A magány katasztrofális következményei

Tom Tykwer nevét '98-ban ismerte meg a világ, amikor bemutatták A lé meg a Lola című, szokatlan történetmesélési eszközökkel dolgozó pörgős drámáját. Ezt követte A harcos és a hercegnő, majd a nálunk nem túl ismert A gyilkosok is a mennyországba mennek. A rendező négy év szünet után Patrick Süskind megfilmesíthetetlennek tartott sikerregénye, A parfüm filmadaptációjával tér vissza. Az interjúban elmondja, hogy szerinte mi a könyv titka, hogy hogyan szeretett bele a főhőst alakító Ben Whishaw-ba, és hogy miért Dustin Hoffmant tartja korunk egyik legnagyobb színészének.

Mikor figyelt fel először A parfüm-re?

A húszas éveim elején járhattam, amikor mindenki ezt a könyvet olvasta. De engem kicsivel később kapott csak el a láz, talán azért, mert sosem vonzottak a történelmi regények, meg az ebben a korban játszódó filmek sem. De amikor végre elolvastam, tetszettek a regény korabeli és univerzális aspektusai.

Akkoriban milyen hatással volt önre a regény?

A legerőteljesebbek az érzékszervi hatások voltak: a 18. század mindennapjait jellemző mocsok részletes leírása, egy hihetetlenül bűzös negyed, ahonnan teljesen hiányzik a fény. A könyv érdekfeszítő tablót fest a korról, s tele van felejthetetlen drámai és drasztikus pillanatokkal: a születés a halpiacon, Párizs felfedezése milliónyi szag segítségével, az idealizált áldozatok már-már gyengéd meggyilkolása és természetesen a meglepő befejezés. Süskind egyéni módon közelíti meg a brutalitást, amely önálló életet él a regényben. De ami a legjobban tetszett - s még most is ezt szeretem benne leginkább -, hogy a könyv sikerrel építette fel a történet élő-lélegző és tragikus környezetét, s ezáltal a sztori maga is gyengédebb és tragikusabb lett. A parfüm elsősorban egy fiatal férfi magányának katasztrofális következményeiről mesél, aki semmit se tud a szerelemről vagy a vágyról, s aki ennek köszönhetően képtelen megbirkózni azokkal az érzésekkel, melyek belülről rágják. Ezért elmenekül egy olyan világba, amit az érzékszervek vezérelnek: elsősorban a szaglás. Itt sajátos életmódot alakít ki magának, ahol semmi helye nincs a szociális értékeknek vagy a morálnak. A világ megítélése szagok alapján: ez egy igazán nagyszerű és gyönyörű téma. S ami még nagyon fontos volt a számomra, az egy olyan ember teljes magánya, akit közben sokan körbevesznek: ez az ember arra éhezik, hogy mások figyeljenek rá, s ez a tudatalatti vágy sosem teljesül be, ami katasztrófához vezet. Hogy tudnék megbirkózni a saját jelentéktelenségemmel? Süskindnek van néhány válasza erre a kérdésre, amelyek legalább annyira egyszerűek, mint amennyire sokkolók.

Ben Whishaw A parfüm című filmben

És mit gondol, miért lett ennyire sikeres a könyv?

Régóta töprengek ezen a kérdésen: hogy lehet az, hogy egy abnormális, 18. században játszódó történet ennyi olvasót vonzzon? Mikor utánajártam ennek a jelenségnek, az volt a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember, akinek szívéhez nőtt a regény, úgy kezelte azt, mint egy titkos kincset, melynek titka egyedül csak az övé. Ezt a könyvet az emberek egyedül szokták olvasni, s utána sem szeretik kibeszélni másokkal, mivel a magányról szól és egy nem felismert géniuszról. Grenouille a magány tragikus hőse: egy kívülálló, aki egyszerre excentrikus és alig észrevehető, mintha Sartre egyik karaktere lenne vagy a Taxisofőr főszereplője. Ezeket az emberi érzéseket mindenki ismeri, mivel ezek a karakterek beteljesületlen vágyat éreznek az iránt, hogy felfedezzék őket; ki akarnak tűnni a tömegből, csak azért, hogy végre érezhessék, hogy léteznek: s ekkor megtalálják - gyakran csak rövid időre - a kiutat a nyomorukból. Grenouille különleges tehetségét, lenyűgöző szaglását használja arra, hogy maga mögött hagyja a sötétséget és a magányt, s a felnőtté válás fénnyel kirakott útjára lépjen. Süskind volt az első szerző, aki egy olyan mindennapos dolgot, mint a szaglás, egy klasszikus regény középpontjába helyezett. Mindnyájan mély és intenzív kapcsolatban állunk a szagokkal: úgy tapasztaljuk meg őket, mint saját múltunk absztrakt vetületeit. Ezek alakítják a tudatunkat, mivel tudat alatt vezérlik az emberi magatartást az élet közel valamennyi területén. Mindez azt jelenti, hogy ez nem csupán egy jól felépített történelmi regény, hanem mindenekfelett pszichológiai utazás egy olyan belső világba, amely mindenki számára ismerős, még sincs teljesen felfedezve. Az olvasó észre se veszi, s Süskind által egy bűnöző társa lesz, és reménykedik benne, hogy sikerül beteljesítenie a küldetését, miközben sejti, hogy a bukása elkerülhetetlen. A parfüm ezenkívül még egyfajta tanulmány az esztétikai világról. A könyv arról szól, hogy hogyan keverjük össze esztétikus ötleteinket a valósággal. Napjainkban, különösen nyugaton, a közízlést hírességek és sztárok uralják, akik a külsőségek fontosságát reprezentálják, mi több, ez jelenti létezésük értelmét is. Ezt a téves ideológiát szedi darabokra Süskind könyve. Grenouille idejében a parfüm és a szappan ritkaság volt, s csak a kiváltságosok számára volt elérhető. S akkor megjelenik ez az alig észrevehető fiú, létrehozza a világ legnagyszerűbb illatát, s egyik napról a másikra sztár lesz belőle. Ez napjaink sztárkultuszát idézi, ahol az emberek álcák mögé rejtőznek, mi több, még plasztikai műtétnek is alávetik magukat, csak hogy elérjenek egy kívánt ideált: s ez az esetek többségében nem jön össze nekik. A parfüm erről a tragédiáról szól.

Bár a könyv mögött óriási kutatómunka áll, önnek is rendesen bele kellett ásnia magát a témába. Miben különbözik a film a könyvtől?

Az egyszerre fantasztikus és fanatikus főhős filmre adaptálása elég kemény diónak bizonyult, mivel a karakternek egyszerre kellett félelmet és vágyat tükröznie. Ha egy "zseni" áll az elmesélt sztori középpontjában, az mindig problémával jár, mivel az ember általában sosem tekint zseniként magára. Általában erre az a megoldás, hogy a géniusszal szembeállítasz egy átlagosabb karaktert, s az ő szemén át láttatod a történéseket. Tipikus példa erre Milos Forman Amadeus-a, amelyben a fanatikus zseni Mozartot egy jóval átlagosabb zeneszerző, Salieri szemén át látjuk. Ennek ellenére Bernddel (Bernd Eichinger, a forgatókönyv társszerzője és a film producere - a szerk.) úgy határoztunk, hogy ezúttal Salieri nélkül meséljük el Mozart történetét. Rájöttünk, hogy az emberek csak külsőleg ítélik el Grenouille tetteit, belsőleg nem, mert lenyűgözi őket, s ezt az érzést valahogy ébren kellett tartanunk. Andrew Birkin (a forgatókönyv másik társszerzője - a szerk.) végül megmutatta, hogy kell felfedezni a tolerancia határait egy lehetséges közönség bevonásával. Andrew forróvérű kutató, az a fajta, aki hihetetlenül precíz, s én ezt nagyra értékelem benne. Volt egy kisebb laborja a hűtőben, amely segítségével ő maga fedezte fel az illatok gyártásának mikéntjét. Még az is sikerült neki, hogy átültesse Süskind nyelvezetét és sajátos intonációit a forgatókönyvbe, s párbeszédes formába öntötte őket. Nagyon sokat foglalkoztunk a forgatókönyvvel: én több mint két évet töltöttem vele, Andrew és Bernd még ennél is többet. Ezenkívül sok időt eltöltöttünk a parfüm fővárosában, Grasse-ban. A világ leghíresebb "orrai" élnek ott, akiknek tökéletes szaglásuk van, mint ahogy néhány zenész rendelkezik tökéletes hallással. A könyv és a film tudásának java ilyen szakértőktől származik.

Karoline Herfurth és Ben Whishaw A parfüm című filmben

Milyen jellegzetességekkel kellett rendelkeznie annak a színésznek, aki Grenouille szerepére pályázott?

Ez többé-kevésbé megoldatlan feladat maradt. Egyszerre kellett ártatlannak és hátborzongatónak tűnnie. Fiatalnak kellett lennie, mégis élettapasztalatot kellett tükröznie. Relatíve ismeretlennek kellett lennie, mégis el kellett bírnia egy ilyen jelentőségű film súlyát. Alig van olyan jelenet a filmben, amelyben Grenouille ne szerepelne. Hosszas keresgélés után Michelle Guish szereposztó rendező javaslatára elmentem a londoni Old Vic színházba, hogy megnézzem a 23 éves Ben Whishaw-t, ahogy Hamletet játssza. Azonnal tudtam, hogy ő az igazi. Ben intelligens színész, aki sajátos módon használja a testét: hihetetlen önuralmat gyakorol, már-már aszkétaként dolgozik. Kezdetektől fogva jól kijöttünk, s rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy fejtegettük, boncolgattuk a karaktert, próbáltunk a szerep mélyére látni, hogy pontosan meg tudjuk jeleníteni. Ami a filmet illeti, nagyon nagy mázlink van Bennel. Általa lehetővé vált, hogy megértessük a közönséggel Grenouille bizarr karakterét, ő jelenti a film lelkét.

Honnan jött az az ötlet, hogy Dustin Hoffmanra ossza Baldini szerepét?

Elképzelésem sincs, ki másnak adhattam volna ezt a szerepet. Számomra Dustin testesíti meg az Új Hollywood színjátszásának non plus ultráját. Robert De Niróval együtt számos karaktert formált meg számtalan módon: tulajdonképpen az ő figurái határozták meg a kort. Ugyanakkor rendelkezik egy speciális aurával, amelyben találkozik az irónia és a komolyság. Képes kikacsintani a drámából, vagy súlyt kölcsönözni a komédiának, s ettől a szerepeiben mindig van valami kettőség. Baldini hihetetlenül fontos karakter A parfüm-ben, ugyanis ő az egyetlen komoly ellenpontja Grenouille karakterének, aki máskülönben úgy menne végig a filmen, hogy egyáltalán nem ütközik komoly akadályba. Egyrészről Baldini szeretne meggazdagodni a fiúból, másrészről viszont bejön a képbe a mester-tanítvány, azaz a Salieri-Mozart ellentét. Ben és Dustin nagyon jól kijöttek egymással a forgatáson, ugyanakkor érezhető volt a színészek közötti versengés, melyet érdemes szemmel követni. Dustin tele van energiával, remek humorérzékkel bír, s imádja a színészetet: lelkesedésével mindenkit megfertőzött a forgatáson. Mindig is mondta, hogy nem létezik egyféle metódus, hanem van vagy 500. A trükk az, hogy megtaláld a megfelelőt. Sokszor csak hagytuk, hogy forogjon a kamera és kerestük a megfelelő nüánszokat, azaz kipróbáltunk számos variációt egy-egy érzés kifejezésére. Első pillantásra ez talán kissé kaotikusnak tűnt, de felszabadultnak éreztem magam tőle, mivel így a színészet játékos oldalát is megismerhettem.

Bernd Eichinger, Tom Tykwer és Dustin Hoffman a film forgatásán

És a Richist alakító Alan Rickman hogy illett bele az álomcsapatba?

Alan is a legelső választás volt erre a szerepre, s azonnal igent mondott. Nem ismerek senki mást, aki ennyire finoman lenne képes megmunkálni a szövegeit, s Alan szofisztikáltan és eredeti megközelítésben tálalja szerepeit. A parfüm végén a történet két hatalmas ellenfél harcába torkollik: különösen Grenouille kerül szinte legyőzhetetlen állapotba. Ezért is volt fontos létrehozni egy olyan karaktert - Richist -, aki kellemes jelenség, ugyanakkor meg tud állni Grenouille-lel szemben. Richis özvegyember, akinek az egyetlen lánya egyik pillanatról a másikra kerül óriási veszélybe. Hihetetlen ösztönökkel bír, s ő az egyetlen ember, aki veszélyt jelent Grenouille-re. Tudtam, hogy szükségünk lesz valakire, aki rövid idő alatt képes tiszteletet kiharcolni magának a történet szerint és a közönség soraiban egyaránt. Alan jelenléte végig érezhető, s otthonosan mozog ennek az érának a jelmezeiben. Felveszi a ruháit, melyek úgy állnak rajta, mintha egész életében ilyeneket hordott volna. Alan megmutatta nekem, hogy milyen fontos az, hogy egy színész képes legyen egy bizonyos kor hihetőségét visszaadni a filmben.

Alan Rickman A parfüm című filmben

A producer, Bernd Eichinger egyike a legnagyobb filmeseknek, s nem csupán Németországban. Milyen volt vele dolgozni?

Nem is tudom... Hogy írjam le őt? Alapvetően őrült: eladta a lelkét a filmeknek. Mániákusan űzi a szakmáját, ugyanakkor van egy pragmatikus oldala, amely mindig figyelmezteti, hogy mit lehet megtenni és mit nem. Rendezőként nem is vágyhatnék többre egy producertől, aki képes úgy gondolkodni, hogy ne akadályozzon a kreativitásban, s ugyanakkor bizonyos keretek között képes mindent finanszírozni és mindent megszervezni. Irányít, ugyanakkor ki is kérdez dolgokról: a lelkesedése nem ismer határokat. Érezni fogod, hogy ha Bernddel dolgozol, akkor nem csak egy adminisztrátorra kell számítanod, hanem egy valódi filmrajongóra. Mikor először találkoztunk, épp egyfajta krízisben voltam a True című kisfilmem leforgatását követően, s álmomban sem gondoltam volna, hogy képes leszek egy olyan film elkészítésére, mint A parfüm. De Bernd tele volt energiával, s maximálisan bízott a projektben. Volt egy elképzelése a filmről, ami engem is magával ragadott. És amikor ismét elolvastam a regényt, rájöttem, hogy pont ezt a feladatot keresem. Ezt megelőzően alig-alig találkoztunk: Bernd egyfajta mítosz volt számomra, mivel ő már számos fontos filmet leforgatott, amikor én még csak tinédzser voltam. De már kezdetektől fogva érezhető volt köztünk a kreatív energia, amely kölcsönös szimpátiára és bizalomra épült: mindketten ugyanazt a filmet láttuk magunk előtt, amit megpróbáltunk annyira radikálisan és populárisan megvalósítani, amennyire csak lehetett. Ez az energia végigkísérte a forgatást is. Az is előnyünkre vált, hogy a hosszúra nyúlt forgatókönyv-írási szakaszban jól megismerhettük egymást Andrew Birkinnel egyetemben. Két évig ültünk egy szobában és egymást hallgattuk, egy levegőt szívtunk, s próbáltunk nem nekimenni a másiknak: ettől aztán nagyon erősek lettünk. Ezért is vezérelte munkánkat különleges harmónia és a közös elképzelés. És ez azt jelentette, hogy elkészíthettem azt a filmet, amit mindig is akartam.

Forrás: SPI International