliázik.

Ez a bizonyos szerelmi háromszög adja a történet gerincét, a katolikus konspirációk és a küszöbönálló háború teljességgel marginálisak, és alá vannak rendelve a szívügyeknek. Emiatt nem kell csodálkozni azon, hogy Walter Raleigh (Clive Owen küszködik a klisékből összetákolt karakter bőrében) lesz a spanyolok elleni tengeri csata hőse, holott a valóságban ott sem volt. Elizabeth egyébként elvileg a fiatalságát irigyli kedvenc udvarhölgyétől, Besstől (Abbie Cornish), de ezt nem rest erőteljes homoerotikus jelzésekkel szemléltetni, ami fura és nevetséges is egyben. A kettejük közt váltott jelentőségteljes pillantások és érintések a Nagy Sándor, a hódító hasonló (csak éppen hímnemű) próbálkozásaira emlékeztetnek, ami elég kínos irány. A hármas tagjai között a szexuális feszültség mindvégig mesterkélt, egyik irányban sem villan be a szikra, így pláne nehéz elhinni, hogy ez a szál történelmi események kimenetelét befolyásolta volna a majd fél évszázadig uralkodó királynő életében.

Forrás: UIP Dunafilm
Abbie Cornish, Cate Blanchett és Clive Owen a filmben


Az első részben remeklő Geoffrey Rush abszolút jelentéktelenné silányul, a Stuart Máriát alakító Samantha Morton pedig zseniális lehetne, ha hagynák kibontakozni. Az ő udvartartása sokkal érdekesebbnek tűnik, mint az unokanővéréé , de 1-2 vészjósló mondat után sajnos mindig visszatérünk a tipródó uralkodónőhöz, aki körül ráadásul idegesítően ugrál a kamera. Az első részben is gyakoriak voltak a felülről vagy alulról vett képek, de többnyire valamilyen nézőpontot szolgáltak. Most pörög-forog, kacskaringózik, átfordul és plafonokon időzik az operatőr - teljesen indokolatlanul. A leglátványosabb résznek szánt csatajelenetben pedig olyannyira túlhasználják a színkontrasztokat és a számítógépes animációt, hogy leginkább egy rajzfilmre emlékeztet a spanyol flotta megfékezése.

Látatlanban rengetegen megjósolták, hogy az Amerikai Filmakadémia jövő februárban jóváteszi majd 1999-es tévedését, amikor az új felfedezett Cate Blanchett helyett a Szerelmes Shakespeare-ben (egyébként a második Elizabeth-ben van egy remek utalás a Szerelmes Shakespeare-re, de az Judi Dench idős Erzsébet királynőjéhez kapcsolódik) domborító Gwyneth Paltrow-nak ítélték a legjobb színésznő Oscarját. Nem fogja, mert itt a jó színésznő vonszolja magával a rossz szerepet és ennek pont az ellenkezőjét szokták kitüntetésekkel elhalmozni. Ha az időközben Hollywood legfoglalkoztatottabb színésznőjévé előlépett Blanchett a jelöltek között szerepel majd, az sokkal inkább az I'm Not There miatt történhet meg, az Elizabeth: Az aranykor-t ő sem tudja megmenteni. Egy esetleges harmadik rész - rebesgették már - mindezek ellenére érdekes lenne vele egy újabb évtized elteltével, de a forgatókönyvírótól és a rendezőtől bizony szabadulni kell Őfelségének.

Onozó Róbert