Tévé-parti a kemény maggal

Vajon lehet élvezhető filmet készíteni a nagyközönség számára egy olyan mozgalomról, amelynek az egyik legfőbb mozgatórugója a mainstream iránt érzett heves gyűlölet, és egyúttal azt is elérni, hogy a bennfentesek se kezdjék el lerombolni a mozitermet a film megnézése után? A válasz egyértelműen az, hogy igen, bár elégedetlenkedők mindig lesznek. American Hardcore-kritika.

Emlékszem, mennyire megosztotta Steven Blush 2001-ben megjelent American Hardcore című könyve a hardcore/punk közösséget, mivel nem átallotta azt mondani, hogy a hardcore mint zenei irányzat 1986-ban meghalt. Bár olvastam a témával kapcsolatban sokkal jobb könyveket, a Sony úgy gondolta, hogy mégis ez az a mű, amely megérdemli, hogy dokumentumfilm készüljön belőle. A tervből 2006-ban lett valóság, és nagyon vártam, legfőképp azért, mert kíváncsi voltam, hogy igazságot szolgáltat-e a '86 utáni eseményeknek.

A film egész jól sikerült, tetszett, hogy nincsen narrátor, csak az interjúalanyok beszélnek végig, így a könyvvel ellentétben nem kell bosszankodni Blush olykor csattanó nélküli sztorijain, amelyek kizárólag azt szolgálják, hogy bemutassák, hogy a könyv szerzője micsoda bennfentesnek számított a szcénában. Pozitívumként könyveltem el az interjúk helyszíneinek a megválasztását, amelyek hál' istennek nem sikátorok és hajléktalanszállók, amikre az ember számítana egyes megszólalók kinézete alapján, hanem legtöbbször stúdiók vagy olyan helyiségek, amelyek tömve vannak lemezekkel. Az interjúalanyok is jól lettek megválasztva, persze itt vannak a kötelezők, a mindig érdekes Ian Mackaye, a vicces Henry Rollins és az ikon Greg Hetson, mégsem ők voltak a legszórakoztatóbbak, hanem Vic Bondi (Articles Of Faith) és Keith Morris, akiről eddig is tudni lehetett, hogy lehet rá számítani, ha szórakoztató interjúról van szó. És csodák csodájára H. R. (Bad Brains) is egészen összeszedte magát a forgatásra, mind kinézetileg, mind gondolatilag, hiszen róla köztudott, hogy a több évtizednyi masszív füvezés nem tett túl jót az agyműködésének.

Ami, mondjuk, várható volt, hogy mégsem az interjúk voltak azok, amik lenyűgöztek, hanem a koncertfelvételek. Azt hiszem, nem mondok újdonságot azzal, hogy a '80-as évek elejének hardcore koncertjei nem arról voltak híresek, hogy négy-öt szögből filmezték az eseményeket csúcsminőségű kamerákkal. Ezért is ért meglepetésként az élő felvételek teljesen élvezhető minősége. Az élményből csak az vett el, hogy a koncertfelvételekre rákeverték az eredeti, hanghordozón szereplő dalokat, ami elég béna húzás véleményem szerint. Persze értem én, hogy a laikus néző amúgy egy kaotikus masszának találná a "dalokat", de ha egyszer egy film be akarja mutatni a hardcore kialakulásának a körülményeit, akkor igenis fel kell vállalnia, hogy a kívülálló számára a hardcore zene egy egysíkú, embertelen, élvezhetetlen, minden zenei tudást nélkülöző valami. Azt kifejezetten bírtam, hogy a film meg sem próbálja azt a látszatot kelteni, hogy ez a mozgalom az egységről, a barátságról és a családias hangulatról szólt, hanem igenis egy erőszakos szubkultúra volt, ahol lemenni egy koncertre nem volt életbiztosítás.

Felvétel egy korabeli Circle Jerks-koncertről

Bár a hardcore kialakulásában nem csak a politika játszott szerepet, a többi tényezőt nem hangsúlyozzák túl a filmben. A bevezetőből persze megtudjuk, hogy a Reagan-korszakkal milyen sötét idők köszöntöttek az Egyesült Államokra, de körülbelül ez az összes információ, amit megtudunk a hardcore megszületésének körülményeiről. Talán nem ártott volna kifejteni egy kicsit bővebben, hogy mi vezetett egy ilyen dühös szubkultúra kialakulásához, mert kétségkívül Reagan nagy katalizátor volt, de pár hülye elnöke már volt előtte is az Egyesült Államoknak.

Tudom, hogy bő másfél órában nehéz bemutatni egy ilyen hatalmas országot szinte teljesen behálózó mozgalmat, mégis úgy érzem, hogy a színterek bemutatásánál kicsit kiegyensúlyozatlanok voltak az alkotók. A legtöbb időt természetesen Washingtonban, Los Angelesben, Bostonban és New Yorkban tölti a kamera, de máshol is voltak zenekarok, kiadók, amelyek elég sokat hozzátettek a hardcore történelemhez. És ami már a könyvnél is zavart: mit keres a DOA meg Joey Shithead (Kanada) egy American Hardcore című filmben? Nyilván jó zenekar, elismerem a munkásságukat, de az ő két percüket talán használhatták volna arra, hogy legalább megemlítik a Dead Kennedyst vagy a Negative Approachot, akik legnagyobb megdöbbenésemre szinte egy az egyben kimaradtak. A pletyka szerint a kimaradó, fontosabb zenekarok mind pénz kértek a szereplésért, és pofára estek. Elképzelhető.

A film javára szól, hogy nagyon kevés benne a kínos jelenet, de egyet mindenképpen kiemelnék, mégpedig a straight edge életformát először túl komolyan vevő, bostoni SSD (Society System Decontrol, rossz nyelvek szerint Springa Sells Drug) tagjainak erőltetett egymásra találása. Aki egy kicsit is ismeri a zenekar történetét, az tudja, hogy nem mondható, hogy az énekes Springa és a gitáros Al Barile barátságban váltak el, és ez látható is Barile arckifejezésén, mikor meglátja az ajtóban a teljesen nevetséges Springát, aki kinézetileg a mai amerikai tahó prototípusa. Teljesen értelmetlen jelenet, ahogy megpróbálják újraélni a régi napokat.

Henry Rollins egy Black Flag-koncerten

És akkor visszatérve a nagy kérdésre, mármint hogy a film szerint meghalt-e a hardcore 1986-ban. Tulajdonképpen a válasz nem, de pár interjúalany szerint igen. A film végén többször elhangzik, hogy pár év elteltével az emberek elvesztették az érdeklődésüket, és ez az egész végét jelentette. Ne felejtsük el, hogy a legtöbb meginterjúvolt arc ennek az időszaknak a meghatározó zenekaraiban játszott, és ezek a zenekarok voltak azok, amelyek a nyolcvanas évek közepén úgy döntöttek, hogy drasztikusan megváltoztatják azt a zenét, amelynek az úttörői voltak. Az SSD, a DYS és az Agnostic Front sikertelenül próbáltak nyitni a metal közönség felé, a Black Flag 20 perces "dzsemmelésekkel" szórakoztatta koncertjein a nagyérdeműt, míg a washingtoni zenekarok egy szép napon arra ébredtek, hogy a hardcore túl erőszakos az érzékeny lelküknek, így nekik köszönhetjük napjaink egyik legbosszantóbb jelenségét, az emót. Szóval a hardcore nem halt meg, egyszerűen a srácok szépen lassan megunták a kedvenceik bénázását, de ezt nyilván nem fogja elismerni egyetlen zenekartag sem abból az időből.

Mindent összevetve szórakoztató film az American Hardcore, amely biztos elnyeri mindenki tetszését, aki érdeklődik a zenetörténelem iránt, míg mi, "bennfentesek", akiknek a szívéhez oly közel áll a punk/hardcore, mindig fogunk valami kifogásolnivalót találni benne. Remélhetőleg ez a film bátorítás lesz több embernek, hogy megfilmesítsék más szubkultúrák történetét is. Legelőször is ezt.

Gerencsér Balázs

Az American Hardcore című film DVD-n megrendelhető Amerikából.